Két hét elteltével olyan hatalmas hasam volt már, mint egy lufi, sőt még annál is nagyobb. Egy óriás méretű lufi. Most voltam körülbelül három és fél hetes terhes. Carlisle szerint nem volt sok idő hátra a szülésig. Nagyon izgatott voltam, de az erőm annál kevesebb volt. Alig bírtam lábra állni, egyrészt azért, mert a hasam miatt mindig elvesztettem az egyensúlyom, másrészt amiatt, hogy a szervezetem nagyon gyenge volt. Carlisle azt mondta, hogy minden bizonnyal a baba elszívja a legtöbb energiámat. Ezt először furcsa volt hallani, de később már egyáltalán nem bántam ezt, tudván, hogy a baba egészséges.
- Nessie, Carlisle készen áll a vizsgálatra! - lépett a szobába szerelmem barátságos mosollyal az arcán.
Mindig olyan nagy szeretettel nézett rám, hogy attól szinte már zavarba jöttem. Imádta a hasamat simogatni, sokszor meg is puszilgatta, és leste minden kívánságomat. Tudtam, hogy kiváló apa válik majd belőle, bár ilyenkor mindig arra gondoltam, hogy talán soha nem fogom látni, hogyan foglalkozik a gyerekünkkel.
- Segítesz? - nyújtottam felé a kezét, mert másképp nem bírtam felállni.
Azonnal mellettem termett, és a karjaiba vett, nem pazarolta az időt arra, hogy végig lassúzzon velem a házon. Eléggé csiga módjára mentem ugyanis. Inkább az egyszerűbb módot választotta, és lerohant velem a lépcsőn. Tudtam, mennyire izgatott, csakúgy, mint én, hisz most tudjuk majd meg a babánk nemét. Carlisle mosolyogva fogadott bennünket, és intett Jake-nek, hogy tegyen le az orvosi ágyra. Carlisle azonnal odalépett mellém, és bátorítólag megfogta a kezem.
- Nem fog fájni Nessie, csak egy egyszerű vizsgálat - mondta kedvesen.
Bólintottam, hisz teljesen megbíztam benne, de ugyanakkor kicsit féltem is, mert nem szokványos módon fogja kideríteni a baba nemét, hanem valahogy máshogy. Ultrahangot ugyanis nálam nem lehetett csinálni, mert valamiért a bőrömön nem hatolt át annak a sugara. Vagy mi... nem értek nagyon az ilyen dolgokhoz, úgy hogy inkább nem is magyarázkodom. A vérem segítségével fog erre rájönni.
- Bent maradsz? - néztem kérlelőn Jake-re, aki azonnal bólintott, és megszorította a kezem.
Jól esett, hogy itt van mellettem, és erőt önt belém. Carlisle csak úgy, mint egykor, most is a fogát használta, hogy sebet ejtsen a karomon. Egy apró, műanyag csőt szúrt utána az enyhén vérző sebembe. Kellemetlen érzés volt, de egyáltalán nem fájt.
- Most ennek a csőnek a segítségével veszek tőled vért. Így nem kerülhet bele semmilyen káros, vagy zavaró anyag - tájékoztatott kíváncsi arckifejezésemet látva.Felpillantottam Jake-re, aki kicsit félve nézte, hogy Carlisle mit művel, de szólni nem szólt egy szót sem.
- Mennyi vérre van szükség? - kérdeztem, mikor már vagy öt perce a karomba volt szúrva a cső és a vérem folyamatosan belecsordogált.
Carlisle nyugtatólag rám mosolygott.
- Már nem sokra. Csak a pontos eredményért veszek egy kicsit többet a kelleténél - mondta.
- És biztos jó eredményt fog adni? - kérdezte Jake kíváncsian.
Carlisle határozottan bólintott. - Biztosan. Ígérem! - tette hozzá Jake kételkedő arcát látva.Azután végre kivette a csövet a kezemből, és a sebemet letakarta egy fehér kendővel, mely magába szívta a vért. Amit a csővel kiszívott belőlem, egy nagyobb kémcsőbe vezette bele, amit azután magával vitt az irodája belső részébe. Nem tudtam, mit csinál vele, de nem is nagyon érdekelt, mert nem szerettem az ilyen orvosi dolgokat. Csak az volt a fontos, hogy megtudjam, lányom lesz e vagy fiam.
