Felix, nem törődve ellenkezésemmel, erőszakkal elhurcolt magával Olaszországba, mintha valami zsákmány lettem volna. Még az sem számított neki, hogy akármelyik pillanatban megszülhetem a gyermekem. A fontos csak az volt neki, hogy elvigyen Arohoz, aki ki tudja mit fog velem csinálni. Az egész repülőút kín szenvedés volt számomra. Magán géppel mentünk, mert kissé feltűnőek lettünk volna egy utas szállítón.
- Fogd már be! Egyszerűbb lenne a dolgunk, ha nem nyüszítenél folyamatosan! - kiabált rám vagy sokadszorra.
Az, hogy mennyire szenvedek, egyáltalán nem számított neki. Nem sok időbe tellett, mire Volterrába értünk. Alig négy óra volt az egész út, s mire beléptünk a díszes kastélyba, már javában benne voltam a szülésben. Éreztem, hogy egyre közelebb van a gyerek megszületése, és bevallottam magamnak, hogy nagyon féltem. Féltem, hogy Jeremy-nek baja esik. Féltem, hogy Felix vagy bármelyik másik Volturi elveszi majd tőlem, ahogy világra jön. Ezt nem akartam. Ő nem tartozhat közéjük, sohasem. Nem lehet az övék.
- Hozzátok a szobába! - hallottam egy határozott parancsot, mire éreztem, ahogy valaki felemel, de csak halványan érzékeltem valamit a körülöttem folyó dolgokból.
Nem sokára valami kemény, vízszintes dolog kezdte el nyomni a hátamat, az egész helyzet, ahogy feküdtem, nagyon kényelmetlen volt.
- Gianna, hozz törülközőket, annyit amennyit csak elbírsz! Felix, te pedig készítsd elő a morfiumot! Alec, állj készen! - hallottam a folyamatos utasításokat, és oldalra fordítottam a fejem.
Körülöttem rengeteg fekete csukjás vámpír álldogált, mind valamilyen tárgyat szorongatott a kezében, vagy akik nem, azok kíváncsian figyeltek. Mintha kiállítási tárgy lettem volna.
- Eresszetek el... - nyöszörögtem, és éreztem, hogy megint sírni kezdek.
Fogalmam sem volt, hogy mit akarnak tenni velem, de tudtam, hogy ebből csak rossz dolog származhat. Hangosan felsikoltottam, ahogy éles fájdalom hatolt a hasamba.
- Css... a beszéd csak még jobban legyengít, Renesmee... - suttogta egy mély hang, és én felismertem Arot.
Lassan kisimította az arcomba logó tincseket, és én belenézhettem vérvörös szemeibe.
- Engedjetek el... hagyjatok! - kérleltem, és teljes erőmből megszorítottam annak a valaminek a szélét, amin feküdtem, hogy ezzel is tompítsam a fájdalmaim.
Aro lassan megrázta a fejét, lassan, nagyon lassan elmosolyodott.
- Sajnálom. Hidd el, semmi személyes nincs abban, amit teszünk. Csak tudod... nem igazán tetszik nekünk, hogy te, és a családot folyton keresztbe tesztek nekünk. Nem szép dolog tőletek. Főleg... mióta te megszülettél. Már azelőtt is úgy gondoltam, hogy Cullenék a világ egyik legérdekesebb vámpír családja. Még hogy egy ember és egy vámpír szerelmesek legyenek egymásba? Szamárság! Aztán jöttél te... és most... ugyanott tartasz, mint egykor az anyád... - suttogta, és apró csókot lehelt a homlokomra.
Undorodva húzódtam arrébb, de nem igazán bírtam, mert valami meggátolt a mozgásban. Mikor oldalra néztem, akkor láttam meg, hogy a kezeim és lábaim odavannak szíjazva ehhez az asztal féleséghez.
- Nem tettem semmit sem, amivel ártottam volna nektek! - kiáltottam, de hangom elenyészett, ahogy hangos sikoltás szakadt ki a torkomból.
