A fájdalom óriási volt. Csak feküdtem a földön, kezem között a felgyűrődő szőnyeget markolásztam, és megpróbáltam elviselni a hatalmas fájdalmat, amely minduntalan belém hasított. Fájdalmamban hangosan ordítoztam, egyszerűen elviselhetetlen volt. Tudtam, hogy nem tehetek semmit, de mégsem szenvedhettem csak tétlenül, valamit tennem kellett. Segítséget hívnom, vagy valami. Ha én belehalok a szülésbe, nem maradhat a kisbabám még rövid időre sem védtelenül. Kell valaki, aki vigyáz rá, ha én már nem leszek. Erőt vettem magamon, és igyekeztem magam felnyomni térdelő helyzetbe, de elég nehezen ment. A könnyeim végigfolytak arcomon, szemem kidülledt az erőlködéstől, s míg egyik kezemmel magamat támasztottam, hogy nehogy visszadőljek a földre, addig a másikkal a hasamat szorítottam olyan erővel, ahogy csak bírtam. Nagyon lassan arrébb csúsztam, pont a fal mellé, és lassan, az ott álló székbe kapaszkodva feltápászkodtam. Vagy háromszor megpróbáltam, mire sikerült álló helyzetbe kerülnöm, de még így sem volt garantált a két lábon maradásom, a folyamatos, megszűnni nem akaró fájdalom bármikor ledönthet a lábamról. Lassú, bizonytalan léptekkel indultam meg szorosan a fal mellett az ajtó felé. Úgy éreztem, mintha a hasam bármelyik pillanatban szétrobbanhatna, annyira húzódott. Óvatosan felhúztam a pólómat, hogy szellőztessem a bőrömet, hátha az kicsit jót tesz majd nekem, és akkor megláttam a hasam állapotát. Kék, lila, zöld foltok egyvelege volt látható rajta, egész hasam szinte ilyen színekben pompázott. Az erek kivastagodtak bőrömön, ahogy hozzáértem, érezni véltem szapora lüktetését. Egész testem forró volt, majdnem annyira, mint Jake-é szokott lenni, sőt az is lehet, hogy még nála is jobban. Inkább nem néztem tovább sérüléseim, hanem lassan tovább indultam. Az ajtón szerencsésen átjutottam, de még meg kellett birkóznom az erdő viszontagságaival. Nagyon lassan haladtam, el-el estem, és közben mélyeket lélegeztem. Nem igazán tudtam, mit kell most tennem, és hogy mennyi idő, míg Jeremy megszületik. Azt akartam, hogy biztonságban legyen, mikor ez megtörténik, hogy ne kelljen látnia azt a gonoszságot, ami most itt van. Azt akartam, hogy neki jó legyen, semmi mást. Éppen a föld felé tartottam, mert felbuktam egy kőben, mikor valaki megtartott. Reménykedve néztem fel, hogy talán Jake az, de nem. Felix tartott, gúnyos mosollyal az arcán.
- Lám lám, Renesmee! Hová ez a nagy sietség? - gúnyolódott, és megszorította a karomat.
Felnyögtem a fájdalomtól, mely párhuzamosan indult Felix által szorított karomból és a hasamból.
- Eressz el! - sziszegtem, de csak suttogásra futotta, nem volt erőm már semmihez.
Felix kivillantotta hegyes fogait, és kezemet elvette a hasamról, és úgy, hogy mindkét kezem a csuklómnál fogva szorította, háttal odalökött az egyik fának. Összegörnyedtem volna a hasamban lévő fájdalomtól, ha Felix nem szorította volna teljes erőből a fának mindkét kezemet. Így szinte lógtam lefelé, míg ő ott tartva kínozott engem.
- Ó... te szülsz... - sóhajtotta, mikor rájött, tulajdonképpen miért is szenvedek ennyire.
Közelebb hajolt az arcomhoz, és éreztem, amint teste nyomni kezdi a hasamat.