- Jeremy vagy Sarah? - fordultam Jake felé, aki erre szélesen elvigyorodott.
- Mindegy. A lényeg, hogy egészséges legyen, csak úgy, mint te! - megpuszilta a kezemet, én pedig szomorúan elfordultam.
Megint arra gondoltam, hogy én talán soha nem fogom látni a gyerekemet. Hogy meghalok, amint ő világra jön.
- Min gondolkozol? - kérdezte Jake, és közelebb hajolt az arcomhoz.
- Semmin - hazudtam, nem akartam, hogy ő is miattam aggódjon.
Hisz annyira boldognak tűnt, olyan vidám volt, és annyira örült az apaságnak. Miért rontottam volna el az örömét? Hadd örüljön, amíg még lehet. Carlisle vagy fél óráig vacakolt a véremmel, míg végül széles mosollyal az arcán vissza nem tért.
- Na? - kérdeztük egyszerre Jake-el, már nagyon türelmetlenül.
- Fiatok lesz! - jelentette ki Carlisle boldogan, mire én is elmosolyodtam.
Végig simítottam kerek pocakomon, és úgy suttogtam neki:
- Én kicsi Jeremy-m... - boldogan néztem fel Jake-re, aki olyan szélesen vigyorgott, mint még soha.
Újra lehajolt és nagy, cuppanós puszit nyomott a hasamra. Felnevettem, és beleborzoltam sűrű, fekete hajába.
- El kell mondanunk a többieknek! - mondtam, és fel akartam kellni az ágyból, de Jake megelőzött, és a karjaiba kapott.
Gyorsan a nappaliba rohant velem, ahol a többiek kíváncsian néztek ránk. Nem tudták, miért vigyorgunk annyira.
- Fiunk lesz! - jelentettem ki büszkén, mire mindenki elmosolyodott.
Vagyis majdnem mindenki, Rose ugyanis morcosan bámult maga elé. Azonnal tudtam, miért ilyen, de nem törődtem vele. Nem az ő dolga, és szerintem semmi baj nem lesz azzal, hogy olyan lesz, mint az apja. Olyan jóképű. A többiek gyorsan gratuláltak nekünk, megölelgettek engem és nagy meglepetésemre Jake-et is.
- Remélem nem haragszotok, ha szervezek egy bulit? - nézett ránk ártatlanul Alice, és nekem nevetnem kellett arckifejezésén.
Mostanában ilyen voltam, szinte mindenen egyfolytában nevettem. Persze ez senkit sem zavart. - Alice, mégis milyen bulit? - kérdezte vissza kedvesen.Szélesen elvigyorodott, és úgy válaszolt.
- Egy babazsúrt természetesen! - emelte fel büszkén az állát.
Mindenki felnevetett, Jasper pedig elkapta hátulról Alice-t, és csókot nyomott ajkaira, belé fojtva ezzel a szót. Elérzékenyülve néztem a jelenetet. Annyira boldog volt most mindenki, mint még soha. Nem volt semmi gondunk, vidámak, gondtalanok voltunk, és ez jó volt így.
- Nem kellene elmenekülnünk innen, még mielőtt Alice akcióba lendülne, és elkezdene kérdezgetni a dekorációt illetően? - pillantottam fel szerelmemre, aki ugyanolyan szélesen vigyorgott, mint az előbb én.
- Szerintem várhatunk még egy kicsit. Hadd örüljön ő is! - válaszolta, és apró csókot nyomott a fejem búbjára.
Még pár percig álltunk ott, és néztük a nevetgélő Alice-t, és Jaspert. Furcsa volt Jasper-t ilyennek látni, de nem bántam, hogy jól érzi magát. Megkértem Jake-t, hogy inkább tegyen le a kanapéra, mert nem akartam, hogy egész végig hurcolgasson. Nem mintha olyan nehezen bírt volna el, mert még így is, hogy terhes voltam, Jake simán fel tudott emelni a maga farkas erejével, de akkor sem szerettem volna magam cipeltetni. Mikor lefektetett a kanapéra, egy erős szúrást éreztem a hasamban, de nem foglalkoztam vele, mert nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, viszont az arcom elárulhatott, mert Jake aggódva fordult felém.
