(Edward szemszöge) 

Már órák  óta feküdtem itt Bellával a karjaimban, és boldogabb nem is lehettem volna. Már a tudat is, hogy újra velem van, az pedig, hogy még hajlandó  szóba állni velem. Sőt, még hozzám is bújik, több volt, mint amit valaha is remélni mertem. Örökké magam mellett akartam tudni, de ehhez vissza kell szereznem a bizalmát, ami hatalmas feladat lesz, de ha kell, akkor több ezer évig is képes leszek várni, csak egyszer mondja azt újra, hogy hisz nekem, bízik bennem. A szerelmében nem kételkedem. Hiszen a tartása, és a kiscicás dorombolása biztosít róla, hogy az érzelmei mit sem változtak. Bár itt maradhatnánk egy buborékban az idők végezetéig. Vagy legalább nagyon hosszú ideig.

• Edward, nem sajátíthatod ki a hugicámat. Nekem is hiányzott. Ráadásul még mindig mókás a közelében lenni. Nem telt egy hónapba, és kiderült, hogy van egy unokaöcsém, akit el is raboltak, jól megadta neked a magadét, ráadásul veszélybe került, mint mindig, és még le is sérült. Légy szíves, hadd legyek vele egy kicsit. Muszáj kiélveznem a helyzetet. Egyébként sem lehet örökké csak a tiéd. Szeretném megtudni, hogy mi történt vele az elmúlt ötven évben, mert te úgysem kotyogod ki, mert úriember vagy. Úgyhogy add vissza a csajszit, vagy kénytelen leszek elrabolni tőled – hallottam meg Emmett bosszantó gondolatait.
• Hagyd már békén őket, Emmett – csattant fel Alice hangja. – Végre alakul valami köztük, nem fogom hagyni, hogy elronts mindent, azért, mert potenciális szórakoztató központnak nézed a legjobb barátnőmet.
• De hiszen az – mondta Emmett határozottan. – Viszont ez most mellékes. Tudni akarok mindent róla és az uncsiöcsimről.
• Azt mondtam, hogy hagyd őket békén. Hogyha csak a rét közelébe mersz menni, akkor… akkor… - gondolkodott el apró termetű nővérem.
• Akkor? – kuncogott fel Emmett.
• Akkor szólok Jaspernek, hogy ejtsen kómába, ameddig nem rendeződnek a dolgok – mondta ingerülten.
• Huh, de kis harcias vagy – mondta fivérem morcosan.
• Veled máshogy nem lehet tárgyalni – mondta Alice békülékenyen.
• Na, jó, tudod, hogy szeretlek, de ez bosszút kíván – kacagott fel bátyám ördögien, majd a következő pillanatban meghallottam Alice sikoltását.
• Ne merészeld, ez egy eredi Versace modell – mondta dühösen.
• Mh… és azt a csókát, aki varrta eszik, vagy isszák? – kérdezte Emmett elgondolkodva. – Na jó, mivel szeretlek, a sárba nem görgetlek bele – nevetett fel, majd meghallottam egy hatalmas csobbanást.
• Emmett Cullen, ezt még nagyon megkeserülöd! – üvöltötte Alice. Ez viszont már annyira hangos volt, hogy Bella is felkapta a fejét.
• Mi történt? – nézett rám kábán. Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, akkor azt hinném, hogy aludt.
• Alice, és Emmett kicsit összeszólalkozott, és a lökött fivérem bedobta Alice-t a folyóba egy valódi Versace modellben – magyaráztam a helyzetet kuncogva.
• Oh, akkor most Emmett nagy bajban van – vigyorodott el Bella.
• Hát az már biztos – bólintottam rá. A legjobb esetben is egy hétig Alice rabszolgája lesz.
• Emmett semmit sem változott – gondolkodott el. – Mindig is irigyeltem az állandó pozitív életszemléletét.
• A te szemléleteddel sincs semmi baj. A gyermekeidért élsz. Ez szép dolog. Olyan vagy, mint Esme, csak anyatigrisesebb kiadásban – nevettem fel. Tényleg olyan volt. Úgy védte a fiúkat, mintha kisbabák lennének. Igazi anyai ösztönök.
• Esme sokkal erősebb nálam. Az agresszivitásom pedig csak azért van, mert máshogy nem tudok megóvni, két farkast és egy félvért. Gondolj csak bele, hogyha valaki megtámad minket, mint nemrégen is. Hogyha csak ülök, és nézek, akkor még bajuk eshet. Azt pedig nem hagyhatom. Így is állandóan kint járőrözik valamelyikük, vagy mindhárman. Évtizedek óta mást sem csinálok, csak aggódom. Nem túl egészséges életvitel. Bár a világért sem adnám oda soha. Ők lettek az életem – magyarázta áhítattal.
