Nem volt kedvem a repülőhöz, hogy az emberek vizslató tekintetükkel pásztázzanak, és azon tanakodjanak hangosan – számomra hangosan -, hogy mi a fene bajom lehet. Így hát továbbra is két lábon ballagtam a halálom felé.
Még mindig nem figyeltem a környezetem, csak mentem előre. Próbáltam nem gondolni semmire, hogy csak a nagy semmi lengjen körül, de nem sikerült. Újra és újra felrémlett előttem Bella arca. Az a bájos, szív alakú arc, ami a létezésem középpontjába került.
Olyan hihetetlenül abszurd ez az egész.
Először én akartam megölni. Majd gyáván elmenekültem, mert azt hittem, hogy azzal jobb lesz. De nem lett. Aztán visszamentem, mert annyira elbizakodott voltam magammal szemben, hogy azt hittem, tudok uralkodni magamon. És a szó egyik értelmében tudtam is. Nem vettem a vérét. De beleszerettem, ami sokkal veszélyesebbnek bizonyult. Az érzelmeimnek nem tudtam parancsolni, és amint először meghallottam bársonyos hangját, onnantól nem volt menekvés. Nem is akartam. De ahogy múlt az idő, rá kellett jönnöm, hogy én bárhogyan is, de csak a vesztét okozhatom. Először James, aztán a saját családom miatt. És kénytelen voltam elengedni őt. Ám ez az egész hercehurca feleslegesnek bizonyult, mert végül mégiscsak én öltem meg. Akárhogyan próbáltam elkerülni az elkerülhetetlent, én okoztam a halálát. Már azon az első biológia órán rájöhettem volna.
De mégis ezt miért nem látta Alice előre? Hogy akármit is teszek, a vesztét okozom a szeretett lánynak? Mert akkor nem hagytam volna el, és nem okoztam volna neki egyre több sebet, csak azért, hogy neki jobb legyen. Nem, akkor csak éltünk volna boldogan, szerelemben. De legfőképp együtt.
Aztán eszembe jutott az idegen lány. Vajon meggyógyul majd a nagymamája? Remélem. Legalább nekik legyen szép életük, ha már én mindenki másét elrontom. Vagy azzal, hogy megöleltem, hogy kapcsolatba hoztam magammal, azzal átvetítettem rá is rossz dolgaimat? Bellának igaza volt, vonzotta a balszerencsét. Csak abban tévedett, hogy azt hitte, ez csak úgy megtörtént. Pedig nem. Most rájöttem. Én voltam a balszerencse. A nagybetűs katasztrófa. Ezt eddig miért nem vettem észre? Miattam szenvedtek a szüleim spanyolnáthában, mert tőlem kapták el. Miattam szenvedett Carlisle, amikor elhagytam, amikor nem akartam Rosalie-t. Én árnyékoltam be a családom boldogságát száz éven keresztül a búskomorságommal. Miattam üldözte James Bellát, miattam kezdett Bella elszigetelődni az osztálytársaitól, miattam tört össze az erdőben. Miattam vesztette el Alice a legjobb barátnőjét, Carlisle és Esme a lányát, a többiek a testvérüket. Mind-mind miattam volt! Ez eddig miért nem tűnt fel senkinek? Szegény lány. Remélem őt nem „fertőztem meg”.
Észre se vettem, hogy a végére már vámpír sebességgel száguldottam. Az utak egymás után suhantak el mellettem, engem egyre közelebb víve a célomhoz. Az utolsóhoz.
Hirtelen megtorpantam. Keleten már a nap első sugarai készültek áttörni a sötétség határát. Már láttam Volterra falait, de nem voltam biztos benne, hogy elérném napkelte előtt. Ha az emberek meglátnának csillogni, visítva menekülnének, a Volturi pedig… megölne. És nekem pont ez kell.
Ismét futásnak eredtem, miközben kezdett körvonalazódni bennem a B terv. Ha a Volturi nem hajlandó teljesíteni a kérésemet, akkor csak kisétálok a napfényre. Ez törvényszegés, és ebben az esetben a királyi család mindig ugyanúgy jár el.
Már világosodott az ég, mikor elértem Volterra hatalmas kőkapuját, de a nap még nem jött fel. Tökéletes. A Volutri elé járulok, és megkérem őket, hogy öljenek meg.
A szél hirtelen feltámadt, és felém fújta a város illatát. Az emberek és vámpírok illata keveredett az autók kipufogóbűzével és a háztartások szemetének a szagával. És mintha haloványan éreztem volna egy jellegzetesen édeskés illatot, amit ezer másik közül is felismernék. Bella illatát. Nem tudtam, hogy örüljek-e, vagy dühöngjek, amiért az agyam megint képzelgéseket vetít magának. Dühös voltam, mert ez az illat beindította a lelkiismeretemet, és akaratlanul is eszembe jutott, hogy akarom én ezt? Jó ez valakinek? De nem vettem róluk tudomást. Nem, ha eddig eljöttem, akkor most már végigcsinálom. Másrészről viszont örültem, mert ez a legcsodálatosabb illat a világon, és ennek hatására felrémlettek bennem a múlt emlékei. A szerelmes szavak, amit esténként suttogtunk egymásnak a sötétben, és a tudattalan vallomásai, amit éjszakánként, álmában motyogott el nekem. És valahol mélyen reméltem is, hogy a halálomkor az ő arca, az ő illat leng majd körbe, és az ő emlékével lépek át a túlvilág kapuján.
A képzelt illat hatására megint szinte láttam, ahogy mellettem sétál.
