(Carlisle szemszöge) 

Életem legszebb időszaka ez a mostani. Itt vagyunk a gyönyörűen feldíszített barlangban, és összebújva fekszünk a puha párnák és takarók ölelésében. Ennél tökéletesebb éjszakát el sem tudtam volna képzelni. Ráadásul Esmének még sokkal jobban tetszett, mint remélni mertem. Annyira jó volt, hogy hasonló szemléleteket vallottunk a meglepetésekről. Hiszen, én is az egyszerű és romantikus kényeztetés híve voltam, ahogy a jelek szerint Esme is. Soha nem tudtam, hogy hogyan, vagy miért vegyek nagy ajándékokat. Na jó, a sziget az egyetlen kivétel, de valami elkápráztatót szerettem volna adni a hitvesemnek. Hiszen a nászút nagyon fontos egy házaspár életében. Talán az első csakis kettesben töltött időszak egy pár életében.

Esme tegnap éjjel óta fekszik a karomban, többnyire mozdulatlanul, én pedig simogatom a hátát. Imádom megismerni a testét. Vannak rajta apró kis pontok, amiket, hogyha megérintek, akkor jólesően felsóhajt, vagy elakad a lélegzete, és olyan esetek is megesnek, amikor a fajunkra jellemző lágy dorombolás szakad fel a mellkasából. Mindegyik reakció egy apró jel, hogy érzékeny pontot érintettem a testén.

• Szeretlek – szólalt meg hirtelen, amikor a madarak is elkezdtek csicseregni. Majd végigsimított a mellkasomon.
• Én is szeretlek – pusziltam meg a feje búbját.

Bárcsak lehetséges lenne, hogy lássam egyszer gömbölyödő pocakkal. Azt hittem, hogy már teljesen lemondtam a gyermekekről, de Esmével minden más. Én lennék a világon a legboldogabb, hogyha képesek lennénk rá, hogy kisbabánk születhessen, de ez a csoda nekünk már soha nem adatik meg. Mérhetetlenül boldog voltam, hogy szerelmem egyre inkább elfogadta a helyzetet, hogy meddő lett, és ezért nem is fogom ezt az érzésemet soha elmondani neki. Majd kiverem a fejemből a gondolatot. Különben is, ott van nekünk Edward. Tökéletes gyermek. Kedves, udvarias, és hihetetlenül sok érzelem van benne férfi létére.

• Min gondolkozol? – kérdezte hirtelen. Mintha csak megérezte volna, hogy valami olyasmire gondoltam, amit megpróbálok elhallgatni előle.
• Semmi különösön – vágtam rá azonnal. – Leginkább azon, hogy mit csináljunk ma – néztem rá kérdőn. Hátha egyrészt elterelem a gondolatait, másrészt pedig talán kiderítem, hogy mihez van kedve. – Van ötleted?
• Nem is tudom – ráncolta össze a homlokát. Imádtam, amikor ezek a pici ráncok megjelennek a bőrén, amikor gondolkozik.
• Este lenne kedved bemenni Rióba a hajóval? Lesz egy kis táncmulatság, ahol esetleg jól szórakozhatnánk – ajánlottam a lehetőséget.
• Ez remekül hangzik – lelkesedett fel szerelmem. Minden jel arra mutatott, hogy egyetlen hitvesem imád táncolni.
• Jó, akkor az esti programot már ki is találtuk. Már csak nappalra kell valami tervet készítenünk – mondtam mosolyogva.
• Mit nem láttam még itt? – kérdezte kíváncsian. Én pedig hevesen gondolkozni kezdtem. Meg is van. Az erdő mélyén van egy rét, ahol különleges virágok nőnek. Mind nagyon ritka és értékes növény. Esme biztosan értékelné őket.
• Van egy ötletem – húzódott mosolyra a szám. – Az erdő mélyén van egy gyönyörű hely – folytattam, mikor kérdőn nézett rám.
• Rendben, bízom benned – bólintott rá a tervemre szerelmem. Én pedig fel akartam kelni, de Esme erre csak még jobban hozzám bújt, és szinte csüngött rajtam.
• Baj van, kedves? – kérdeztem döbbenten.
• Tudod, drágám – kezdett bele szemlesütve. – A nászutasok néha szoktak csak úgy heverészni is egy-egy szép élmény után, amit közösen éltek át. Mint például egy fergeteges éjszaka, amit most mi is itt töltöttünk.
• Tehát még szeretnél itt heverészni – kuncogtam fel. Édes volt ez a megfogalmazás.
• Így is ki lehet fejezni a dolgot, de egyrészt szerintem az én verzióm egy kicsit jobban hangzott, másrészt pedig pont a lényeget nem hallottad ki a mondanivalómból - mondta Esme mosolyogva.