- Minden rendben van? - simított végig arcomon.Mosolyogva bólintottam, mert tényleg, ez a kis szúrás semmit sem jelentett.
Legalábbis szerintem. Jake megkönnyebbülten elmosolyodott, és éppen azon volt, hogy bekapcsolja a tévét, valami értelmes műsor után kutatva, amikor hirtelen elhalt a nevetés, és minden családtagom kővé dermedve állt az ajtóra függesztett tekintettel. Kíváncsian nyújtogattam nyakam abba az irányba, de Jake visszanyomott, majd újra a karjaiba vett, és behúzódott Emmett és Jasper mögé. Akkor pillantottam meg az ajtóban álló idegen vámpírt, aki mégis oly ismerős volt. Régi, gyerekkori emlékeimben élt élénken ennek a vámpírnak a képe, aki majdnem olyan hatalmas volt, mint Emmett. Felix, ha jól emlékszem. És erről meg is bizonyosodtam a következő pillanatban.
- Felix... mit keresel itt? - Carlisle lépett előre, és igyekezett udvarias hangot megütni.
Felix elvigyorodott, majd tett egy lépést előre, aminek következtében Jasper és Emmett támadó állásba helyezkedtek előttünk, csak úgy, mint oldalt anya, apa, Rose és Alice.
- Csak meglátogatom a híres Cullen családot. Tán baj? Rosszkor jöttem volna? - kérdezte mély hangján.
Elsőre eldöntöttem, hogy nem szimpi nekem ez a vámpír. Csak úgy áradt belőle a gonoszság. Azonnal eszembe jutott, hogy talán értem jött. Hogy végezzen velem.
- Most éppen nem érünk rá vendéget fogadni, sajnálom - válaszolta barátságosan Carlisle, de azért az ő hangján is hallatszott, hogy mennyire feszült.
Felix oldalra fordította a fejét, amitől még félelmetesebbnek tűnt. Éreztem, amint Jake szorítása még erősebb lesz, és közelebb húz magához.
- Nem is akarod bemutatni az unokádat? Renesmee! Renesmee, merre vagy?! - kiáltotta a nevem.
Apa hangosan morgott egyet, és nem sokan múlott, hogy rávesse magát Felixre. Én csak hallgattam Jasper és Emmett háta mögött megbújva, nem akartam közelebb menni hozzá. Nem.

- Soha nem láthatod őt! - sziszegte apa dühösen, mire Felix felnevetett.
- Azt erősen kétlem! Tudom, hogy itt van. A farkasnak a bűzét erősen érzem, és biztos vagyok benne, hogy nem hagyta magára az asszonykáját! - jelentette ki büszkén, mintha egy nagyon nehéz rejtvényt fejtett volna meg éppen.
- Itt vagyok! - szólaltam meg hirtelen, magam sem tudom miért.
A szívem mélyen abban bíztam, hogy ha lát engem, akkor elmegy innen. Hogy akkor békén hagy mindenkit. A többiek megmerevedtek, és ellenkezve rázták meg a fejüket.
- Hadd beszéljek vele. Elvégre... gondolom, miattam van itt - kértem a családom tagjait, akik eléggé elgondolkodtak ezen.
Nem akartak közelebb engedni hozzá, de végül Carlisle bólintott. Jasper és Emmett habozva bár, de elhúzódtam előlünk, de azért szorosan mellettünk jöttek közelebb Felixhez. Én nagyot nyeltem, mikor megpillantottam a vámpír vérvörösen csillogó szemeit, melyek egyenesen rám szegeződtek.
- Á, Renesmee! Örülök, hogy megismerhetlek, végre! Bár... mi már találkoztunk egyszer, mikor még kisbaba voltál! - köszöntött illedelmesen, majd tekintete a hasamra szegeződött.
Védelmezően öleltem át karjaimmal a hasam, meg akartam védeni a kicsi Jeremy-t még a pillantásától is. Felix gonoszul bámult engem, és a hasam, melyben kisfiam fejlődött szépen, lassan.
- Hát megtörtént. Nem tudtuk megakadályozni. Ez igazán kár! - sóhajtott fel hirtelen, és én azonnal megértettem miről beszél.
