Anya a konyhában állt, szeme villámokat szórt.

Vett egy mély levegőt, és rákezdte:

- Hogy gondoltátok ezt? Mi a fenét képzeltek magatokról? Hová mentetek egyáltalán?

- Vadászni. – suttogtuk egyszerre

- Szobafogság. Két hét. Ha nem tetszik többet is kaphattok! – vágta rá anya, amint Justin szólásra nyitotta a száját. – Most pedig, nyomás a szobátokba!

Felbaktattunk az emeletre, és mindketten bevágtuk magunk mögött az ajtót.

Elővettem az mp4-emet beállítottam a „kedvenc számaim” mappát, maximumra állítottam a hangerőt, és ledőltem az ágyra.

Becsuktam a szemem, és elkezdtem magamban énekelni.

Mikor fél perc tán kinyitottam a szemem, nagyon sötét volt.

Ránéztem az órára. Az negyed hatot mutatott.

Nem is gondoltam, hogy elaludtam.

Mivel nem akartam visszafeküdni, átöltöztem, és elmentem fürdeni. Volt elég időm, úgyhogy csináltam magamnak egy nagyon időigényes frizurát (tincsenként göndörre sütöttem).

Miután végeztem, unalmamban bekapcsoltam a gépem. Még engem is meglepett, milyen gyorsan betöltött.

Már kezdtek hiányozni az én drága Angyalkáim (ők úgymond a falkám. Öten vagyunk, és együtt küzdünk az emberek jogaiért, és életükért (még, ha ezt ők nem is tudják). Van Natalie, ő a falkavezér. Van Amy ő áll legközelebb a szívemhez. Ott van Alex, a mindig vidám Alex, aki bármikor mosolyt csal az arcomra. Na, és persze Chelsea, Alex 12 éves mása. A mindig bohókás, és szórakozott Chelsea, aki mindig benne van egy kis balhéban.). Úgy döntöttem Natalienak írok.

Beléptem a postafiókomba, és nekiálltam a levélnek: 

Drága Natalie, Amy, Alex, Chelsea!!!

Iszonyatosan hiányoztok. Még csak három napja vagyok itt, de már is unatkozok. Nem is gondoltam, hogy ennyire szükségem van egy kis balhéra, vagy vámpírtámadásra. Komolyan, meg fogom kérni a nagyit, hogy adjon valamilyen megbízást. Talán most, levélírás közben is elvernék egy pár vámpírt.

Gondoltam írok egy pár sort mindegyikőtöknek:

Nat: Hidd el, gyakorlom az önuralmam, és Justin is szívesen segít benne.(Mindig felhúzza az agyam, amit a közeljövőben úgy érzem, meg is fog bánni.)

Hiányzol!!!

Amy: Azt hiszem, tetszene neked Forks. Mivel egy ideje ismerlek, azt is tudom, hogy a kedvenc színed a zöld. Ha ti is itt lennétek, akkor felhőtlenül boldog lennék, de azért így se vagyok boldogtalan. Rossz érzés, hogy itt minden zöld, és erről mindig te jutsz eszembe.

Te is nagyon hiányzol!!!

Alex: Nem is tudod, mennyire szükségem lenne most a ragadós mosolyodra, és az állandó jókedvedre. Nagyon hiányzik, hogy csak melletted lehetek igazán felelőtlen, és hülye.

Szeretlek!!!

Chelsea: Remélem, nem kínoznak halálra a többiek (vagy te őket). El kell, hogy mondjam, hiányoznak a bunyóink, és szívatásaink. Justin viszont utál téged, mert mostanában vele ÜTÖM AGYON az időt (szó szerint).

Hiányzol baby!!!

U.I.: Megígérem, hogy minden héten írok (ez nem azt jelenti, hogy nektek nem kell), és még mindig szeretlek, és hiányoztok nekem Angyalkáim!!! 

Még utoljára átolvastam az e-mail-t, és megnyomtam a küldés gombot.

Volt ugyan 10 percem indulásig, de úgy döntöttem lassacskán elindulok.

Egész végig, amíg a kocsiban ültem úton a suliba, volt bennem egy jó adag izgatottság, és egy kis adag félsz is. Izgatott voltam ugyan, hogy bioszon újra láthatom Edwardot, viszont féltem, hogy megint olyan gyűlölet, és düh lesz a szemében.

Pont találtam egy helyet Josh kocsija mellett, így beparkoltam. Mikor kiszálltam Dilen lépett mellém.

- Szia, Noa! – mondta boldog mosoly kíséretében, miközben átölelt

- Szia!

- Mondd, hogy hétvégén eljössz velünk Port Angelesbe! – kérlelt

- Sajnálom, de két hétig szobafogságban vagyok. – sütöttem le a szemem

- Mi? Mit csináltál?

Nagyon reméltem, hogy ezt a kérdést nem fogja feltenni.

- Hát... ööö... segítettem Justinnak kiszökni.