Mélyeket lélegeztem, mellkasom folyamatosan fel-le emelkedett, hallottam még a saját szívverésem is, annyira sebesen száguldozott a bensőmben.
- Nem. De tehettél volna. Ki tudja, hogy ez a gyermek, aki még benned van, mit tehetett volna, ha hagyjuk, hogy otthon hozd világra? Lehet, hogy mindenkit eltörölt volna a földön, mert ugyebár, semmi jó nem származhat egy vámpír és egy farkas románcából. Még hogy közös gyerekük legyen? Ez genetikailag is képtelenség! Nem hagyhatjuk, hogy veletek nevelkedjen, és esetleg, ellenünk fordítsátok őt! - magyarázta lelkesen.
Mintha örömét lelte volna abban, hogy ezt mondhatja.
- Akkor mit akartok... tenni...? - nyöszörögtem, egyre sűrűbben jöttek a görcsök.
Aro szélesen elvigyorodott, kezét a hasamra tette.
- Majd mi, felneveljük. Olyan erős harcost faragunk belőle, amilyet még nem látott a világ. Ő lesz a mi kis... csoda bogarunk... - mondta, én pedig válaszként szaporán rázni kezdtem a fejem.
- Nem... nem... nem....! - sikítottam, de a fájdalom minduntalan elnyomta kiabálásom hangját.
- Alec... itt az idő! - parancsolta, és előttem elsötétült minden...

***

Egy sötét cellában tértem magamhoz. A nyirkos, csupasz földön feküdtem, rajtam csak egy vékony, fehér hálóing lógott szakadtan. Kábán tornáztam fel magam ülőhelyzetbe, és körbenéztem a szűk, piszkos helyiségben. Teljesen egyedül voltam, és olyan sötét volt, hogy szinte semmit sem láttam. Fogalmam sem volt, hogy mennyi idő telhetett el azóta, hogy elhoztak ide. Azután hirtelen eszembe jutott minden. Az a valami, amire kikötöztek. A fájdalmak, amiket éreztem. Aro gúnyosan önelégült arca, és azután a sötétség, melyet Alec ereje okozott. Elvette a látásom, a hallásom, a szaglásom, mindenem, míg én a kis Jeremy-t a világra hoztam. Nem voltam magamnál, mintha csak egy báb lettem volna, míg szültem. Vajon mit tettek vele? Jól van? Nem bánthatták őt! Azt nem bírnám elviselni.
- Jól aludtál? - hallottam meg a sarokból egy vékony hangot.
Ahogy oldalra fordultam, azonnal megpillanthattam a kis Jane-t, amint gúnyos vigyorral az arcán mered rám.
- Engedj ki innen! - kiabáltam rá, és a rácsok felé rohantam.
Teljes erőmből rángatni kezdtem őket, hátha kitudom őket tépni a helyükről, de túl gyenge voltam, és visszaestem a padlóra. Csak most döbbentem rá, hogy mennyire nem érzem jól magam. Mintha nem is vámpír lettem volna, hanem egy ember, aki éppen influenzával küzd.
- Szép próbálkozás volt, de sajnos hasztalan. Innen úgysem jutsz már ki... legalábbis élve nem... - nevetett fel sátánin, mintha annyira vicces dolgot mondott volna.
- Hol van Jeremy? - kérdeztem vádló hangon, és dühödten meredtem Jane-re.
Jane oldalra fordította a fejét, és úgy válaszolt:
- Michael. Ez a neve. Nem Jeremy. És csak, hogy tudd, nagyon is jól van. Még csak nem is hiányzol neki. Elvégre... mikor is látott utoljára? Ó... várjunk csak! De hisz soha nem látott! - piszkálódott, majd újra hangosan nevetni kezdtem.
Dühösen felmordultam, de túl gyenge voltam ahhoz, hogy megpróbáljak kitörni a cellámból.
- Hagyjátok őt békén! Ne érjetek hozzá! - kiabáltam magamból kikelve.
Még a gondolatot is nehéz volt elviselni, hogy ők akár egy ujjal hozzá érjenek.
