Mikor felébredtem fehérség vett körül. Éreztem, hogy a kezem elgémberedet, megpróbáltam kinyújtani, de nem sikerült. Mikor lenéztem, vettem csak észre, hogy a karom a mellkasomon keresztbe van fonva, és akárhogyan is próbálom, nem bírom megmozdítani.

      Kényszerzubbony?! Már megint?! Ekkor hirtelen iszonyatosan görcsölni kezdett a fejem. Lehunytam a szemem, hátha az segít, de csak rosszabb lett. Az elmém ismét elárasztották a képek.

      Egy férfi, nem, egy fiú arcát látom. Bronzbarna haja van, és valószínűtlenűl fehér bőre. A szeme pedig... furcsa aranybarna árnyalatú volt az írisze, valamire emlékeztetett, de nem tudtam, hogy pontosan mire. És a képek, amiket látok. A fiú megcsókol, körülöttünk mindenütt fények, mintha valamilyen bálban lennénk. Aztán egy sötétebb szobában: a fiú ismét megcsókol, majd rádob az ágyra. És egy újabb kép: a fiú megcsókol egy parkolóban, talán valami iskola mellet. Végül az utolsó kép: a fiú arca szomorú (furcsa, de ez nem tetszik). „Nem akarlak téged”. A képek eltűntek a görcs megszűnt.

-Mi a fene történt?! Mi a franc folyik itt?! Ne hagyj el!- Dobálni kezdtem magam, sírtam és torkom szakadtából ordítottam.- Miért, miért, miért hagytál el?!

      Nem tudtam miért érzem ezt a lelkem mélyéig hatoló, szívszaggató fájdalamat, azt sem tudtam, hogy ki volt az a fiú! Csak egy valamit tudtam. Ez így nem jó! Nem lett volna szabad kimondania azokat a szavakat, nem lett volna szabad elmennie, nem lett volna szabad elhagynia engem! De akkor miért, miért, miért tette?!

      Egyszer csak éles szúrást éreztem a vállamban. Lassan minden tompulni, homályosodni kezdett, végül elnyelt a békés sötétség. Nincsenek gondolatok, nincsenek kínzó képek, csak a feketeség és a csend.

      Ismét magamhoz tértem, de már nem éreztem a kényszerubbony szorítását. Nem tartottam valószínűnek, hogy a tegnapi, (vagy mai?) jelenet után levették rólam. Biztos megint halucinálok. De azért megpróbáltam kinyújtóztatni elgémberedett karom. Sikerült. Hm... Akkor biztos álmodom. Már az idejére sem emlékszem, mikor mozoghattam szabadon a béklyóim nélkül. De ha ez csak egy álom, akkor kihasználom a tudatalattimtól kapott szabadságot. Felálltam és kinyújtóztattam a végtagjaimat.

-Remélem jobban érzed magad!-Nagyon ismerős, kedves, lágy hang volt. Odafordultam hozzá. A kedvenc nővérkém volt. Mi is a neve? Ja, tudom már!

- Jó reggelt, Amy!- Mosoly suhant át az arcán.

-A nevem Amber.- Ekkor ugrott csak be. Amber... A fiú szemei borostyán színűek voltak! (Amber=borostyán)

-I...igen. Sokkal jobban érzem magam.- Ekkor mint egy kínzó cáfolat, jött a fejgörcs és a víziók.

      A fiú, megint a fiú.

-Ez itt a családom.- Hat emberre mutatott. Három férfi és három nő. Mindnek borostyán színű szeme volt, és mindegyikük rendkívűl gyönyörű volt.

      Majd egy újjabb kép: Egy sötét bőrű fiúval sétálok a tengerparton.

-Szóval te egy vérfarkas vagy?

-Igen úgy tűnik.

      Aztán a görcs megszűnt, a képek eltűntek. Amber aggódva térdelt mellém. Csak ekkor vettem észre, hogy a földön fekszem magzatpozícióban.

-Minden rendben? Mi történt? Fáj valamid?- Megráztam a fejem. Tényleg nem fájt semmim.

-Egy pillanatra elfogott valami fejgörcs, de már elmúlt.

-Szeretnéd, ha idehívnám a doktort?- Réműlten pattantam fel.

-Jaj ne! Csak őt ne!- Amber elmosolyodott.

- Nem Dr. Stevensre gondoltam. Ő már ne dolgozik itt, kapott egy jobb állást,valahol az ország másik felében.- Majdnem örömtáncba keztem. Végre elment!

      Túl sokat mondtam neki. Pedig a vízióim régen nem is vórtak ennyire konkrétak. Csak fények és hangok sokasága. De ez elég volt ahhoz, hogy begyógyszerezzenek és kényszerzubbonyt adjanak rám. Erről az utólsó kettőről még senki sem tud. Azt hiszem, jobb ha ez így is marad, míg rá nem jövök, hogy mi a fészkes fene folyik itt.

-Ki az új orvos?- Amber egvonta a vállát.

-Fogalmam sincs, még nem tudom a nevét, csak egyszer láttam a folyóson.- Ekkor enyhe pír jelent meg az arcán, amit nem igazán tudtam mire vélni, de még mielőtt bármit is kérdezhettem volna, megfogta a kezemet és az ajtó felé húzott.- Vár az irodájában.- Bólintottam és követtem őt.

      Végig mentünk a folyosón és megálltunk Dr. Stevens irodálya előtt. A névtábla a falról eltűnt, de még ne tettek a helyére semmit.

      Amber bekopogott. Ekkor egy furcsán ismerős, bársonyos hang szólt ki.

-Szabad!- Mikor beléptünk a kis irodába (kisebb, mint a többi), földbe gyökerezett a lábam. A férfi aki az asztalnál űlt, valószínűtlenűl jóképű volt és hihetetlenűl ismerős. Hirtelen belémhasított. A szőke haj, a borostyán szemek, a tökéletesség, ami árad minden porcikájából! Ő volt a fiú apja az álmomból! Ez lehetetlen! Ez nem... Amber ekkor oldalba bökött, figyelmeztetve, hogy mozduljak már. Nos, legalább megértettem, hogy mitől pirlt el. De azt hiszem én inkább elsápadtam.

      Közelebb mentünk az asztalhoz. A görög isten ekkor felállt és a kezét nyújtotta felém.

-Jó reggelt! Ön bizonyára Samantha!

-Csak Sam.- Javítottam ki. Nem tudom miért, mindig szerettem, ha így szólítottak. A férfi elmosolyodott.

- A nevem Dr. Cullen.