- Na, és miért kellett neki kiszökni? – hitetlenkedett

- Mert szobafogságot kapott.

- Az gáz. Majd viselkedj rendesen, mert lehet, hogy ugyan nem szabadulsz előbb, de jó magaviseletért egy estére elengednek.

- Rendben. Jó leszek.

Megveregette a vállam, és elindultunk a suli épület felé.

Az első, és a második órán Dilen mellett ültem. A harmadikon viszont, megismertem egy lányt, akit Julienak hívnak, és 10 évesen költözött Franciaországból Forksba, az édesapjával, és egy alacsony, szőke fiút, aki Tom névre hallgat.

Mivel kiderült, hogy Tom és Julie is tagja Josh és Dilen bandájának.

Mikor beültünk a menzára a szemem önként végigsiklott Cullenék asztala mentén.

Kirázott a hideg, amikor megláttam a tökéletes vonásaikat, a tökéletes testüket, a tökéletes tartásukat.

Egy kicsit elbambultam, de nem vettem el a szemem róluk.

Amikor Dilen elkuncogta magát (gondolom, azért, mert kívülről úgy tűnik, mintha Edwardot bámulnák), az itt említett felém kapta a fejét. Amint a szemembe nézett, üres tekintete megtelt érzelmekkel. Még mindig bambultam, ezért Rosalie odahajolt hozzá, és megkérdezte:

- Miért bámul minket?

- Nem minket néz.

- Dehogynem.

- Mondom, hogy nem. Csak elbambult.

- Minket néz.

- Igazából nem teljesen nyugodt. Mintha kómában lenne. – kapcsolódott be a beszélgetésbe Jasper

- Jól van. Legyen, ahogy akarjátok. – törődött bele Rosalie a vereségbe, és sértődötten elfordult

A hallásomat lehalkítottam, és folytattam a tehetetlen bambulásomat.

Az álmodozásomat Josh szakította meg.

- Noa! Ha nem sietünk, elkésünk biológiáról.

Szó nélkül felpattantam, kivittem a tálcám, egy mosolyt küldtem Josh felé, és elsiettünk a biosz terem felé.

Éppen becsöngetésre értünk be. Én leültem Edward mellé, Josh pedig egy szeplős lány mellett foglalt helyett.

Érdekes módon Edward nem húzódott ki a pad szélére, hanem inkább majdnem hozzámért a karja.

Mikor a tanár belekezdett a mondanivalójába ő felém fordult.

- Szia. Én Edward Cullen vagyok. –  csontolvasztó mosoly kíséretében

De jó isten. Olyan hangja van, mint a legselymesebb bársonynak. Szinte simogatott.

- Hello. – mosolyogtam vissza

- Te ugyebár Eleonora vagy, igaz?

- Rendben. Csak Noa. – kinézett az ablakon, és elmerült egy pillanatig a szürke borús, esős égben – Los Angeles nagyon napos. Hogy bírod ki itt?

- Mint mindent ezt is meg kell szokni. Mivel hat éves koromig itt éltem nem új a környezet.

- Itt éltél?

- Aha.

- És miért költöztetek el? – úgy látszott nem csak udvariasságból kérdezgetett, mert a szemében lázas izgatottság, és kíváncsiság bujkált

- Anyám egy olyan kórházban kapott munkát Los Angelesben, ami régi nagy életcélja volt.

- Édesanyád orvos?

- Méghozzá idegsebész.

- Az én apám is. A forksi kórházban dolgozik.

- Akkor kollegák.

- Na, és a bátyád?

- Honnan tudod, hogy van bátyám.

- A minap bent voltam az apámnál a kórházban, és ott láttam.

- Tehát bement.

- Igen Valami őzekért könyörgött.

- Ő, és a rohadt őzei. Elrángatott, miközben meg lett neki tiltva. – gondolkodtam olyan halkan, amit emberi fül nem hallhat meg.

- Tessék? – kérdezte meglepetten

- Semmi, semmi, semmi. – ráztam le a kérdéseit

- Na, és az édesapád?

Éreztem, amint elkomorodtam, és a szemem elsötétül. Mivel ezt észre vette, másra terelte a témát.

- A bátyád hány éves? – kérdezte zavartan

- 20. – mondtam sugárzó mosollyal

Ekkor kicsöngettek, és szép lassan kiballagtunk a teremből.

Az összes órának vége lett, ezért elindultam a kocsim felé, Edwarddal az oldalamon.

Mikor odaértünk, felnéztem rá.

- Hát, akkor, szia.

- Hello. – mondta zavarban –  Ööö... ma bemész anyukádhoz a kórházba?

- Nem tervezem. Miért?

- Mert én négyre bemegyek apámhoz, és gondoltam te is bejöhetnél, hogy folytassuk a beszélgetést. – sütötte le a szemét

Éreztem, amint az arcom felforrósodik, és pirul, ezért gyorsan rávágtam.

- Rendben. Ott leszek.

Elmosolyodott, és elindult a mellettem két parkolóhellyel odébb lévő ezüst Volvo felé.

