Ma van a 12. születésnapom. A Mama már hónapokkal ezelőtt megvette az ajándékom, de mivel már be volt csomagolva, nam tudhattam mi is az. Már öt hónapja csak erre a napra vártam. Minden este miután a Mama elaludt, kiosontam a nappaliba, és elővettem az ajándékom a titkos rekeszből (aminek a létezéséről én elvileg nem is tudok). Minden éjjel órákig nézegettem az ezüst csomagolópapírt a különös virágmintákkal. És a masni... Az a gyönyörű ezüstösen csillogó, vakítóan fehér masni! Soha nem láttam még ennél szebbet.

      Vajon mi lehet benne? A formája és a tapintása alapján bizonyára egy könyv. De milyen könyv? Egy verses kötet? Talán a Mama kinyomtatta a verseimet? Vagy lehet, hogy az egyik kedvenc Jane Austine regényem díszkiadása?

      Már soha nem fogom megtudni. A kis csomag tartalma örök rejtély marad. A titkát anyám magával vitte a sírba.

      A Temetése ma volt. A születésnapomon. Szép kis ajándék a sorstól! Aztán jött az a hülye szociális munkás és elvitt egy gyerekotthonba mondván, hogy nem lehetek egyedül.

      Haza akartam menni, el akartam hozni a Mama ajándékát, de azt mondták, hogy a hatóságok majd mindenről gondoskodnak. De a könyvem! Nem tudják hol van! Nem fogják megtalálni! A Mama ajándéka!

      Aznap éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam. Már úgy megszoktam, hogy éjjelenként az ajándékom titkát próbáltam megfejteni. Már soha nem fogom megtudni, mit is relytett az ezüst papír. Egész éjjel sírtam, ordítottam tehetettlen dühömben, de senki nem felelt.

      Másnap reggel egy iszonytosan kövér zsírosbőrű nő jött be a szobámba.

• Na remélem az éjjel kiordibáltad magad, és nem lesz több ilyen Itt mások is laknak ne feledd! Ne legyen több ilyen, mert nagyon megjárod. Szóval. Elizabeth Swan...
• Csak Lizbeth.-Javítottam ki. Erre egy hatalmas pofont lekevert nekem.
• Ne merészelj mégegyszer közbeszólni, ha beszélek. Mégis kinek képzeled te magad? Nincs nekem időm és energiám megtanulni minden egyes kölyök becenevét. A neved Elizabeth. És eztán így is foglak szólítani. Ha nem tetszik az a te problémád. Szóval. Nincs hely a többágyas szobákban, szóval egyenlőre itt alszol majd. A holmijaid itt vannak egy zsákban a szoba előtt. Természetesen mostantól az intézet iskolájába fogsz járni. Van kérdés? Nincs. Helyes. Iskolába csak holnaptól fogsz járni. Addig is élvezd a szabatságod.

Miféle szabadságot? Gondoltam magamban. A Mama meghalt, a holmink nagyrészét, pedig adományként szétosztogatták.

      Egy szemeteszsák. Ebbe tették azokat a holmikat amikről úgy gondolták, hogy szükségem lehet rájuk.

      A tartalmát az ágyamra borítottam, és bár biztos voltam benne, hogy az ajándékom nem lesz ott azért lázasan kutatam egy kis, jóformán nem is létező reménysugárba kapaszkodva. De igazam volt, az ajándék nem volt ott. A reménysugár, mely talán nem is létezett végleg szertefoszlott.

      Egy valamit találtam ami nem volt az enyém. A ruhahalom mélyéről előhúztam egy gyönyörű fekete selyemhálóinget. A Mama hálóinge! Vajon hogy kerülhetett ide.

      Mindig is ez volt a kedvence, de én soha nem szerettem. Gyönyörű volt, de lehetett akármilyen meleg, ennek mindig hűvös volt a tapintása. Egyszer meg is  kérdeztem miért szereti ennyire. Soha nem felejtem el a válaszát. „A szerelem néha hűvös fuvallatként érkezik, mégis felperzseli a lelked.” Ekkor egy számomra idegen, titokzatos mosoly jelent meg az arcán. Mikor megkérdeztem, hogy ezt mégis hogy érti, csak ennyit felelt: „A szavamat adom, hogy egy nap mindent megtudsz.” Nem is kérdezősködtem tovább. A Mama soha egyetlen ígéretét sem szegte meg. Mindig azt mondogatta, hogy túl sok a hazugság és a betartatlan ígéret a földön. Ő nem fogja ezt tetézni. Most mégis megtette. Soha nem fogom megtudni, hogy mit is jelentenek a szavai.

