Nem tudom meddig voltam eszméletlen, de mikor felébredtem, már nem az orvosi ágyon feküdtem, hanem a saját szobámban, a saját ágyamban. Pontosabban a Cullen házi szobámban. A nap éles sugarai arra késztették szemeim, hogy újra meg újra visszacsukjam őket, pedig általában nem voltam a fényre érzékeny. Nos... úgy látszik, egyre több változás megy végbe a testemben. Várjunk csak... változás. Olyan hirtelen jutott eszembe minden, hogy felugrottam az ágyamból. Ahogy Carlisle kijelenti, hogy terhes vagyok, ahogy Jake és apa egymásnak ugranak, ahogy Rose lefogja a karomat, míg Carlisle morfiumot fecskendez belém, közben anya döbbent tekintettel bámul rám. Minden tudatosult bennem. Terhes vagyok. Anya leszek. Életet fogok adni egy gyermeknek. Jake gyerekének. Annyira hihetetlen volt, hogy alig voltam képes felfogni. Teherbe estem. Gondolat menetem az ajtón való kopogtatás zavarta meg. Rögtön boldogabb lettem, tudván, hogy Jake az, de amint kinyílt az ajtó, és Rose belépett rajta, szomorúan hajtottam le a fejem.
- Másra számítottál? - kérdezte Rose mosolyogva, amint közelebb sétált az ágyamhoz.
Kezével egy tálcát egyensúlyozott, melyen vagy három nagy méretű pohár díszelgett.
- Jake hol van? - kérdeztem, nem törődve azzal, hogy leül mellém az ágyra, és barátságosan simogatni kezdi a karomat.
Rose megvonta a vállát, a tálcát pedig letette az ölembe. Megfigyeltem a benne gőzölgő vörös folyadékot, és azonnal rájöttem, mi van benne. Vér.
- Az enyém? - kérdeztem kíváncsian, a vér édeskés ízére a nyál összefutott a számban.
Rose bólintott, mire én rá vetettem magam az egyik pohárra, kiittam, majd ezt tettem a másik kettővel is. Nagyon jól esett. Amikor végeztem, jutott csak eszembe, hogy tulajdonképpen Jake felől érdeklődtem.
- Beszélnem kell vele! - jelentettem ki, és felálltam, hogy elhagyjam a szobámat, de meginogtam a saját lábaimon.
Rose időben termett mellettem, elkapott, és vissza ültetett az ágyra.
- Ez még a morfium hatása. Igen erős szer. Sajnálom, hogy beadattam neked, de nem szerettem volna, ha kárt teszel magadban. Vagy benne... - pillantott hirtelen a hasamra.
Én is követtem a pillantását, és döbbenten tapasztaltam, hogy az eddig teljesen lapos hasam most enyhén kidudorodik.
- Mióta aludtam? - kérdeztem rémülten pillantgatva a hasamra.
Rose elgondolkodva csücsörítette össze a száját, és csak aztán válaszolt.
- Egy hete. Nagyon gyorsan fejlődik. Még csak két hetes, de a hasad már máris ekkora. Furcsa, de ugyanakkor elképesztő. Utoljára Bellánál láttunk ilyet, amikor veled volt terhes, de még te is lassabban fejlődtél nála - magyarázta lelkesen.
Tudtam, hogy mi történt egykor Rose-al, és azt is tudtam, hogy mennyire örül most. Újabb baba, akit majd dédelgethet, újabb baba, akin anyáskodhat. Nem tehetek róla, de elfogott a féltékenység. Ő az én babám, és nem Rose-é. Tudtam róla, hogy sokáig ő vigyázott rám, és nem akart anyához engedte a legelején. Nem teheti ezt velem és a babámmal.
- Beszélnem kell Jake-el. Hívd ide kérlek! - néztem rá kérlelőn, de ő megrázta a fejét.
- Fogalmam sincs hol van. Általában itt szokott lenni, de ma még nem láttam. Biztosan jobb dolga is akadt, mint hogy téged meglátogasson... - meredt a távolba.
Megráztam a fejem, és dühösen felálltam az ágyról.
- Te nem ismered Jake-et, Rosalie! Nem tudod, hogy mennyire szeret engem! Biztosan itt lesz valahol! - erősködtem, és meg sem várva válaszát, kirohantam a szobából.
Lefutottam a földszintre, nem törődve a többiek meglepett pillantásával az udvarra indultam. Ahogy sejtettem, Jake odakint volt. Az erdő szélénél ült egy kidőlt fatörzsön, és a földet bámulta.