Felpörgette a motort, mellém hajtott, leengedte az ablakot, és kiszólt rajta:

- Négykor találkozunk.

Egy csibészes félmosolyt küldött felém, és elhajtott.

Hátat fordítottam, és elbotladoztam az én Mini Onemhoz (ez egy kék újabb Minimoris).  

***** 

Mikor leállítottam a motort, egészen meglepődtem. A ház előtt parkoltam, csak azt nem értem, hogy. Nem is vettem, hogy forgalomba vagyok.

Tyűhhhhhhhhaaaaaa...

Ez az Edward Cullen srác rossz hatással van rám, az emberek testi épségére, és a közlekedési rendészetre is.

Amikor beléptem a lakásba, rögtön felrohantam a szobámba (mivel izgatott vagyok, ez egy-század másodperc alatt sikerült is). A táskámat bevágtam a sarokba, és leültem a gép elé. Bekapcsoltam a gépet, és felmentem a postafiókomhoz.

Szerencsére visszaírtak. 

Drága Eleonora!

Nekünk is nagyon hiányzol. Amy még, Alex baromkodására sem mosolyog, Chelsea pedig, minket akar bevenni minden bunyóba, és hülyeségbe.

Támogatom a terved, miszerint beállj Aprilhez, mert legalább nem unatkozol.

Jó  ötlet ez a fajta levelezés, amit az előző  leveledben is folytattál. Mi is követni fogjuk a példád.

Natalie: A távollétedben Amy vette át a szószólói jogot. Ne is kérdezd, mert nem tudok választ adni a kérdésedre. A többiekkel megbeszéltük, hogy, ha egy hónapon belül nem mutat javulást átadjuk ezt a posztot valaki másnak.

Ne feledd!

Lehet, hogy nem vagy itt mellettünk, de te vérbeli angyal vagy, leszel, és voltál.

Ölellek!

Alex: Megpróbálok mindig poénkodni, hogy legalább egyszer elnevessék magukat, de süket fülekre találok. De beszélj inkább magadról! Milyen a suli? Mienek a fiúk? Vannak barátaid? Van pasijelölted? Lécci, lécci, lécci részleteket akarok!

Amy: Nagyon hiányzol. Nat berakott szószólónak, de a legutóbbi küldetést eléggé  elbaltáztam. Csak, azért engedtek el minket élve, mert azt mondták rég nem röhögtek ilyen jót valakin. Persze Natalie nagyon pipa lett.

Chelsea: Mindig a kisebbet hagyják legkésőbb szóhoz jutni? Kár, hogy nem vagy itt. A többieket a halálba kergetem. Nem írok többet, mert ugyanaz a kérdések érdekelnek, mint Alexot.

I love you 

Elmosolyodtam, és elkezdtem írni. 

Drága Chelsea, Amy, Alex, Nat!

Nat: Nem volt jó  ötlet Amyre bízni a szószólói jogot. Én Alexot ajánlom. Hiszen ismered. Olyan beszélőkéje van, mint nekem. Annyira jó lenne, ha eljönnétek látogatóba. Én nem tudnák menni, mert szobafogságon vagyok. Anya elkapott, amikor Justinnal kiszöktünk vadászni. Már elképzeltem milyen képet vágna, ha hirtelen megjelennétek.

Amy: Nekem is hiányzol. Ne aggódj! Szerintem, csak bele kell tanulnod. Viszont, ha nem sikerül, nem történik semmi, mert Natalie lecserél. Mind tudjuk, hogy nem vagy egy nagydumás kiscsaj, de csak semmi pánik.

Amy: Próbálkozz tovább! Egyszer úgy is megtörik a jég, és elnevetik magukat. A suli nagyon... egész jó. Mivel Forks nedves, sötét, és hideg nagy meglepetés volt a meleg, világos, és száraz iskolaépület. Van négy barátom. Egy Julie nevű lány, aki Francia, ezért nagyon vicces akcentusa van. Egy Tom nevű vicces, és fanatikus egyén. Egy Josh nevű srác, akit mellesleg nagyon bírok, mert nagyon szimpatikus, és kedves. Meg van egy Dilen nevű lány, aki tök jó fej, és nem olyan fajta emó, aki a nap 23 órájában meg akarja ölni magát. És képzeld pasijelöltem is van. Edwardnak hívják, és nagyon helyes. Magas, vékony, de izmos. Bronz haja van, és egyszerűen tökéletes arcberendezésű. Nagyon ismerős, mintha már találkoztam volna vele, de lehet, hogy egyik nyáron láttam itt. A szeme arany, a fogai fehérek, és szintén tökéletesek.

Chelsea: Tessék, te is megkaptad a válaszokat, de szerintem, nem jó ötlet szivatni a többieket, mert a végen lefejelnék, és egy évig nem állsz többet lábra.