Rólam és a babáról. Meg akarták akadályozni, hogy teherbe essek. Ezért akartak megölni. Most viszont... még belegondolni is szörnyű, mit akarnak vajon tenni velem, és a kicsikémmel.
- Most már menj el, kérlek! - kérte Carlisle, és szeme most neki is dühösen megvillant, ami tőle igazán szokatlan volt.
- Még csak most jöttem! És különben sem ok nélkül jöttem ide, Carlisle. Van egy ajánlatom, amit szerintem nem utasíthattok vissza... - a mondat végén gonosz vigyor ült ki arcára, és újra felém pillantott.
- Már miért ne tehetnénk? - kérdezte Emmett ökölbe szorított kezekkel, látszott rajta, hogy nagyon akar már harcolni.
- Gondolom nem szeretnétek még ilyen fiatalon eltemetni a kis Renesmee-t és a babát... - suttogta, mire mindenki hangosan felmordult.
A következő pillanatban apa épp azon volt, hogy rávesse magát Felixre, mikor hirtelen a földre zuhant, és teste görcsöktől rángatózni nem kezdett a földön. Ijedten néztem a jelenetet, nem tudtam, mi történik éppen, de a következő pillanatban rájöttem. Az ajtón Jane lépett be, gonoszan vigyorgott, míg tekintetét apára szegezte.
- Ne! - kiáltottam, és könnyedén kiugrottam Jake karjaiból, mert egy pillanatra nem figyelt, és a kis Jane-re vetettem magam.
Nem sikerült letepernem, mert egyetlen mozdulattal a falhoz röpített, de legalább nem kínozta tovább apámat.
- Nessie! - ez Jake kiáltása volt, aki azonnal felém rohant, és felhúzott a földről.
Éreztem, amint a hasam újra görcsölni kezd, ezúttal sokkal erősebben. A következő pillanatban sok minden történt. Jane után még belépett a házba Demetri, Alec és vagy tíz idegen vámpír, akik ha jól gondoltam, újszülöttek lehettek. Rémülten néztem, ahogy a családtagjaim rávetik magukat az ellenségre, még a törékeny Alice és az aranyszívű Esme is harcolt. Rossz volt nézni, de nem bírtam rá koncentrálni, mert a hasam őrülten sajgott.
- Vidd Nessie-t, el innen! - hallottam meg apa kiáltását. Jake a következő pillanatban a karjaiba kapott és rohant ki velem a hátsó kijáraton.
Szerencsére senki nem vett észre minket, és elfuthattunk. Nem szóltam egy szót sem, mert nem voltam képes a fájdalomtól beszélni.
- Nyugalom, nem lesz baj! - nyugtatgatott Jake, de a hangja neki is remegett.
A kis erdei házba vitt, amit egyszer anya és apa kapott ajándékba, és rengeteg idejüket töltötték itt.
- Menj vissza és segíts nekik! Hívd a farkasokat! - kértem, nem akartam, hogy velem foglalkozzon.
Nem lett volna semmi értelme, mert a fájdalmat ő úgy sem bírtam volna elmulasztani. Habozott a kérésemre, így hát újra megfogtam a kezét, és úgy kérleltem.
- Kérlek! Menj! - mondtam, mire nagy nehezen, de végre elhagyta a házat.
Előtte viszont még visszafordult, és vetett felém egy aggodalmas pillantást. Bátorítóan rá mosolyogtam, hogy megnyugtassam, nincsen semmi baj. Ahogy elhagyta a házat, akkor viszont rájöttem, hogy igazán nagy baj van. Annyira görcsölt a hasam, hogy leestem a kanapéról, amin eddig feküdtem, és a földön fetrengtem tovább a fájdalomtól. Viszont nem tehettem semmit. Egyedül voltam. Nem volt senki aki segíthetett volna, hisz Jake-t is most küldtem el. De nem baj, neki a családomon kell segítenie. Meg kell őket védenie. Én kibírom. Valahogy. A pánik viszont azonnal elöntött, ahogy megpillantottam a földön egy hatalmas tócsát. A magzatvíz. Elfojt a magzatvizem. A szemem előtt képek jelentek meg. A szülés megindult. Csak ez járt a fejemben.