- Nem fogjuk bántani. Ő már hozzánk tartozik. Tiszteletbeli Volturi tag lett belőle már abban a pillanatban, ahogy megszületett. És tudod ki tartotta őt először a karjaiban? Én voltam... én... és nem te... - sziszegte gonoszul.
Elfogott a gyűlölet, és legszívesebben letéptem volna a fejét a helyéről. Gyűlöltem ezt a gonosz kis perszónát, és megfogadtam magamban, hogy ha kijutok innen, első dolgom az lesz, hogy elevenen megnyúzom.
- Megfoglak ölni... - jelentettem ki teljesen higgadtan, még engem is meglepett, mennyire egyszerűen mondom ezt ki.
- Csak rajta! Sok sikert hozzá! De csak, hogy tudd... már győztünk. Elvettünk tőled mindenkit, akit szerettél. Először a kis Jeremy... majd ott van Jacob is... - magyarázta.
Éreztem, amint a szívembe belemar a fájdalom. A szemeim szúrni kezdték a könnyek, ahogy eszembe jutott minden. Felix és Jacob harca. Ahogy szerelmem nem felel a hívásomra.
- Bosszút fogok állni rajtatok! Nem fogom hagyni, hogy ezt megússzátok! Ti aljas férgek! - morogtam, és minden erőmet bevetve a rácsoknak rohantam.
Minden erőmmel püfölni kezdtem őket, kiakartam jutni innen, meg akartam ölni mindenkit, aki valaha is kezet emelt a családomra, meg akartam ölni Felixet, Jane-t, mindenkit, aki bántotta őket. Nem érdekelt, mennyire leszek gyilkos, nem érdekelt, hogy olyanná válok, mint ők, csak a bosszú volt fontos. A szeretteimért. De nem tartott soká a próbálkozásom, hogy kijussak. Hirtelen eszeveszett fájdalom lett úrrá a testemen, és én a földre estem. Szenvedtem, hisz a fájdalom elviselhetetlen volt. Sokáig fetrengtem a hideg kövön, majd egyszer csak újra visszanyertem az erőmet, de még mindig reszkető testtel ültem fel. Jane szemben vigyorgott rám.
- Azt hiszed, vagy olyan erős, hogy legyőzz minket? Nem! Gyenge vagy, Renesmee, és gyilkos is! Mindenki, akit szeretsz vagy szerettél, miattad fog meghalni. Jacob is ezért halt meg. Mert téged védett, mikor meg sem érdemelted! Most jobb így? Teljesen egyedül vagy. Nincs már senkid. A keresésed már feladták a megmaradt család tagjaid is. Három hete már, hogy itt vagy, édesem. Három hete vagy a fogjunk már. Három hete mit sem tudnak rólad! Három hete, hogy a kis gyermeked velünk él. Három hét rengeteg idő... - magyarázta, és éreztem, ahogy sírni kezdek.
Minden odaveszett. Elvesztem én is. Jake halott, ki tudja mi van a családom többi tagjával, Jeremy ezeknek a mocskoknak a fogja, én pedig itt vagyok bezárva ebbe a sötét lyukba.
- Nyugodj meg. Nem kell már sokáig szenvedned. Hamarosan vége lesz. Neked lesz véged... - suttogta, majd sarkon fordult, és magamra hagyott engem.
Én leborultam a földre, és hangosan zokogni kezdtem. Miért mindig velem történik minden rossz? Miért kell szenvednem? Miért nem lehet egyszerűen vége? Miért? Képek sokasága jelent meg előttem. Arra gondoltam, ami régen volt. Amikor még boldogok voltunk.
,,Tudod, egyszer azt mondtad, akkor ha Mrs.Black leszel. Teljesítsük be ezt, rendben van?,, ,,Te most... megkérted a kezemet?,,
Milyen jó és kellemes volt még minden akkor. Miért nem hagyják, hogy boldogok legyünk? De egy biztos. Én nem hagyom annyiban. Megmentem Jeremy-t, ha már Jake-et, nem bírtam. Meg kell mentenem és majd együtt új életet kezdünk. Nem hagyhatom cserben a fiamat. Őt nem.