U.I.: Szerintetek az randinak számít, ha Edward elhívott a kórházba 4-re, mert ő is ott lesz, és, hogy befejezzünk egy korábban félbe maradt beszélgetést (az ő apja, és az én anyám ugyanabban a kórházban idegsebészek)!? 

Miután elküldtem a levelet, megkordult a gyomrom, ezért lementem a konyhába, és csináltam magamnak egy rántottát.

Amikor kész lettem, ránéztem az órára. Az negyed hármat mutatott, ez pedig azt jelentette, hogy Justin pár percen belül megérkezik, én meg halálra verem, a vadászati incidense miatt.

Beálltam az ajtóba, és vártam, hogy mikor belép, rögtön elkezdhessem püfölni.

Amint nyílt az ajtó, rávetettem magam.

- Te eszement! Anya megmondta, hogy nem lehet, te idióta, hülye, barom vámpír. Tudtam, hogy vannak idióta gének a családban, de, hogy mind te kaptad.

- Aúúúúú... Mi bajod? Mit nem lehetett? Aúúúúú... Hagyd abba, te szadista állat! Elég! – kiáltozott

Leszálltam a hátáról, megragadtam a inge nyakát, és átváltottam egy nyugodtabb, de egyben halálosabb hangnemre.

- Az osztálytársam tegnap elment a kórházba, és hallotta, hogy anyunak könyörögtél, hogy elmehetsz-e vadászni.

- Hallotta? – kérdezte kővé  válva

- Hát, igazából csak annyit hallott, hogy valami őzeket emlegettél.

- Rendben. – fújta ki megkönnyebbültem a levegőt

- Semmi nincs rendben, te idióta!!!!! – üvöltöttem vissza

- Jó, jó, jó. Megértettem.

Mély levegőket vettem, és próbáltam leküzdeni a dühkitörésemet.

Szerencsére Justin megérezte, hogy most kell lelépni, ezért villámgyorsan elsomfordált mellettem, és felrohant a szobájába.

Mivel túl heves a vérmérsékletem (akárcsak a vérfarkasoknak), nagyon kell erőlködnöm, hogy ne veszítsem el a fejemet, mert különben átváltozom macskává (Minden macskának van külön fajtája. Két csoportra szoktak minket osztani. Vannak a vadászok, és a normális macskák. A normális macskák, valamilyen házimacskává tudnak változni. Az emberekre teljesen veszélytelenek. És vannak a vadászok (ahova én is tartozok), akik nagymacskák alakját tudják felvenni (én pl. a hópárducét). Akárcsak a vérfarkasok a mi alakunk is nagyobb az átlag állatoké, és, ha az ösztönök vezérelnek minket, emberre igencsak veszélyesek vagyunk.), és kárt teszek a körülöttem lévőkben. De, ha nincs a közelemben senki, akkor is jobb, ha megpróbálok uralkodni magamon, mert így máskor könnyebb. A falkavezető Natali, már 16 éve macska, és szinte, már ki se lehet úgy hozni a sodrából, hogy erőlködnie kéne.

Amikor teljes mértékben lenyugodtam, leültem a tv elé, és bekapcsoltam a híradót.

Az volt a hírekben, hogy Port Angelesben négy gyilkosság történt. Az embereket éjjel ölték meg, és a holttesteket hanyagon, kivéreztetve találták, különböző sikátorokban.

- Justin! Gyere ide! – kiáltottam

- Mi az?

- Úgy néz, ki egy vámpír járkál Port Angelesben.

- Hogyhogy?

- Négy holttest, kivéreztetve, éjjel ölték meg őket, és sikátorokban találtak rájuk.

- Nem, nem, nem. Most nem fogsz vámpírt ölni.

- De miért? Ha szólok a nagyinak, biztos küld mellém még valakit.

- Alig 1 hete voltál vámpírüldözésen az angyalokkal. Ne kezd már megint!

- De úgy szeretném.

Ekkor megcsörrent a telefonom ébresztője, hogy van fél órám a kórházba indulásig. Felrohantam a szobámba, és átöltöztem. Felvettem egy fekete nagyon tapadós, farmer csőgatyát, egy lila ujjatlanblúzt, és egy világosbarna, bőr térdig érő csizmát.

Amikor mindennel elkészültem leszaladtam a lépcsőn, és elindultam az ajtóhoz.

- De kiöltöztél. Amúgy szobafogságban vagyunk. Emlékszel?

- Anyuhoz megyek. És igen. Emlékszem.

Kiszaladtam az ajtón, és beültem a kocsiba.

* * * * *

Amikor beértem a kórházba, rögtön megpillantottam anyut. Épp egy nagyon helyes szőke orvossal beszélgetett. Behúztam a hasam, kitoltam a cicimet, és feléjük sétáltam.

- Szia, anya. – köszöntem anyámnak, akit egy kicsit váratlanul ért a megjelenésem

- Noa! Szia, kicsim. Ő itt Dr. Carlisle Cullen.

- Jó napot! – fordultam Dr. Cullen felé

- Szia! Örülök, hogy megismerhetlek.

