Már lassan egy éve annak, hogy Bella átváltozott. Úgy gondoltam, ideje újra megmérkőzni vele. Talán már elszállt az ereje és újra felülhetek a képzeletbeli trónomra.
Éppen Rose babával enyelegtem, mikor észrevette rajtam, hogy észben nem vagyok itt. Rá is kérdezett erre.
-Mackó, mi a baj? –kérdezte lágyan.
-Kedvem támadt egy kicsit szórakozni. –mondtam. Láttam Rose arcán a félreértést.
-Akkor segítek! –mondta vágyakozóan és már nyúlt az inggombjaim felé.
-Nem így. Bár ez is csábító. –jegyeztem meg. – Bellával akarok versenyezni.
-Ó, ne már. –mondta kedvetlenül Rosalie. –Már megint? És miben?
-Majd meglátod, cukorfalat.
-Rendben. Majd valamikor utánatok megyek. –mondta, de én már csak távolról hallottam, mert elrohantam húgomék szobájába. Benyitottam és kicsit sem meglepődve fogadtam a látványt. Bella és Edward épp szenvedélyesen csókolóztak. Mivel nem akartam, hogy tovább folytassák, bunkón befészkeltem magam közéjük.
-Emmett! Mit akarsz te itt? –kérdezte Bella.
-Mit szólnál egy újabb versenyhez? –kérdeztem vissza.
-Miért is ne. Szeretném megint látni az arcod, mikor legyőzlek.
-Abban ne reménykedj… Most én fogok győzni.
-Várjatok! Én is jönni akarok. –szólt közbe Edward.
-Oké! Mindkettőtöket lealázlak. –mondtam magabiztosan.
-Ne reméld! –mondta Bella.
-És mit fogunk játszani? –kérdezte érdeklődve Edward.
-Először is kimegyünk a szeméttelepre. –jelentettem ki. Pontos tervem volt a mai napra.
Mindketten meglepődtek ezen.
-Hát jó. Mi hallgatunk rád. –mondták egyszerre.
Még megkérdeztem Alice-t is, de ő nem partner az ilyenekben. Ezért hármasban indultunk a legmesszebb lévő szeméttelepre. Bella eléggé furcsán nézett rám. Azt üzente a tekintetével, hogy „Emmett, de hülye vagy. Minek viszel egy szeméttelepre?” Így még viccesebb lesz, mikor megtudja, mire készülök.
Kis idő elteltével beléptünk a szeméttelepre.  Mindketten nagyot néztek.
-Szóval, ki akar frizbizni a kocsikkal? –kérdeztem feléjük fordulva.
-Hogy mit csinálni? –kérdezett vissza Bella.
-Frizbizni a kocsikkal. –mondtam, mintha minden nap ezt csinálnám. –Jó buli lesz. Ezeknek már úgyis mindegy. Szar kis Ladák ezek. Már a század elején se voltak jók.
Erre Bella nevetésben tört ki. Edward csak szimplán mosolygott. Ő már játszott velem ilyet.
-Hát, nem is tudom. –gondolkodott el Bella.
-Hajrá, hugi. Úgyse fogsz győzni. –keményítettem be.
-Dehogyisnem. Állok elébe.
-Akkor fogd a cuccot és dobd minél messzebbre!
-Rendben. –mondta Bella és felmarkolt egy kocsit. Lendületet vett és elhajította az erdő felé. Elég messzire ment, de úgy éreztem, jobb vagyok.
-Most én jövök! –szólt közbe Edward és már el is tűnt mellőlem. Felkapott egy újabb autót, ami elég kihívó színű volt, és elhajította ugyanarra, amerre Bella.
-Szép volt, te kis oroszlán. –dicsérte kedvesét Bella.
-De a tied sokkal jobb. Még Emmett-et is lekörözöd. –mosolygott Edward.
-Na ne már! Inkább figyeljetek és tanuljatok a mestertől. –jelentettem ki. Megfogtam egy fekete kocsit. Nagy levegőt vettem és, mint egy diszkoszt, elvetettem. Sajnos nem láttam, meddig dobtam, ezért intettem a többieknek, hogy keressük meg őket.
-Na, srácok, aki a legmesszebb találja a kocsiját, az nyer. –mondtam.
-És mi a tét? –kérdezte húgom.
-Ha én nyerek, megmasszírozod a lábam ma este.
-És ha én nyerek?
-Akkor… -kezdtem elbizonytalanodni. –Nem foglak két hétig piszkálni a magánéleteddel.
-Szuper. Győzzön a jobbik. –mondta és eltűnt az erdőben. Bátyámmal utána eredtem. Pár perc múlva hallottuk meg átlagos, emberi, mégis dallamos hangját.
-Megvan! Megvan! Biztos én nyertem! Elmentem a tiétek mellett! Hurrá!
Ekkor már láttuk is.
-Ezt kapd ki! –vágott fel.
-Jó, bevallom. Győztél. Befogom. –mondtam szomorúan.
Miután kiszomorkodtam magam elindultunk haza. Otthon mindenki rendre kiröhögött, hogy még mindig nem elég gyenge hozzám a húgom.
Így történt, hogy megint felsültem. Legközelebb sikerülni fog. Nem fogom hagyni magam.