- Jake! - kiáltottam feléje, mire felkapta a fejét, és szinte azonnal rohanni kezdett, ahogy meglátott.
Felkapott a karjaiba, és megpörgetett a levegőben. Én fejemet a vállába fúrtam, belélegeztem friss, kellemes illatát.
- Jól vagy, édesem? Nem fáj semmid? Hogy érzed magad? - kérdezgetett, de közben nem engedett el.
Folyamatosan csókokkal borította el arcomat, számat, nyakamat, homlokomat. Látszott rajta a megkönnyebbülés.
- Nyugi, jól vagyok. Minden rendben van - nyugtattam meg, kezemet a kezébe csúsztattam.
Jake fejét a vállamra hajtotta, mélyeket lélegzett, miközben beszélt.
- Annyira aggódtam érted. Az a boszorkány hatalmas adagot adatott be neked, azt hittem soha nem ébredsz fel! - nyögte kétségbe esetten.
Kedvesen megsimítottam arcát, mire lehunyta a szemét, és úgy élvezte simogatásom.
- Carlisle volt, aki beadta nekem. Ő tudta mit csinál - győzködtem.
Jake nem válaszolt, biztosan nem akart most vitatkozni, és ezzel én is így voltam. Most az a lényeg, hogy itt van velem.
- Miért voltál olyan? - kérdeztem óvatosan.
Nem szerettem volna felidegesíteni, vagy megint vitázni vele. Egyszerűen csak tudni szerettem volna az igazat.
- Milyen? - kérdezett vissza értetlenül.
- Olyan ne is nézzenek rám az emberek típusú. Alig szóltál hozzám, hozzám sem értél. Mi volt a bajod? - tudakoltam meg kíváncsian.
Jake nagyot sóhajtott, majd kissé arrébb lépett mellőlem, úgy válaszolt.
- Edward miatt. Igaza volt és mindig mindig igaza van... -suttogta szinte csak magának.
- Mégis miben? - vontam fel mindkét szemöldököm.
- Abban, hogy... Nessie, az én hibám. Én ejtettelek teherbe, és most nézd meg! Szenvedsz! Miattam vannak fájdalmaid! - nyöszörögte kétségbe esetten, pillantása a hasamra tévedt.
Ő is észrevehette a kidudorodást.
- Jake... annyira kis buta vagy. Nem a te hibád. Én is ugyanannyira vétkes vagyok ebben, mint te! Nekem sem jutott eszembe, hogy talán védekeznünk kellene. Ne magadat okold, Jake, vagy ha már ezt teszed, akkor engem is okolhatsz! - válaszoltam határozottan.
Jake bosszúsan megrázta a fejét, és újra felém fordult.
- Nem én szenvedek a fájdalmak miatt, hanem te! - látszott rajta, hogy mennyire rémült.
Csak engem félt, és ez jól esett, de az nagyon zavart, hogy már megint magát hibáztatja.
- Már nem szenvedek. Látod? Nincsen semmi bajom! - bizonygattam.
És valóban, most nagyon kellemesen éreztem magam. Nem fájt semmim, a fájdalmaim megszűntek. Nem tudom mennyi időre, de legalább egy kicsit megszűntek.
- Nessie... én tudok valamit, amit te nem... - suttogta, és elfordult.
Oda álltam elé, hogy a szemébe tudjak nézni, de ő kerülte a tekintetem. Kezdtem megijedni.
- Mit?
Jake habozott, nagyon vívódott, hogy elmondja e nekem, vagy sem. Végül nagy sóhaj kíséretében kimondta:
- Carlisle szerint ha megszülöd a babát... Nessie, ha megszülöd, akkor... akkor nem éled túl a szülést... - hangja az utolsó szavaknál elhalkult, majd halk zokogássá fulladt.
Megnyugtatóan öleltem magamhoz, gyengéden simogatni kezdtem széles hátát.
- Nyugalom! Csss! Semmi baj! Minden rendben lesz! Carlisle... tévedhet... - nyugtatgattam, de magam sem voltam ebben biztos.
Carlisle tapasztalt orvos, évszázadok óta gyógyít, biztosan tisztában van mindennel. Mégis, nehezen tudtam elhinni, hogy egy gyermek, aki Jake és az én gyerekem a vesztemet okozhatja. Ha van benne egy kis vér Jake-től, akkor kell, hogy olyan jó legyen, mint az apja. Nem ölné meg a saját apját.