- Én is örülök Dr. Cullen.

Meg kell, mondjam, Edwardnak nagyon helyes apja van. Mint valami filmcsillag. Egészen ámulatba ejtő. 

- Hagyd ezt. Hívj csak Carlislenak.

- Rendben Carlisle.

- Tudod Noa valószínűleg Carlisle lesz az orvosod.

- Ó, akkor, remélem felkészült, hogy nagyon sokszor fogunk találkozni.

- Igen?

- Ó, igen. Gyakori látogatója vagyok a sebészetnek. Elég szerencsétlen vagyok, de nevezhetjük inkább bénaságnak is.

- Bízhatsz bennem. – nevetett Carlisle

- De Noa, mit keresel itt?

- Őszintén szólva, itt találkozom...

- ... a fiammal. – fejezte be Carlisle a mondatot

- Igen? – kérdezte anya kaján vigyorral

- Aha.

- Hát jó. – méregetett gyanúsan – De mi most megyünk Noa, van egy műtétünk. Szia.

- Viszlát, Noa. Örülök, hogy megismerhettelek.

- Én is örülök. Sziasztok.

Ránéztem az órámra. Már csak 2 perc volt négyig.

Leültem a váróteremben, és az ajtó  felé fordultam.

Amint négyet ütött az óra megjelent Edward. Hmmm... milyen pontos.

Felálltam, odamentem mögé, és megkocogtattam a vállát.

Olyan hirtelen fordult meg, hogy sikoltottam egy aprót, aminek persze az lett az eredménye, hogy mindenki engem bámult.

- Szia. – köszönt Edward hatalmas mosollyal

- Ne csináld ezt többször! Megijesztettél.

- Bocsánat. – mondta, de nem tűnt őszintének, pláne úgy, hogy közben rázta a nevetés  – Mi lenne, ha elmennénk valahova sétálni?

- Én benne vagyok.

Odamentünk a recepcióhoz, és Edward megkérte a recepcióst, hogy mondja meg az anyámnak, ha kiér a műtőből, hogy elrabolt, és fél nyolcra (mielőtt vége lenne anya műszakjának) visszaszolgáltat.

- Nem bánod, ha nem kocsival megyünk? – kérdezte mosolyogva

- Nem zavar.

Szerencsénkre nem esett az eső, ezért nem kellett ettől tartanunk.

- Tudsz magas sarkúban sétálni?

- Már megszoktam. – mivel elég  értetlenül nézett rám magyarázni kezdtem – A színpadon általában 10 cm-es tűsarkúban ugrálok, meg táncolok, úgyhogy nem fog ki rajtam, ha hepe-hupás talajon sétálok.

Elmosolyogott, és megbeszéltük, hogy besétálunk a városba (az út kb. 2 km), és ott megiszunk egy kávét, meg eszünk valamit, aztán visszasétálunk a kórházba, és lead anyunak.

- Mielőtt a váróban találkoztunk beszaladtam az apámhoz, és mondta, hogy találkozott veled, és lehet, valószínűleg ő lesz az orvosod.

- Tudom.

- Tudod, nem tűnsz, olyan lánynak, aki a sebészeten tölti a szabad idejét.

- Meg fogsz lepődni. Igazából elképzelhetetlenül béna vagyok. Még a saját árnyékomban is megbotlok.

- Te, olyan más vagy, mint a többi ember. – suttogta

- Igen. Nem sok emberről írnak a pletykalapok, olyanokat, ami még csak eszébe se jutott. Persze mindenki azt tanácsolja, hogy ne törődjek vele, de ez elég nehéz, ha a fél világ a magánéleteden csámcsog.

- Szörnyű lehet. – egy pillanatig elmerült a gondolataiban – Nem zavar, ha a családodról kérdezek?

- Kérdezz nyugodtan.

- A bátyád milyen?

- Olyan tipikus lányok kedvence, de annyi esze van, mint egy töknek.

Megpróbálta elfojtani, de kitört belőle a nevetés.

- De tényleg, irtó jó pasi, de nem is tudom, hogy járta ki a középiskolát. – szinte már, fulladoztunk a nevetéstől

- Viszont nagyon szeretem. Lehet, hogy indulhatnánk a világ legidegesítőbb versenyén, sőt talán még meg is nyernénk, de bármikor képesek lennénk golyó elé vetni magunkat a másikért.

- Tudod, mielőtt ideköltöztetek volna, a lányok beszélték a suliban, hogy Justin bátyád nagyon hírhedt. Senki nem tudta, milyen értelemben. Felvilágosítanál?

- Hát... ööö... a bátyám elég nagy nőcsábász hírében áll.

- Ezt nem értem. – láthatólag kiütközött

- Az egyéjszakás kalandok koronázatlan királya.