      Hónapok teltek el. Minden egyes nap egyre magányosabb és kétségbeesettebb lettem. A társaim folyton gúnyolódtak, kicsúfoltak engem. Egy barátom sem akadt. És a tanárok... Igazságtalan rabszolgahajcsárok voltak, egyikük sem szerette a munkáját, utálták a gyerekeket. Minden éjjel álomba sírtam magam. Minden éjjel azt kívántam bár ne ébrednék fel többé, és minden reggel felébredtem, a megváltó halál csak nem jött el.

      Már fél éve voltam börtönömben, mikor egyik éjjel kopogást hallottam az ablakomon. Nem értettem, hogy ez hogy lehetséges, hiszen a harmadik emeleten lakom. Odafutottam az ablakhoz és egy pillanatra meszűnt dobogni a szívem.

      A Mama ajándéka! Ott volt az ablakban! Megöleltem a kis csomagot. A Mama titka ismét nálam van!

      Hosszan nagyon hosszan öleltem az ezüstpapírba csomagolt rejtélyt. Csak mikor kinyitottam a szemem vettem észre, hogy egy boríték is van az ablakpárkányon. Hát persze! Az ajándékom nem magától repült ide. Valaki bizonyára idehozta.

      Remegő  kézzel nyitottam ki. Vajon ki hozhatta vissza az egyetlen értékes dolgot, amit a magaménak tudhattam? Talán a Mama egyik barátja volt? Miközben bontogattam a levelet felidéztem azoknak az embereknek az arcát akiket a Mama ismert. Mind jó ember volt, de egyikükről sem tudtam elképzelni, hogy ilyen lovagias lenne.

      A levelet végül széthajtottam. Gyönyörű kézírással mindössze néhány sor volt a paírra vetve. 

Drága Lizbeth!

      Édesanyádat már nem hozahtom vissza. De segíthetek megőrizni az emlékét. Az ajándék mellyet minedn éjjel oly kíváncsian nézegettél, immáron a tied. Bontsd fel, vagy őrizd a titkát, amíg úgy érzed,  készen állsz. Mostantól én vigyázok rád. Nem vagy többé egyedül.

                  Edward 

      Könnyes szemmel olvastam a levelet újra és újra. Lehetséges, hogy a hosszú hónapok magánya véget ért? Lehetséges, hogy van olyan ember aki még törődik velem?

      Edward... Milyen régimódi név. Talán nem is ember. Talán egy angyal az én őrangyalom.

      Másnap mikor felébredtem az első dolgom volt, hogy a Mama ajándékát  és Edward (milyen gyönyörű név) levelét elrelytettem az ágyam alá.

      Teltek a hónapok. Éjjelente, mikor már minden elcsendesedett, elővettem a kis csomagot és csak néztem, forgattam, öleltem, és közben édesanyámra emlékeztem. A levelet, Edward levelét minden éjjel ezerszer elolvastam, és bár már kívülről tudtam, muszály volt újra és újra elővennem. Muszály volt látnom azt a gyönyörű kézírást. Muszály volt tudnom, hogy ez nem csak egy álom, hogy az őrangyalom (más nem lehetett, csak egy angyal) valóban létezik, valóban itt járt, és én tényleg nem vagyok egyedül.

      Elérkezett a 13. születésnapom. Egy éve vagyok itt. Egy éve, hogy a Mama meghalt, és sok sok hónapja hogy Edward visszaadta az ajándékom és megígérte, hogy nem hagy el.

      Ki tudja. Talán nem is létezett... Nem, nem, nem! Az lehetetlen! A levele amit már milliószor olvastam, még mindig a szobámban van. De hát, ha Ő létezik, akkor miért nem hallottam felőle? Lehet, hogy elment, elhagyott. Megszegte az ígéretét. Egyel több megszegett ígéret van a földön. Jajj Mama, ha ezt látnád...

      Aznap reggel elsők közt érkeztem az étkezőbe. Megfogtam egy tálcát a ráhelyezett fejadagommal és elindultam a helyemre. Ekkor vettem észre. Egy kis csomag volt az asztalon, rajta egy levéllel. A borítékon az én nevem volt. A tálcát ráhajítottam az asztalra, fogtam az ajándékot, a levelet és felrohantam a szobámba. Ott kibontottam a levelet.

      Végre! Újra olvashatom azt a gyönyörű kézírást! Újra olvashatom azokat a csodálatos szavakat, melyeket mintha egy másik században írtak volna!

      Mikor kinyitottam a levelet csalódnom kellet. Szinte olvashatatlan irka-fika volt, az is tele helyesírási hibákkal. Még a nevemet is rosszúl  írta! 

Kedves Elizabet!

Tegnap látam ezt a bótban. Azonnal rád gondótam. Léci viseld ma, érezni akarom az illatát.