• Mh… egykor még én is ilyen fontos voltam neked – motyogtam magam elé csalódottan. Már megint féltékeny vagyok a fiaira, ez már tényleg nem normális. Le kell szoknom erről az idióta gondolkodásmódról. Bella már nem csak az enyém. Akkor is örülhetek, hogyha legalább egy kicsit sikerül visszakapnom belőle.
• Te másképpen vagy fontos. Nem lehet összehasonlítani a szerelmed iránt érzett szeretetet, és a fiaid iránt érzettet. Teljesen más a két érzés – suttogta szégyenlősen.
• A szerelmed iránt érzett szeretetet? – kérdeztem vissza felhúzott szemöldökkel.
• Nem volt más az életemben, és nem is lesz, úgyhogy egyeduralkodó vagy ezen a téren – mondta a szemembe nézve. Rajtam pedig hatalmas izgalom és boldogság lett úrrá. Vajon, ha megcsókolnám, akkor visszacsókolna? – Edward, ne nézz így – kapta el a tekintetét rólam. 
• Hogy? – kérdeztem döbbenten.
• Úgy, mint aki mindjárt rám akarja vetni magát – mondta határozottan. – Ez még nem fog menni – fűzte még hozzá.
• Még nem, vagy soha nem? – kérdeztem kissé csalódottan.
• Még nem, de majd egyszer – pillantott rám idegesen. – Nem olyan könnyű eltekinteni ötven év egyedülléttől.
• Tudom – hajtottam le a fejem.
• Jaj, ne kezd már el megint. Hibáztál, de ki nem hibázik az életben? Nem gyűlöllek, és már nem is haragszom rád, de adj egy kis időt. Nem tudok egyik napról a másikra a karjaidba omolni. Tudod, megváltoztam – magyarázta hevesen.
• Igen, ezt határozottan észrevettem – bólintottam rá. – Bár szerintem előnyödre – mosolyogtam rá. – Ne érts félre, akkor is tökéletes voltál, amikor megismertelek, de ez a határozottság nagyon tetszik benned, és az anyaság is nagyon jól áll. Amikor valamelyik fiad a közelben van, akkor szó szerint sugárzol, és ez nem hétköznapi – mondtam áhítattal. Tényleg hihetetlen volt. Amikor az arany szemei lágy, olvadt arannyá változnak, ahogy Anthonyra néz. Gyönyörű, és szenvedélyes. Látszik rajta, hogy mindent megtenne a fiaiért.
• Rajtad is látszik, hogy szereted a fiadat – nézett rám Bella mosolyogva. – A szemeid ellágyulnak, hogyha rá nézel. Bár Anthony tesz róla, hogy ne érezd nyeregben magad, és azt hiszem, hogy még egy ideig számíthatsz támadásokra, de előbb vagy utóbb megenyhül. Tudod elég makacs – nevetett fel.
• Nem is tudom kitől örökölte – forgattam meg a szemeimet.
• Hát makacsságban jól összepasszoltunk mindig is – mondta Bella határozottan. – A fiunk pedig mindkettőnktől megkapta ezt a mesés tulajdonságot. Tőled meg még az önmarcangolást is, sajnos – fintorodott el a végére.
• Azért annyira nem lehet szörnyű – ellenkeztem. Tény, hogy eddigi tapasztalataim alapján Anthony nem könnyű eset, de azért ennyire biztosan nem rossz a helyzet, mert akkor nekem végem.
• Hát, erről tudnék mesélni – mosolygott rám.
• Kíváncsian hallgatom – mondtam lelkesen. Minden érdekel, ami velük kapcsolatos.
• Oké, lássuk csak, melyiket is meséljem el – tűnődött el Bella. – Áh, ez lesz az. Tökéletesen tükrözi a köztetek lévő hasonlóságot. Anthonynak van egy saját oroszlánja.
• Ezt most nem értem – ráncoltam össze a homlokomat. – Nekem nincs oroszlánom. Hogy jött ez most a makacsághoz, és az önsanyargatáshoz?