- Ó. – ennyi volt, amit tudott mondani

- Nem ez az, amire számítottál igaz? Fura, hogy a tini díva Eleonora Skatch családjában, ilyen dolgok vannak ugye? Hogy még, az apámat sem ismerem. Hogy szörnyűbb dolgokat láttam egész eddigi életemben, mint amiket az átlagos emberek, még csak elképzelni se tudnának. – fakadtam ki

Edward szemébe néztem, és kibuggyant pár könnycsepp. Finoman megveregette a vállam. Szerencsére nem érezte úgy, hogy rá lettem volna mérges.

- Sajnálom. Nem tudtam, hogy nem ismerted az apádat.

- Ne haragudj! Mostanában nehéz elzárni magamban az érzékeimet.

- Tudod, mit? Megbocsátok.

- Na, és te? Már megbocsáss, de Carlisle hány éves volt, amikor te születtél? 14-15?

- Nem. – nevetett – Carlisle, és Esme nevelő szüleim. Esmének nem lehetett gyereke. A szüleim, még gyerekkoromban, autóbalesetben meghaltak. Elvileg Esme a nagynénikém, így hozzá, mint legközelebbi hozzátartozóhoz kerültem. Én viszont mindig anyámként tekintettem rá.

- Ó, sajnálom. Nem gondoltam. Hogy én milyen bunkó vagyok.

- Semmi baj. Honnan tudhattad volna? Különben is, az előbb én kértem, hogy beszélj nekem, olyan dolgokról, ami csak rád, és a családodra tartozik. Most mondhatjuk, hogy kvittek vagyunk.

- És a testvéreid?

- Ők se vérszerinti tesóim. Én voltam az első gyerek. Rosalie és Jasper ikrek. Alice és Emett később csatlakoztak csak.

- Nehéz nektek egymással? Mármint sokat szoktatok veszekedni?

- Folyamatosan. Persze nem olyan nagyon komolyan, de szinte minden nap veszekszünk.

Elkuncogtam magamat.

- Tudom, hogy ez neked talán nehéz lehet, de te melyiküket szereted a legjobban? Vagyis inkább, kihez kötődsz legjobban?

- Mindegyikükhöz valami miatt kötődök inkább. Alicevel mindig mindent meg lehet beszélni. Emettel jókat lehet bunyózni. Ha Jasperrel beszél, akkor viszont mindig nyugodt és boldog leszel. Rosalie pedig egyszerűen jó, hogy van.

- Én csak a bátyámat szeretem.

- Csak? Van más testvéred is?

- Van egy nővérem. Ő és Justin is ikrek.

- És milyen?

- Kibírhatatlan. – nevetett egy aprót az elgyötört arckifejezésemen – De tényleg utálom. Szerencsére ez kölcsönös. A nagyanyámnál lakik.

- Nem lehet túl kedves.

- Tudod, én szeretem az emberek. És szerencsémre engem is nagyon sokan szeretnek. De az nálam nagyon furcsa, hogy valakit ennyire utáljak.

- És az édesanyád? Hogy bírja? Milyen? Mármint az anyukád.

- Rosszul esik neki, de mivel tudja, hogy mi a kiváltó ok – ebbe most inkább nem mennék bele, mert még az anyámmal sem szoktam beszélni róla – hát, nem igazán törődik vele. Mindig ellenszenves volt velem, és egy idő után elegem lett belőle, és 12 éves korom óta esküdt ellenségek vagyunk. Anyámnak nagyon nehéz volt velünk törődni. Amikor a bátyám és a nővérem megszülettem épphogy elmúlt 16. Azután 18 évesen terhes lett velem, de akkor apát meglőtték vadászatközben és meghalt. Anya azt mondta, hogy csak, azért tudott rajta túllépni, mert ott voltunk neki mi, és velünk kellett törődnie.

- Nehéz lehetett neki.

- Igen. De nagyon felnőttes gondolkodása volt. Mostanában viszont eléggé fura. Gyerekesen. Gondolom, mivel már nagyok vagyunk ő bepótolja a lemaradásait.

- Vicces lehet.

- Inkább rémisztő.

Ezek után szótlanul lépkedtünk egymás mellett. 5 perc elteltével Edward bevezetett egy nagyon szép, és  kedves étterembe. Amint a tulajhoz lépkedtünk, hogy kérjünk egy asztalt az meredtem rám bámult és a csodálattól elkerekedett a szeme.

- Ön Eleonora Skatch? Úristen! Tényleg maga az?

- Igen. – nem szoktam meg az ezt a viselkedést, mivel a normális emberek általában meg szokták  állni, hogy ennyire megbámuljon. Edward biztos látta a feszélyezettségemet, ezért kimentett.

- Egy asztalt szeretnénk 2 főre. - mosolygott

A nő ráemelte a szemét, és  újból megdöbbent. Valószínűleg elképedt, hogy Edward mennyire... szexi.

- Rendben. Kérem, kövessenek! –  mondta zavarodottan, és elbotladozott egy asztalhoz, ami egy kis különterem félhomályos részében volt a sarokban. – Ez megfelel?

- Igen. – mondtam kedvesen mosolyogva

- Akkor küldöm a pincért.