A lényeget nem hallottam ki a mondandójából? Te jó ég! Vajon mi felett siklottam el? Mit is mondott pontosan? Hogy a nászutasok néha szoktak csak heverészni, mint például egy fergeteges éjszaka után. Oh, a kis hamis. Még mindig szégyenlősen fogalmazza meg a házaséletünkre vonatkozó elégedettségét. Annyira aranyos, amikor zavarba jön.

• Azt hiszem, hogy rájöttem, mi volt a lényeg – simítottam végig selymes bőrén egészen a csípőjéig.
• Igen, én is azt hiszem – hagyta el a száját egy jóleső sóhaj.

Egy gyengéd mozdulattal a hátára gördítettem, majd fölé hajoltam és szenvedélyesen megcsókoltam. Szerelmem belemosolygott a csókba, mire elhúzódtam és kérdőn néztem rá.

• Ezt akartam elérni – mondta pironkodva, majd újra a nyakam köré fonta vékony karjait, és visszahúzott magához.

Most nem mentünk el a végsőkig, csak hosszasan csókolóztunk, és simogattuk a másikat. Esme, mint mindig, most is próbára tette a türelmemet és nem tehettem róla, amikor elhagyta a számat egy hangosabb morgás. Kedvesem elvállt az ajkaimtól, majd mélyen a szemembe nézett.

• Szeress – mondta vágytól fátyolos hangon, majd lábait a derekam köré kulcsolta.

Nem volt szükségem több biztatásra, finoman beléhatoltam, és lágyan mozgatni kezdtem a csípőmet. Szerelmem pedig ösztönösen hozzám igazította a ritmusát. Annyira belefeledkeztünk egymásba, hogy amikor legközelebb feleszméltem mámoros állapotomból, már majdnem sötétedett.  Összességében azt kell, hogy mondjam, kifejezetten ínyemre volt az egész napos semmit tevés, ahogy kedvesem fogalmazott. Bár utána inkább átfogalmaztuk a „felhőtlen házasélet, kellemes eltöltése” névre.