            Egy titkos hodolo 

      Nagyon furcsa volt. Újra és újra elolvastam, de semmiben sem hasonlított Edward első leveléhez. Még a nevét sem írta rá! Elővettem az első levelet az ágy alól. Egymás mellé tettem őket. Semmi sem stimmel.

      Kinyitottam a csomagot. Egy parfüm volt benne. Elmosolyodtam. Ez viszont Edwardra vallana. Egy úrimber aki parfümöt vesz ajándékba egy hölgynek. Forgattam, nézegettem a kis rózsaszín üveget, a nap felé fordítottam, néztem hogyan játszanak az üvegen a sugarak.

      Kinyitottam az üveget és beleszippantottam. Életemben nem éreztem még ilyen borzalmas szagot. Mintha rodhadt gyümölcs és záptojás keveréke lenne. Lehetetlen! Ez lenne Edward ajándéka?!

      Megmaszíroztam a hallántékom, hátha ez segít gondolkodni. Oké. Tegyük fel, hogy a levél és az ajándék Edwrdtól van. De ez hogy lehetséges?!

      Az első levél egy művelt és kedves felnőtt férfi írása. A második egy tanulatlan, valószínűleg szegény korombéli, talán még nálam is fiatalabb fiú macskakaparása.

      Ekkor belémhasított a felismerés. Edward... Ha ilyen férfi valóban létezne, biztosan nem érdekelni egy ilyen lelencházi kis senki mint én. Gazdag és gyönyörű felnőtt nők ezrei keresnék a kegyeit. Minek pazarolná az idejét egy ilyen senkiházi kis csitrire mint én? De ha ez így van ami valószínű, akkor Edward csak egy kitaláció. Egy kevésbé művelt, ám de jószívű fiú agyszüleménye, melynek hatására elszabadult a fantáziám.

      Minden bizonnyal megkért valakit, akinek szép kézírása van, hogy írja meg a levelet. A Tartalmát valószínűleg egy század eleji könyvből szedték. És valószínűleg azért nem írt eddig, mert már nem tudta megkérni a szép kézírású barátját, hogy írja meg a levelet, ő maga pedig szégyelte, hogy milyen tanulatlan. Mármint csak a helyesírása rossz, lehet hogy éjjel nappal klasszikusokat olvas.

      Mivel lehetséges, hogy ma látni fog, talán el is megyek mellete teszek egy kicsit a parfűmből. Végül is, nem ő tehet róla, hogy szegény és nincs pénze drága parfümre. Fújtam magamra egy keveset, bár az is soknak tűnt.

      Életem legborzalmasabb napja volt. Gúnyos pillantások és megjegyzések követtek mindenhova. Páran ki is nevettek.

      A legrosszabb az volt mikor Mrs. Green (a zsírosbőrü, kövér tanerő) a vacsoránál az egész intézet füle hallatára elküldött fürödni, és figyelmeztetett, hogy mostantól minden este ellenőrzi, hogy mosakodtam-e. Mindenki rajtam nevetett. Kirohantam az ebédlőből.

      Órákig álltam a zuhany alatt, hogy eltüntessem magamról ezt a borzalmat. Miért tette ezt velem?! Mintha direkt gúnyolódna. De vajon miért? Én azt hittem fontos vagyok neki. Most már tényleg nincs senkim. Egyedül vagyok, senki sincs aki megvédjen.

      Miután befejeztem a zuhanyzást elindultam a szobámba. Mikor kinyitottam az ajtót, megálltam az ajtóban, és mint akit odaszögeztek, nem bírtam megmozdulni. Egy kis doboz feküdt az ágyamon egy szál vörösrózsa és egy levél kíséretében.

      Miért? Mit akar már megint? Hát nem bántott még eleget?

      Erőt vettem magamon, beléptem a szobába és becsaptam az ajtót. Hogy teheti ezt velem? Megbíztam benne! Elárulta a bizalmam és végül nevetségessé tett.

      Rá  se néztem a levélre. Biztosan csak gúnyolódni akart. Először az ajándékot akartam látni. Biztos valami ocsmányság

      Kibontottam, egy parfümös üveg. Megint. Most mire számítsak? Penész, vagy wc szagra?

      Behunytam a szemem, hogy ne engedjem kifolyni a könnyeim. Kinyitottam a kis vörös  üvegcsét és belszagoltam.

      Egy kertben álltam. A levegőt átjárja a rózsák, liliomok és nárciszok andalító illata. Nem hittem, hogy létezhett ennyire csodálatos mámorító illat.

      Mikor kinyitottam a szemem ismét a sötét kis szobámban voltam. Könnyeimnek ezúttal szabad folyást engedtem, de ez már nem fájdalom, vagy csalodottság volt. Ez valami új ismeretlen, megnevezhetetlen érzés volt.