Edwarddal összemosolyogtunk, és kihúzta nekem a széket. Azta! Nem hittem, hogy még most is vannak ilyen udvarias fiúk. Leültem, és megvártam, amíg ő is leül. Sóhajtottam egyet, mire ő azonnal megmerevedett.

- Valami baj van? – kérdezte ijedten

- Nem semmi. Egy kicsit fáradt vagyok. Szellemileg. – mondtam, majd megeresztettem egy bátortalan mosolyt

Mivel melegem lett levettem a pulcsim, ezzel felfedve a vállamon lévő félhold alakú sebhelyet (egy vámpír harapott belém 2 évvel ezelőtt, de Justin kiszívta a mérget, így megmenekültem a vámpírrá válástól)

- Mi az ott a válladon? – kérdezte elkerekedett szemmel

- Csak nyáron volt egy olyan fürdőruhám, aminek félhold alakú csat van a vállán, de úgy barnultam le, hogy megmaradt a nyoma. – válaszoltam, remélve, hogy meggyőztem

Láthatóan megkönnyebbült. Amint utólag átgondoltam az előbbi helyzetet, egy kicsit meglepődtem. Az emberek többsége általában, kíváncsiak lesznek, ha meglátják a sebhelyem, ehelyett Edward teljességgel ledöbbent. Mintha tudta volna, hogy csak ilyen szörnyű áron lehet, ilyen sebhelye az embernek.

Ebben a pillanatban kijött egy 19 év körüli pincérsrác, és elkerekedett szemmel felvette a rendelést.

- Jó estét! A nevem Dean. Én leszek a pincérük. Mit hozhatok? – kérdezte felém fordulva

- Én egy carbonara spagettit. –  mondtam mosolyogva, és kérdőn néztem Edward felé

- Kérünk hozzá két gyömbért.

Dean egy kicsit meglepődött, de bólintott, és elment.

- Te nem vagy éhes?

- Nem.

- Egész biztos?

- Persze.

Rám mosolygott, és mélyen a szemembe nézett. Valami furcsát vettem észre a szemében. Egy kicsit jobban elmerültem a tekintetében, és láttam, hogy a szeme egészen fekete volt.

- Mondd, jól vagy? – kérdeztem ijedten

- Persze. Miért?

- Nagyon fekete a szemed, pedig amikor látom, mindig aranysárga szokott lenni.

Láttam, amint megmerevedik, és visszafolytja a lélegzetét.

- Biztos rosszul láttad. – sziszegte

Egy kicsit megriadtam, hogy mitől lett hírtelen ilyen, ezért csendesen válaszoltam:

- Igen. Lehet.

Lehajtottam a fejem, és vártam, hogy megnyugodjon. Egy idő elteltével viszont azt éreztem, hogy gyengéden felemeli az állam. Először megrezzentem hideg keze miatt, de megnyugodtam, mivel lehet, hogy nem melegedett még fel.

- Sajnálom. – mondta nyugodt, gyengéd hangon

- Semmi baj. De ugye jól vagy?

- Tökéletesen jól.

- Ennek örülök.

A szemembe nézett, mire egy hang szólalt meg a hátam mögött.

- Meghoztam a rendelést. – szólt kedvesen Dean

Lepakolt az asztalra, majd kérdőn Edward felé nézett.

- Biztos, hogy nem kér semmit?

- Persze. – mondta

Beletörődötten felsóhajtott, elmosolyogott és felém fordult. Elmosolyodott, és így szólt.

- Majd szóljanak, ha tehetek önökért valamit!

Bólintottunk, ő pedig hátrasétált a konyhába.

Lenéztem a spagettire, és megnyaltam a szám szélét.

- Jó étvágyat! – kuncogott Edward

- Köszönöm.

Már egy ideje ettem, amikor Edward hírtelen felsóhajtott.

- Te annyira más vagy, mint a többi lány.

Már szólásra nyitottam volna a szám, mire félbeszakított.

- Nem arra gondoltam, hogy ismert vagy. Benned több van, mint egy átlagos emberben.

Lefagytam. Most őszintén! Erre mit mondhattam volna? Azt, például, hogy: „Igen tényleg nem vagyok ember.” esetleg azt, hogy: „Félig vámpír vagyok és, ha felbosszantasz, megöllek.”?

Féltem, hogy ha megszólalok, akkor kihallja a hangomból a hazugságot, vagy azt, hogy hírtelen ideges lettem, ezért inkább elmosolyogtam.

- Egészen megbabonázol. – mondta teljes áhítattal

Olyan érzésem volt, mintha valami felrobbant volna bennem. A műmosolyomat felváltotta egy igazi, szívből jövő  vigyor.

- Egy perc múlva visszajövök. Megkeresem a WC-t.

Kimentem egy folyosóra és megkérdeztem egy pincérnőt a WC hollétéről.

Bementem és a tükör elé álltam.

