A név hallatára kihajolt, és már láttam teljes valójában.
Az első reakcióm az volt, hogy hátrahőköltem, és lassan távolodni kezdtem tőle.
Mert az a fiú tényleg Edward volt, de mégsem. A vonásaiból tisztán kirajzolódott, hogy ki is ő, de az arca… az arca embertelenül gyönyörű és veszélyes volt, emellett magasabb és izmosabb is volt. A legjelentősebb változás azonban a bőre és a szeme színe kapta. Azok a jól ismert, fürkésző smaragdzöld szemek most vörösesben játszottak, a bőre meg egy halotthoz hasonlítva is sápadtabb volt.
Ekkor futni kezdtem, nem érdekelt, hogy merre. Hiába éreztem úgy, hogy repülök, tudtam, hogy Edward mindig előttem van.
Egyszer hátrafordultam, hogy megnézzem, hol van, és mire visszafordultam, ott állt hirtelen előttem. Még idejében torpantam meg, különben biztos voltam benne, hogy egyenesen neki mentem volna.
Akkor az ellenkező irányba kezdtem rohanni, de egy perc múlva megint előttem termett és elzárta az utat. Még vagy négyszer eljátszottam ezt, aztán feladtam, megálltam, és folyamatosan forogva vizslattam az erdőt, hogy megleljem, hol lehet.      
A következő pillanatban megjelent a hátam mögött, mire sikoltva hátratántorodtam egy lépést, és szembefordultam vele.
Hangosan ziháltam, amit tudtam, hogy még ő is hall.
Tett felém egy lépést, mire én ösztönös válaszként eltávolodtam tőle.
- Emma – suttogta, mire eltátottam a számat.
Ez határozottan nem az ő hangja. Annyival selymesebb és lágyabb.
- Emma, én vagyok az. – mormolta, miközben erősen koncentrált valamire.
Bennem megoszlottak a vélemények. A bensőm egyik része tudta, hogy ő az, de ott volt a szkeptikus is, aki mindvégig csak ezt hajtogatta: Hahó, Edward halott! Most feltámadt, vagy mi?
Megráztam a fejemet, mintha azt akarnám, hogy tűnjenek el mindketten, és olvadjak egy nagy egésszé, aki képes normálisan és racionálisan gondolkodni.
Edward halványan elmosolyodott, miközben áhítattal nézett.
- Mindig is bölcs voltál, de ez csodálatos!
- Miről beszélsz? – kérdeztem ridegen.
- Az elméd… lenyűgöző!
- Edward, mi a francról beszélsz? Nem értelek! Egyáltalán ki vagy te? És hogy?
- Emma, ez túl hosszú, és nem hiszem, hogy még egy ilyen traumát – hogy megtudd az igazságot – túlélnél, most, hogy láttad azt a férfit megha…
- Állj! – kiáltottam közbe, és olyan gyorsan kezdtem hátrálni, hogy szinte azonnal ráestem a fenekemre, majd onnan négykézláb kúsztam tovább.
Edward egy pillanatig szánakozva nézett rám, de aztán mielőtt észrevehettem volna, már felkapott az ölébe és egy farönkhöz vitt. Óvatosan leültetett rá, de nem engedett el és ezzel megakadályozott a szökésben.
- Te… te honnan tudod, hogy meghalt az a férfi? – kérdeztem lehunyt szemekkel, a tébolyultság határán.
- Azért mert… - motyogta, és a keze olyan erőssé vált a derekamon, hogy majdnem összeroppantott – mert én öltem meg.
Úgy pattantam fel, hogy még én is meglepődtem rajta. Megpróbáltam kiszabadulni a két keze közül, melyet úgy fonta körém, mint a kígyók az áldozataiknál.
- Nem, nem, nem. Hadd menjek el! – könyörögtem neki.
Az agyam le volt blokkolva. Amúgy is elég trauma ért az elmúlt napokba, nem akartam, hogy még Edward – vagy nem Edward – őrültségei is rajtam csapjanak le. A lovagláson kívül nem tudtam jobb helyet, ahol ki tudnék kapcsolódni, de most az is csak egy adag zagyvaságot hozott.
A kétely és a félelem sarokba szorított, bejutottak a vérembe, és onnan terjeszkedtek végig a testem minden porcikájába. Túl sok volt már nekem minden.
- Tudtam, tudtam, hogy baj lesz. – motyogta magában Edward – mit tegyek?
Mintha egy olyan valakihez beszélt volna, akit én nem láttam vagy nem éreztem a jelenlétét.        
- Annyi… annyi titkot kell elmondanom neked! És most egyszerűen nem találok jobb alkalmat erre, de félek, és féltelek téged is. – vallotta be, és rám emelte az égővörös szemeit, amitől azonnal hátrahőköltem.
- Ki vagy te? – suttogtam megrökönyödve.
Egy pillanatra megremegett az alsó ajka és olyan halkan ejtette ki a szót, hogy minden érzékszervemmel összpontosítanom kellett rá, hogy elcsípjem a mondandóját.
- Vámpír.
Szinte magam előtt láttam, ahogy ez a kis szócska bemegy a fülemen keresztül, szétolvad mindenhol és aztán, mint egy futóverseny győztese, révbe ér az agyamban.
Több reakciót is kiváltott belőlem a dolog. Először is szkeptikus mosolyra húzva a számat ránéztem, és úgy bámultam, mint egy bolondra. Másodszor távolabb húzódtam tőle, és rettegve próbáltam felmérni a helyzetet. Harmadszorra jött a kérdés áradat, fele-fele arányban hitetlen és kíváncsi.
- Vámpír – ismételtem meg hangosan, csak hogy meghallgassam, hogyan is cseng a név.
És ekkor beugrott, hogy mihez is hasonlított a helyzet a sikátorban.
A vámpír egy misztikus lény a népi kultúrában, rendszerint egy újra feléledt emberi holttest, ami emberi vagy állatvéren él, és sok esetben természetfeletti erőkkel rendelkezik, mint az emberfeletti erő és gyorsaság, állatok fölötti hatalom, vagy alakváltás.
Emlékszem, így tanította az egyik nevelőnő az otthonban. Akkor éppen figyeltem, mert nem untatott annyira a téma, mint mindig, de csak mosolyogtam rajta. Vámpírok nem léteznek.
De itt ült előttem az élő – vagy éppen nem az – bizonyíték, hogy tévedtem.
- Szép eszmefuttatás – mormolta mellettem Edward.
Szinte meglepődtem, el is felejtkeztem róla.
Ez a teória persze megmagyarázott pár dolgot, de nem biztos, hogy el akartam fogadni, mint magyarázatot.
- Már pedig el kell – konstatálta mellettem Edward.
- Mi… mit csinálsz? – kérdeztem értetlenkedve.
Bűntudatosan elnézett a másik irányba, majd egy nagyot sóhajtva visszanézett rám.
- És sok esetben természetfeletti erőkkel rendelkezik – idézte hangosan, amit pár pillanattal ezelőtt gondoltam végig. – tudok olvasni a gondolataidba… tulajdonképpen mindenkijébe tudok…
Ettől már fel kellett, hogy nevessek. Azért túlzásokba ne essünk. Edwardnak is realizálnia kéne, hogy mi ésszerű és mi nem az, habár ez a vámpíros dolog is elég vékony pengén állt a tudatomba, nem tudván, hogy hova is dőljön el.
- Rendben – sóhajtottam, és éreztem, ahogy szép lassan összeszedem magamat. – most pedig, el kell mondanod mindent. Elejétől a végéig.