- Nessie, Carlisle már rengeteg megoldást próbált találni, de semmire sem ment! Biztos benne, hogy ez a gyerek a veszteted fogja okozni! - emelte fel hirtelen a hangját, könnyes szemeit most rám emelte.
Az én könnyeim is gyűlni kezdtek. Most is éreztem a fájdalmat, de ezentúl az a szívemet támadta meg. Az én gyerekem nem lehet ilyen. Nem ölhet, még véletlenül sem. Szeretnie kell, ha már életet adok neki.
- Nem fogok meghalni! - minden egyes szót külön kihangsúlyoztam, dühösen néztem Jake szemeibe.
Jake felhorkantott, majd megragadott a karomnál fogva, és úgy sziszegte a fülembe.
- Meg kell tőle válnod, Nessie. Kérlek, tedd meg! Az életedbe kerülhet ennek a gyereknek a megszületése... - bizonygatta.
Döbbenten pislogtam rá, a könnyeim most már lefolytak az arcomon.
- Arra kérsz, hogy... arra, hogy... vetessem el? - a hangom megremegett az utolsó szónál.
Még rágondolni is borzalmas volt, hogy megváljak egy apró kis lénytől, hogy ne adjak esélyt neki az életre. Nem! Nem bántom őt.
- Nincs más megoldás... - suttogta maga elé Jake.
- De van! Kell lennie! Nem kérhetsz arra, hogy szabaduljak meg tőle, Jacob! Ő a te gyereked is! - kiabáltam rá szörnyülködve, karomat kitéptem szorításából.
- Nessie, értsd meg végre, nincs rá mód, hogy mindkettőtöket megmentsünk! Vagy te, vagy ő! És bármennyire is szeretném ezt a gyereket, ha választásra kerül a sor, én téged választalak! - kiabált vissza indulatosan.
Egy ideig farkas szemet néztünk egymással. A könnyeim lassú ütemben folytak végig arcomon. Fájt, amire Jake kért. Hát ennyire nem szeretne gyereket? Ennyire meg akarna válni tőle? Én nem vagyok rá képes. Én nem.
- Ez a gyerek bennem fejlődök. Én vagyok az, akinek döntést kell hoznia. A döntésem egyszerű és végleges. Megszülöm ezt a gyereket, Jake. Megszülöm, kerüljön bármibe, és nem érdekel, hogy te mellettem állsz e vagy sem. Szeretlek, de még a kedvedért sem vagyok képes végezni egy ártatlan élettel! - feleltem, és vissza indultam a házba.
Hallottam magam mögött Jake lépteit, s mikor épp léptem volna befelé, megragadta a karomat.
- Hogy lehet ekkora öngyilkos hajlamod? - kérdezte elkeseredetten.
Megvontam a vállam.
- Mondjuk úgy, hogy egy Swan az anyám. De ez mellékes. Tudod a döntésem, és nem fogom megváltoztatni. Jobban örülnék, ha mellettem lennél, Jake. Nem akarok veszekedni veled... - suttogta, és magamhoz húztam.
Jake odaszorított a mellkasához, éreztem, mennyire hevesen ver a szíve.
- Nem akarlak elveszíteni... - suttogta, könnyei lefolytak a vállamra.
- Nem fogsz. Küzdeni fogok. Veled együtt. Majd együtt megbirkózunk vele, és békében fogunk élni, mint egy nagy család. Egy vámpír nem halhat csak úgy meg. Erősebb vagyok, mint hinnéd... - bizonygattam, apró csókot nyomtam a szájára.
Jake két keze közé fogta arcomat, és erőteljesebben kezdett el csókolni. Kezemet a nyaka köré fontam, és én is egyre szenvedélyesebben csókoltam őt. Úgy éreztem, ennek a csóknak nagy jelentősége van. Mert talán ez lesz az utolsó csókunk. A búcsú csók. Mert lehet, hogy valamikor, ha eljön az idő, én meghalok. Tudtam, hogy Jake követni fog engem, szinte biztos voltam benne, hisz láttam rajta, anélkül, hogy kimondta volna, ha én elmegyek, ő nem marad egyedül ezen a világon. Ez megnyugtatott. Ha már meg kell halnom, legalább úgy halok majd meg, hogy itt hagyok magunkból egy darabot a földön. Mert ő a mi vérünk.
- Nem veszíthetlek el... még nem - suttogta Jake a csók végén.
- Szeretlek! - válaszoltam.
Jake elmosolyodott, végig simított arcomon.
- Én is szeretlek. És megígérem, hogy veled maradok, bármi is történjen. Mert nekünk együtt kell lennünk. Bármerre is visz az út...