• Várd ki a történetet, és megtudod – mondta komolyan. – Szóval, Anthony kedvence is a hegyi oroszlán, és néhány évvel ezelőtt, amikor vadászott, nem figyelt oda, hogy éppen egy anyaállatot kapott el, pedig általában megfigyeli, hogy mit kap el, de azon az egy vadászaton csak akkor figyelt fel rá, hogy az oroszlánnak kölyke volt, amikor már késő volt, mert megölte az édesanyját. Akkora bűntudata volt, hogy megfosztotta a családjától a kisoroszlánt, hogy hazahozta, és cumisüvegből etette, azután pedig, ahogy növekedett, és meg tudta védeni magát, visszaszoktatta a vadonba. Mielőtt pedig elengedte volna. Az oroszlán combján van egy nagy A betű, amiről mindenki tudja, hogy az az állat a fiam oroszlánja, és senki nem bolygatja fel a nyugalmát. Hiába mondtuk neki, hogy nem nevelhet a házunkon belül egy oroszlánt, makacsul mindig visszahozta, még a tiltás ellenére is, így beletörődtünk, hogy ez a helyzet, és önsanyargató, mert még azóta is bűntudata van, amiért megfosztotta az oroszlánját a családtól – mesélte Bella, én pedig tátott szájjal figyeltem. A fiunk tényleg nagyon hasonlít rám. Legalábbis, ami az önsanyargatást és az érdekes gondolatmeneteket illet.
• Ez most nem mondtad komolyan. Ugye? – kérdeztem rá a biztonság kedvéért.
• Minden egyes szó komoly volt – mondta határozottan.
• Ezt nem gondoltam volna – mondtam döbbenten, és még folytatni akartam, de Jasper gondolatai kiszakítottak az éppen megfogalmazódott gondolatmenetemből.
• Edward… segítség! Bocs, hogy megzavarlak titeket Bellával, de nem bírom lenyugtatni Alice-t, mert a lökött fivérünk tönkretette a ruháját. Emmett pedig túlontúl jókedvű lett attól, hogy sikerült Alice-t megleckéztetnie, és ezért Rosalie-t felvonszolta a szobájukba, hogy megünnepeljék a ritka eseményt. Esme pedig elment valami összejövetelre a városban – sorolta fel Jasper kétségbeesetten a helyzetet. Na nem, mintha nem tudtam volna, hogy mi történik otthon, csak most nem is akartam rájuk figyelni. Csak a szerelmemé akartam lenni egy kicsit.
• Mennünk kell – biggyesztettem le az ajkam.
• Miért? – nézett rám Bella döbbenten. – Mi van az ígérettel, hogy addig simogatsz és dúdolsz nekem, amíg meg nem unom? Még nem mondtam, hogy meguntam – mondta szégyenlősen. Nagyon édes volt, amikor zavarba jött.
• Sajnos, vészhelyzet áll fenn a Cullen házban, de hogyha velem tartasz, akkor az ágyon folytathatjuk a szobámban. Vagy itt is megvárhatsz, és majd visszajövök, hogyha lenyugtattam a kedélyeket – ajánlottam a két lehetőséget. Álljunk csak meg. Bella, védtelenül, egyedül a réten, miközben az ellenséges vámpírok, még szabadon vannak? Idióta, Edward! – Nem, inkább gyere velem, kérlek. Nem szívesen hagynálak itt egyedül. Két gipszelt karral nem tudsz harcolni, hogyha esetleg szükséges, és egyébként sem akarom, hogy bármiféle veszélyes dologba kerülj. Még mindig szabadon vannak a támadók.
• Rendben, megyek. Talán le tudom nyugtatni, Alice-t – sóhajtott fel Bella. – Viszont tartozol nekem. Be fogom hajtani – mondta komolyan.
• Ez természetes. Készséggel fogom teljesíteni minden kívánságodat – emeltem esküre a kezem.
• Hát jó, legyen – adta be a derekát, és felállt.
• Fel szerettelek volna segíteni – mondtam csalódottan.
• Oh, bocsi. Elszoktam az ilyen szintű udvariasságtól – vigyorodott el. – De ezen segíthetünk – tette még hozzá, majd ledőlt a plédre.
• Szóval, ha gondolod, akkor indulhatunk – mondta teljesen kiterülve a pléden. Nagyon aranyos volt, ahogy csintalan kis mosoly bujkált a szája szélén.
• Rendben, hölgyen – kuncogtam fel. Majd mellé térdeltem, és finoman felültettem, majd felállítottam. Éppen fel akartam venni a plédet, de ahogy elengedtem Bellát éppen készült összecsuklani, úgyhogy inkább utána kaptam. – Mi a baj? Fáj valamid? Szédülsz? – záporoztak belőlem az aggódó kérdések.
• Csak kiélvezem, hogy gyenge nő lehetek – mondta vigyorogva, majd úgy tett, mint, aki elalélt.
• Bella, te most játszol velem? – kérdeztem nevetve, de nem válaszolt. - Hé, Bella, ébresztő – rázogattam meg finoman.
• Hogy bánsz egy ájult hölggyel? – pillantott fel morcosan, majd újra elernyedt a karomban. - Egy úriembernek vigyáznia kell egy bajbajutott lányra.
• Oh, elnézést. Mindjárt megoldom a helyzetet – mondtam kuncogva.