      Letettem a parfümöt az asztalra és megszagoltam a rózsát. Csupán halvány utánzata volt az előbbi virágoskertnek.

      Felvettem a levelet, de aztán visszatettem az ágyra. Egy rongyos törülközőben vagyok. Így nem lvashatom el a levelét! Gyorsan felvettem a Mama háloingét. Megborozongtam mikor a fekete selyem a bőrömhöz ért. Kifésültem a hajam, hósszú fürtjeim egész a derekamig értek. Általában befonom és feltűzöm, így senki sem tudja, hogy milyen hosszú valójában. De úgy döntöttem, most nem fogom össze,majd reggel.

      Lefeküdtem az ágyra és remegő kézzel kinyitottam a levelet. A szemem ismét könnyes lett. Az Ő írása! 

Drága Lizbeth!

      El sem tudom mondani mennyire sajnálom a ma történteket. Tudnod kell, hogy a reggeli „ajándék” és a levél, nem az én művem. Néhány rosszindulatú fiú az intézetből gonosz tréfát űzött veled. De ne aggódj! Gondom lesz rá, hogy többé ne bánthassanak. Remélem, ajándékom gyógyír lesz fájdalmadra.

      Mérhetetlen szégyen és bűntudat tölti el a lalkem, amiért megszegtem, az egyetlen neked tett ígéretem. Csak remélhetem, hogy egy nap megbocsájtasz nekem.

      Addig is, bár tudom a szavam semmit nem ér többé, megígérem, hogy továbbra is óvni, és védeni foglak életed végéig.

      Mindig csak rád gondolok.

                              Edward 

      Miközben a kezemben szorongattam a parfümöt újra és újra elolvastam a levelet.

      Ez a legcsodálatosabb ajándék, amit valaha kaptam. És a levél... Vajon mit jelenthetnek a szavai? „Mindig csak rád gondolok”. Milyen különös. Lehet, hogy jelentek valamit a számára? Ugyan már! Biztos, csak barátságos akart lenni.  De mi van ha mégsem. Mégis mit jelent, hogy óvni és védeni fog életem végéig. Mégiscsak angyal. Hisz tudta, hogy mi történt ma, és azt írja, hogy az ÉN életem végéig vigyázz rám, nem pedig az Ő élete végéig. Ebből adódik, hogy valószínűleg halhatatlan. Megráztam a fejem. Ez talán egy kicsit túl messze van a valóságtól.

      Minden esetre bárki is legyen titkos védelmezőm, viszonoznom kell a kedvességét. De vajon mivel?

      Ekkor az asztalomhoz rohantam, elővettem egy papírt és írni kezdtem. A lelkemet a papírra vetettem. A Mama halála óta egyetlen verset sem írtam. Képtelen voltam rá. De most, elkezdődött valami új. Valami csodálatos, amitől ismét ihletet kaptam.

      Pirkadatra készen voltam. Átírtam a kész verset egy üres papírra, aztán a verssel és a parfűmmel a kezemben kiosontam a házból. Egyenesen az udvar másik felén álló régi kőkerítéshez mentem. Nem is vettem semmit a hálóingemre, és bár hideg volt, valami belűlről mégis melegséggel töltött el. Vajon erre gondolt a Mama amikor a perzselő hidegről beszélt?

      Felültem a kőkerítésre, nem volt nehéz, nem volt magas, csak a virágágyás elkerítésére szolgált. De mivel már rég nem gondozta senki, ezért mára már teljesen benőtte a gaz.

      Rácsepegtettem a papírra néhány csepp parfümöt kis piros üvegcséből, majd letettem azt magam mellé.

      Biztos voltam Benne, hogy Ő most is figyel engem. Vettem egy nagy levegőt, mélyen magamba szívtam a hajnalt, és fennhangon felolvastam a versem 

S ha ág dobol az üvegen

és megremeg a nyárfa,

mintha jönnél lábujjhegyen

s én ülök várva, várva.  

S ha tó  vizébe kábitón

a csillagfény aláhull,

mintha zsongulna száz kinom

és minden megvidámul.  

S ha sűrü  fellegek közül

a hold lenéz a földre,

a lelkem benned üdvözül

és rád gondol örökre. 

      Ha Edward itt volt, hallott engem, ha nem, akkor csak az ősz miatt megkopaszodott fák voltak tanúi szívem sóhajának.

      Leengdtem a levelem és reméltem, hogy ő mégiscsak hallott, és, hogy meg fogja találni a neki szánt üzenetem. És tudni fogja, hogy megbocsátottam. 

(Az író megjegyzése: A vers Mihai Eminescu költeménye és Dsida Jenő fordítása)