• Azt hiszem, hogy lassan akár indulhatunk is Rióba – mosolyogtam rá Esmére.
• Tessék? – nézett rám döbbenten. – Nem mondod, hogy az egész napot itt töltöttük? – kérdezte szemlesütve. Imádtam, hogy mindig zavarba jön, pedig nincs rá különösebb oka, hiszen házasok vagyunk, és az ilyen alkalmak teljesen természetesek egy párnál. Na jó, lehet, hogy nem ilyen mértékig, mint majdnem egy nap, de akkor is természetes érzelem a vágy.
• De, igen – emeltem fel az állát, hogy a szemembe nézzen. - Gyönyörű nap volt – fűztem még hozzá, mire kápráztató mosollyal válaszolt.
• Igen, szerintem is. Na és, mit vegyek fel estére? Mármint, nem tudom, hogy ide milyen ruha illene? – kérdezte bizonytalanul.
• Nekem bármiben megfelelsz – mondtam lágyan. – Csak táncolni megyünk, és szórakozni egy kicsit. Abban gyere, amiben jól érzed magad – fűztem még hozzá.
• Jó, de azért kiteszek majd magamért. Mégsem jelenhetsz meg velem akárhogy. Még a végén lecsap valaki a kezemről – mondta Esme komolyan.
• Ne beszélj, butaságokat, édesem. Több száz éve rád várok – mondtam én is komolyan. – Azt hiszem, hogy nagyon fel kéne kötni a szoknyáját annak, aki „le akar csapni a kezedről”, ahogy te fogalmaztál.
• Helyes, ezt akartam hallani – villantotta felém gyönyörű mosolyát. – Akkor indulhatunk – adott még egy gyors csókot az ajkaimra, majd az egyik takarót magával húzva felállt. – Hol vannak a ruháim? – nézett körbe zavartan.
• Hát, amennyire én emlékszem – kezdtem bele. – Akad egy-két darab a folyó környékén, és gondolom még néhány helyen elszórva, ahogy sikerült.
• Akkor meg kéne keresnem őket – sóhajtott fel szerelmem, majd elindult a barlang mélye felé.
• Honnan tudod, hogy merre hoztalak? – kérdeztem gyanakodva.
• Érzed az illatot? – nézett rám rosszallóan. – Tudod a friss víz illata mindig is csábító volt a számomra, és mivel onnan ilyen illat jön, ezért feltételezem, hogy arra kell mennem a célom felé. Nem lestem, hogyha erre akartál kilyukadni – húzta fel az orrát. Ajaj, ezt jól megcsináltad, Carlisle.
• Nem feltételeztem rólad, hogy lestél – tiltakoztam gyorsan.
• Hát persze, hogy nem – nézett rám morcosan. Mire azonnal felpattantam, és magamhoz öleltem.
• Bocsáss meg – simítottam végig a gerincén, mire megborzongott.
• Igazából nem is haragudtam, csak kíváncsi voltam, hogy megy-e nekünk a veszekedés – kuncogott fel.
• És mi az ítélet? – kérdeztem mosolyogva.
• Nem igazán – gondolkodott el. – Nem bírtunk fél percig sem csipkelődni egymással. Egyébként ugye nem gondoltad te se komolyan, hogy lestem volna? – nevetett fel vidáman.
• Természetesen nem. Igazából csak incselkedni próbáltam – mondtam őszintén. – Egyébként az, hogy nem tudunk fél percig sem veszekedni jó, vagy rossz? – kérdeztem kíváncsian.
• Azt hiszem, hogy jó – vágta rá azonnal. – Sosem voltam veszekedős típus. Bár úgy látom, hogy rád se jellemző – fűzte még hozzá.
• Nem igazán – helyeseltem. – Csak, hogyha tényleg komoly okom van rá. Eddigi létezésem során, úgy kétszer vesztem össze kollegákkal, egy-egy kezelés ügyében.
• Feltételezem, hogy neked volt igazad – jelentette ki.
• Ez így van – mondtam büszkén. Az orvoslás volt a másik legfontosabb dolog az életemben.

Miután ezt megbeszéltük elindultunk, és tényleg összeszedtük a ruháinkat, majd visszamentünk a házunkhoz. Esme egy pillanat alatt eltűnt a szekrényében, és elő sem került jó húsz percig. Már gondolkodtam rajta, hogy esetleg menjek és kimentsem-e a ruhái közül. Végül úgy határoztam, hogy türelmesen megvárom. Amit nagyon is jól tettem. Mivel, amikor szerelmem kilépett a másik szobából, ahol felöltözött a lélegzetem is elállt. Egy gyönyörű sötétlila ruha volt rajta. Ízléses, de mégis vadító dekoltázzsal. A lábán pedig egy hozzá tökéletesen illő magas sarú szandál, egy apró retikül, a vállán pedig egy vállkendő, ami a lila minden árnyalatában pompázott.