A tükörből egy idegen arc nézett vissza rám. Persze sosem gondoltam magam csúnya lánynak, de most egy szépség sugárzott előttem. A szemei kéken csillogtak, akár a zafír. A bőröm fehéren világított. A sminkemet megerősítettem és utoljára visszanéztem a tükörben lévő sugárzó gyönyörűségre. Elkuncogtam magam azon a gondolaton, hogy mit szólna Eric, akinek elég beteges elméletei vannak a szerelemről. Szerelemről? Várjunk csak, én nem vagyok szerelmes Edward Cullenbe. Én nem szoktam szerelmes lenni. És belé sem vagyok. Vagy mégis? Úristen! Nem. Nem vagyok szerelmes, nem leszek szerelmes, és nem is voltam. Egészen megzavarodva értem vissza Edwardhoz.

- Kijött az a Dean nevű pincér, és elvitte az üres tányérodat, és az üres poharakat.

- Rendben. – mondtam felvéve nyugodt álarcomat

- Tudod, el kéne indulnunk visszafelé, ha nem akarjuk édesanyádat azzal idegesíteni, hogy elraboltalak.

- Akkor induljunk.

Felsegítette a kabátomat, és elindultunk. Ahogy visszafelé sétáltunk, egészen elmerültem a gondolataimba, és ugyan látta rajtam, de volt kedves nem szóvá tenni. Annyira aranyos srác. De nem szerethetek belé. Nagyon veszélyes lenne számára. Mivel vámpír apám volt, én is örököltem egy kis vámpírgént. Igazából ez csak abban mutatkozik meg, hogy vért is szoktam inni, és ha halál közeli helyzetbe kerülök, előjön belőlem a démon, és addig harcolok, ameddig el nem fogynak az ellenfelek, vagy meg nem halok. És ez egy elég komoly indok, hogy ne szeressek bele

Csak akkor vettem észre, hogy visszaérkeztünk, amikor Edward megszólalt.

- Hát, megérkeztünk. – sóhajtott

- Ó. Óóó, sajnálom. Elgondolkodtam. Ne haragudj!

- Semmi baj. – nevetett –  Észre vettem, de nem akartalak megzavarni.

Szembe fordultam vele, és felnéztem rá. Egy másodpercig a szemébe néztem, mire anya a hátam mögött kezdett kiabálni:

- Noa!!!

- Mennem kell. Sóhajtottam

- Nagyon jól éreztem magam. –  mosolygott melegen

- Én is.

Ekkor tettem egy hírtelen mozdulatot. Lábujjhegyre álltam, és nyomtam egy puszit az arcára.  Elkerekedett a szeme, én meg rámosolyogtam, és anya mellé siettem.

Kérdőn nézett rám.

- Otthon elmondom.

- Kíváncsian várom. – vigyorgott sejtelmesen

Hát, igen. Anyám sosem volt átlagos gondolkodású. A randiaim után mindig ébren várt, hogy együtt kielemezgessük a pasikat. Amikor megszülettem csak 18 volt, ezért szigorúan, de igazságosan vagyunk nevelve.

Beültem a kocsimba, beraktam egy CD-t a lejátszóba, és elindultam a fényszórói után.

Anya mindig hírhedt volt a vezetési stílusáról. Általában a megengedett sebesség 2-szeresével szokott menni. Ez most sem változott. Emlékszem, hogy kiskoromban mindig féltem beülni mellé. Viszont soha nem kapott büntető cédulát. Persze, ha én vezetek gyorsan, azt mindig kiszúrják, és másnap bekerül az összes napilapba.

Amikor hazaértünk rögtön kiszúrtam egy fekete Corvette z06-os parkolt.

Beálltam a felhajtóra. Mire kiszálltam anya már ott volt mellettem, és figyelmeztető pillantást vetett rám (gondolom azért, hogy viselkedjek, és ne rohanjam le mindjárt az illetőt, ha ellenség).

- Erősítsd meg az érékeidet!- morogta sötéten

Megtettem, amit kért és odasétáltunk az ajtóhoz. Rátettem a kezem a kilincsre és szép lassan lenyomtam.

A nappaliban Justin terpeszkedett a kanapén, közben pedig a TV-t bámultam.

- Sziasztok. – mondta felénk fordulva

- Justin, ki van itt? – kérdeztem olyan hűvös hangon, hogy még magamat is megleptem, és láthatóan ő is megrémült.

- Nyugalom, Eleonora. Barát. Csak nem képzeled, hogy ilyen nyugodt lennék, ha egy ellenség lenne itt. Fent vár a szobádban.

Éreztem, hogy kifejezéstelen arccal elindulok a lépcső felé.

Mindenki azt mondja, hogy felelőtlen és óvatlan vagyok. De ez nem igaz. Talán van igazságalapja, de határozottan cáfolom ezt az állítást.

Most viszont, óvatos és előre megfontolt lépésekkel haladtam a szobám irányába. Amikor az ajtó elé értem, maximumra erősítettem az érzékeimet, és benyitottam.