- Kérlek... ne szoríts... fáj... - nyöszörögtem, mire egyik kezével teljes erőből pofon vágott.
Megéreztem a vér kesernyés ízét az ajkaimon, mely összekeveredett sós könnyeimmel.
- Itt az történik, amit én akarok, érted, te kis korcs? Már azt sem kellett volna hagynunk, hogy te megszülessél, azt meg pláne nem fogom hagyni, hogy ez a kis korcs a világra jöjjön! - kiáltotta, és most a hasam következett.
Ököllel belevágott a hasamba, és én, mivel már nem tartott, összegörnyedtem. Megrémülve attól, hogy a kicsikémnek baja esett, és félve az újabb ütésektől szorítottam a hasamat, és nem keltem fel a földről. Megpróbáltam Felix a karomnál fogva felrángatni, de minden erőmmel lent tartottam magam. A fűszálakat markoltam, mintha azok segíteni tudtak volna nekem.
- Kellj fel! Nem lehetsz ennyire gyáva, Renesmee! Egy Cullen nem ilyen! Ne hozz szégyent a családodra! - kiáltotta, és az oldalamba rúgott.
Újabb erős fájdalom nyilallt belém, s most már nem csak folytak a könnyeim, hanem zokogtam. Nem halhat meg a kicsikém. Az nem számít, hogy velem mi lesz, de őt meg kell védenem. Nem lehet az övé. Nem bánthatja senki sem. Nem hagyhatom! Akár még az életem árán is képes lennék megvédeni őt.
- Ne bánts, kérlek! Legalább őt ne! Nem tett semmit, kérlek, eressz el! - kérleltem sírva.
Valahogy meg kellett mentenem Jeremy-t. Neki élnie kell, boldogan, jó hosszú ideig.
- Nem tehetem, Renesmee. Ha hagylak elfutni, Aro az én fejemet fogja letépni, mert nem végeztem el a feladatom. És ugye bár... számomra nem érsz annyira, hogy feláldozzam a saját életemet... - mondta nyugodtan, hallottam, amint nagyot sóhajt.
- Kérlek! - próbálkoztam még egyszer, de ő megrázta a fejét.
- Nem! - és újra készült, hogy sebet ejtsen rajtam, mikor valaki leteperte a földre.
Lassan felemeltem a fejem, és láttam, amint Jake farkas alakban Felixel harcol. Dühös volt, látszott rajta, bundája felborzolódott, ahogy hangosan morogva próbált végezni Felixel. Én közben újra szenvedtem. Aggódtam Jake és a baba miatt. Biztonságban akartam tudni, de nem hittem volna, hogy képes lennék elmenni innen anélkül, hogy Felix észre ne venne. Azért megpróbáltam, és lassan elkezdtem kúszni a földön.
- Hová hová? - Felix sátáni kacajt hallatott, ahogy megragadott a hajamnál fogva, és felrántott a földről.
A testem rendellenes pózba csavarodott a rántástól, a derekam hangosan megroppant, úgy éreztem, mintha ketté törte volna a testem.
- Nos, Jacob, választhatsz! Vagy ő... vagy te! - nevetett gúnyosan Felix, míg engem a hajamnál fogva tartott.
Iszonyúan gyenge voltam, szemeim a könnyektől és a fájdalomtól elhomályosodtak, így csak épp hogy kibírtam venni Jake alakját.
- Jake... fuss... menj... - kérleltem, nem akartam, hogy bármi baja essen.
Neki nem kell meghalnia. Ő élhet. Nem maradhat itt, itt nem biztonságos.
- Hallottad a kis barátnőd. Menj innen, Jacob Black. Őt úgysem mentheted meg. Vagy így, a baba által, vagy általam, de Renesmee meg fog halni. Nem mentheted meg, még te sem! - hallottam, amint Jake fájdalmasan vonyítani kezd, és majd megszakadt a szívem.