Majd egy óvatos mozdulattal a vállamra tettem Bellát, és ott tartottam az egyik kezemmel, míg a másikkal a plédet vettem fel, és ráztam ki. Ezután ráterítettem a takarót Bella hátára, és a karjaimba vettem. Ő pedig még mindig rendkívül jól játszotta az ájult lányt. Miután sikerült elérnem, hogy kényelmesen feküdjön a karjaimban, azonnal futásnak eredtem a ház felé. Nem telt bele öt percbe és már ott is voltunk. Az emeletről félreérthetetlen hangok hallatszottak, míg Jasper próbálta visszafogni Alice-t, aki egy komplett kádnyi sárral készült megtámadni a boldog párocskát. Persze főleg Emmettet. De hát Rose rosszkor van rossz helyen.

• Kicsim, nyugalom. A bosszú nem megoldás, vagyis az effajta nem jó senkinek sem. Veszek neked tíz ilyen ruhát, még vásárolni is elmegyek veled, csak ne hozd be a házba ezt a büdös izét. Soha nem fog kisszelőzni – nyugtatgatta Jazz a kedvesét.
• Nem, Jasper. Ezt most fogja megkeserülni – morogta Alice és tovább akart indulni. Fivérem pedig feladta az ellenkezést, mert hiába nyugtatgatta, sehogy nem sem sikerült.
• Most meg mi legyen? – gondolkodtam el. Tényleg nagyon büdös az a sár.
• Hé, itt fekszek ájultan. Használd ki az aggódást – kacsintott rám Bella, de mozdulni továbbra sem mozdult.
• Bellával van valami baj. Azt hiszem, hogy elájult – kiabáltam feléjük aggódva. Mire Alice ledobta a kádat és rögtön mellettünk termett.
• Bella, ébredj – mondta aggódva. – Már megint nem látom a jövőt. Anthony, vagy valamelyik farkas biztos a közelben van. Mi történt?
• Nem tudom, egyszer csak összeesett – tettetem még mindig az aggódást. Jaspernél persze lebuktunk, de csak rám kacsintott, mert tudta, hogy így meg tudjuk fékezni Alice-t.
• Fel kell hívnunk, Carlisle-t – mondta Alice idegesen, majd máris tárcsázni kezdett.

A következő  pillanatban pedig Emmett és Rose is megjelent a ház előtt. Hála az égnek felöltözve. Aggódva figyelték a karomban fekvő Bellát. Én is az arcát figyeltem, de egyszer csak váratlan dolog történt. Meghallottam a fejemben a hangját, pedig nem nyitotta szólásra a száját. Hallottam a gondolatait. Egy másodpercre lefagytam, de tudtam, hogy cselekednem kell, mert Bella azt szeretné, hogy Emmett bűnhődjön a barátnője kedvéért, de erre még visszatérünk az biztos.

• Itt a bosszú ideje. Sárba Emmettel, Alice-ért. Tudod, hogy tartozol nekem – gondolta nevetve.

A következő  pillanatban pedig kiugrott a karomból, én pedig elkaptam Emmett egyik karját, míg Jazz a másikat. Mindenki döbbenten figyelt minket, míg Bella és Alice csak nevetve követtek a folyóhoz, ahol Emmettet, alaposan meghempergettük a sárban.