• Gyönyörű vagy – mondtam elkápráztatva.
• Köszönöm – sütötte le a szemeit. – Csakis neked – tette még hozzá.
• Talán mégsem kéne elmennünk ma este – nyeltem egy nagyot. Nem tehettem róla, de a látványtól megint feléledt bennem vágy. Bár mindig, de most különösen elbűvölően festett.
• Na, de szerelmem – húzta mosolyra a száját. – Egész nap „semmit tettünk”, és azt ígérted, hogy alaposan megtáncoltatsz – mondta komolyan. – Ha visszaértünk meglesz a jutalma – kacsintott rám hamiskásan.
• Nagyon meggyőző tudsz lenni – mosolyogtam rá.
• Reméltem is, hogy ebben a ruhában az leszek – mondta boldogan, majd körbefordult, hogy minden oldaláról láthassam.
• Hidd el, hogy az vagy – mondtam komolyan. – Szóval? Indulhatunk, Mrs. Cullen? – ajánlottam fel a karomat. Mrs. Cullen. Annyira jó érzés tudni, érezni, és kimondani, hogy ez a gyönyörű nő csak az enyém. Azt hiszem, hogy engem is utolért a vámpírférfiak egy tipikus kórja. Nem tudom elviselni még csak a gondolatát sem annak, hogy valaki más Esméhez érhet, vagy tiszteletlenül gondol rá. Ösztönös birtoklási vágy.
• Igen, Mr. Culen. Mehetünk – karolt belém.

Nyugodtan sétáltunk végig a homokos kis ösvényen egészen a hajóig. A stég végére érve azonnal felkaptam szerelmemet a karjaimba, és beugrottam vele a hajóba. Majd óvatosan a lábaira állítottam, és gyorsan kikötöttem a hajót fogva tartó köteleket. Ezután pedig a kormányhoz léptem, és már indultunk is Rió fényei felé.

Esme leült a kormánytól nem messze kialakított kényelmes padra, és élvezte a látványt, és a szelet, ami meglobogtatta gyönyörű haját. Hihetetlen látványt nyújtott, ahogy a szél az arcába fújt, a vállkendője szabadon engedett része pedig a szellő ritmusára simogatta a ruha által szabadon hagyott vállait.

• Megtanítasz kormányozni? – fordult felém hirtelen.
• Hogyha szeretnéd, akkor nagyon szívesen – mosolyogtam rá.

Szerelmem azonnal felállt és már mellettem is termett, majd kérdő tekintettel nézett rám. Finoman a derekára kulcsoltam egyik kezemet, és magam elé húztam. Megfogtam a kezeit, és a kormányra helyeztem, ahogyan tartani kellett, de a kezeimet az övéin hagytam.

• Hogyha egyenes szeretnél menni, akkor így kell tartanod a kormányt – magyaráztam.
• Értem – nézett fel rám.
• Hogyha pedig fordulni szeretnél, akkor finoman, és lassan tekerni kell – irányítottam a hajót egy kicsit balra. – Ha az irányt szeretnéd figyelni, arra pedig itt van az iránytű, amit a kormánykerék fölött láthatsz. Én magam szereltem be ide – mutattam a kis szerkezetre. – Most a célunk felé, egy kicsit jobbra kell menni. Addig fordulj, amíg az iránytű mutatója, ide nem ér – mutattam meg a pontot. Esme pedig lassan és precízen elfordította a kormányt. – Nagyon ügyes vagy, drágám. Most tartsd egyenesben – adtam ki a következő utasítást, amit feleségem azonnal végrehajtott.

Egészen Rióig elvezette kedvesem a hajót, én pedig büszkén figyeltem a ténykedését, és nem tudtam a mosolyt levakarni az arcomról, a feleségem kedves, okos, szép, és rendkívül nyitott az új tapasztalatok irányába.