Még esélyt sem kaptam rá, hogy elbúcsúzzak tőle.
- Sajnálom... - suttogtam alig hallhatóan Jake felé.
Láttam, amint nagy farkas fejét megrázza, és szeméből hatalmas könnycseppek csordulnak lefelé.
- Tűnj el innen Jacob, vagy Renesmee meghal! - kiabálta Felix, és hogy bebizonyítsa, nem viccel, könnyedén mellkason ütött.
A fejem előre hanyatlott, a levegő belém szorult, és csak hörögve voltam képes lélegezni. Nem voltam benne biztos, hogy az összes ütését ki fogom bírni. Erre nem vagyok képes. Gyenge vagyok, csak egy félvér, aki semmire sem képes. Mindig is az voltam.
- Menj... - mondtam már erőteljesebben, nem akartam, hogy megsérüljön.
Neki élnie kell. Neki és Jeremy-nek. Ők ketten életben maradhatnak, nekem már úgyis végem van. Hallottam, amint Jake nyüszítése hangos morgássá válik, a következő pillanatban pedig a földre estem. Jake újra Felixre vetette magát, ahelyett, hogy elfutott volna. Nem bírtam nézni, ahogy egymást tépik, és nem bírtam hallgatni Jake fájdalmas vonyításait. Csak feküdtem a földön, teljesen mozdulatlanul, küzdve a fájdalommal. Egyszer csak Jake halál nyüszítését hallottam meg. Felkaptam a fejem, és pont láttam, amint Felix ráharap a torkára, és Jake teste ernyedten esik le a poros földre.
- Nem! - kiáltottam, oda akartam rohanni, meg akartam menteni, de a fájdalom a földhöz szögezett, nem hagyott elmenni.
- Jacob, kelj fel, kérlek, kelj fel! - ordítottam teljes erőmből, nem érdekelt, mennyire fáj.
A lényeg az volt, hogy ő túlélje. Felix diadalittas mosollyal az arcán tért vissza, és engem könnyedén a karjaiba kapott.
- Szerintem Aro jobban örülne annak, ha elvinnélek hozzá. Majd ha a kicsit megszülöd, mi fogjuk felnevelni. Te pedig... úgyis megfogsz halni. A kisbaba semmit sem fog tudni, hogy kik is az igazi szülei - mondta.
- Ne... - nyöszörögtem - ezt nem teheted... Jake... Jake... majd megment...
Felix sátánin felkacagott.
- Jacob meghalt! Fogd fel, már nem él! Én öltem meg, hallod! Én voltam, aki halálos sebet ejtett rajta! Én! - kiabálta az arcomba, vérvörös szemei gonoszan csillogtak.
- Nem... - sírtam, ki akartam ugrani a karjaiból, de ő nem engedett - Jake!
Hangosan ordibáltam arrafelé, ahol teste feküdt, de választ nem kaptam a hívásra.
- Jake! - újabb fájdalmas csend.
Éreztem, amint a szívem megreped, és testem remegni kezd. Nem... ő nem halhatott meg. Ő mindenkinél erősebb. Ő nem...
- Mennünk kellene. Aro nem fog örülni ha késlekedünk - jelentette ki csendesen Felix, és elindult velem.
Karjaim ernyedten lógtak lefelé, míg a szüléstől való fájdalom és a Jake halála okozta fájdalom együttes erővel ostromolni kezdtek. Az életem nélküle már mit sem ér. Ha ő nincs velem, én mihez kezdjek.
- Utánad megyek... ígérem... - suttogtam.
Mert nem tehettem mást. A szerelmem nélkül én csak egy test vagyok. Egy élettelen test. Azzal a tudattal fogadtam el a sorsomat, hogy meg kell halnom, hogy akkor újra láthatom őt. Nem kell sok idő hozzá. Hamarosan, újra, együtt...