- Ne tedd ezt! Ne halj meg értem! – könyörgött kisírt szemmel.
- Te is meghaltál miattam… - motyogtam elgyötört hangon, és behunytam a szemem, hátha eltűnik csodás látomásom. Próbáltam a levegőre, a talpam alatt megcsikorduló öreg kavicsokra, a kapu boltívére koncentrálni, miközben áthaladtam alatta, és emberi tempóra lassítottam, de nem éreztem magam sikeresnek. És valóban.
Óvatosan kinyitottam a szemem, hogy megbizonyosodjak róla, teljesen egyedül vagyok, de a képzeletbeli Bella, még mindig mellettem sétált. Csokoládé szemeit az enyémbe fúrta, és egyre csak könyörgött, hogy ne tegyem.
De most nem hallgattam rá, sőt, a lelkiismeretemet is jó mélyre elzártam, nehogy egy hallucináció eltántoríthasson a célomtól, hogy miután véghez vitte, amit akart, eltűnjön, és én újra egyedül maradjak.
- Nem fogom engedni, hogy meghalj! – mondta dühösen a szemembe nézve.
- Nem foglak róla megkérdezni – válaszoltam még mindig színtelenül.
Gratulálok Edward, csak te tudsz egy képzelgéssel veszekedni! Esetleg arról nem akarod megkérdezni, hogy hogy telnek a mindennapjai a túlvilágon? Hülye!
Kezdtem azt érezni, hogy egy vámpír igenis meg tud őrülni. Én vagyok rá az élő példa. Idevetítek magamnak egy Bellát, hogy úgy tehessek, mintha semmi sem történt volna, hallom a hangját, érzem az illatát, és veszekszem vele! Még jó, hogy én vagyok gondolatolvasó… ha ezt bárki hallaná, akkor vámpírlét ide vagy oda, bedugna a gyogyóba.
Aztán rájöttem. Aro. Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy a saját füleivel akarja hallani a történetet. Nagyon jó, akkor tudomást szerez az összes beteges gondolatomról!
Nem baj. Legalább szerzek egy jó napot a Volturinak.
De végülis már ez sem számít. A szemeimet a képzelet-Bellámra függesztettem, és úgy döntöttem, hogy ha nem is ő valódi, de legalább kiélvezem ezt a kis időt is vele.
Minél tovább néztem, annál erősebben érzékeltem az illatát is. Néha már komolyan elhittem, hogy ő jön mellettem, és ilyenkor balgán meg akartam simítani az arcát. Természetesen csak a levegőt tapintottam, és ez mindig visszatérített a jelenbe.
Mikor megláttam az utazási irodának álcázott bejáratot, egy pillanatra megálltam, és megint végigfutott rajtam a kérdés: Akarom én ezt?
És most tényleg elgondolkodtam rajta, ahelyett, hogy megint csak átsiklottam volna felette, mint mindig. Akarom, hogy ez legyen létezésem utolsó napfelkeltéje? Akarom, hogy soha többé ne lássam a családomat, soha többé ne beszélhessek velük? Nem, egyiket se. De akarok egy örökkévalóságot leélni annak a tudatában, hogy megöltem az egyetlen szerelmemet? A színtiszta és igazi szeretet? Nem. És ez eldöntötte a kérdést.
Még utoljára a hallucinációmra pillantottam. Ő könyörögve nézett rám, apró kezét felemelte, és az arcom felé közelítette, de nem érintett meg.
- Ne tedd! – suttogta, miközben könnyek gyűltek a szemébe.
- Muszáj… Nem megy… nélküled – suttogtam vissza megtörten. Meg akartam érinteni, meg simogatni, megölelni, megvigasztalni, vagy bármit, mert még a gondolatát sem voltam képes elfogadni, hogy Bella szomorú legyen. Még akkor sem, ha az csak egy agyam által szült koholmány, és közelébe sem ér az igazinak. Már emeltem a kezem, hogy megint megpróbáljam megérinteni, de akkor tekintetét elvette rólam. Egy ideig csak a távolt kémlelte, majd visszanézett rám.
- Sajnálom. Szeretlek – suttogta, és elkezdett halványulni.
Ne, Bella, ne menj! Maradj velem! – akartam ordítani, de nem jött ki hang a torkomon. Csak nézni tudtam, ahogy gyönyörű látomásom semmivé foszlik, miközben egyedül maradok a Volturi kapujánál.
- Én is szeretlek – motyogtam már csak a semminek, majd nagy levegőt véve megfordultam, hogy szembe nézzek a végzetemmel.
Furcsa volt, azt hittem, hogy az illata is semmivé foszlik, ahogy a képe tette, de nem. Még mindig éreztem, és ez megnyugtatott. Igaz, ez egy kicsit más volt, valahogy… túlvilágibb, de határozottan Bella illata volt, és ennyi nekem elég is volt. Beléptem a kapun.
- Jó napot, egy pillanat, kérem, addig foglaljon helyet! – mondta egy hang, miután a kis csengő az ajtó fölött jelezte jöttömet. Még jó, hogy olaszul is anyanyelvi szinten beszélek.
A kirakott műanyagszékek felé vettem az irányt, és kedvtelenül ültem le az egyikre. Miközben a nő pötyögött valamit a számítógépen, én körbenéztem. Az egész falat hívogató képek borították, hirdetve, hogy miért az adott üdülőhely a legjobb. A falak halványzöldre voltak festve, amivel harmonizáltak a zöld székek. Nekem nem tetszett. Az egész valahogy olyan beállítottnak tűnt. Fogadok, hogy a legjobb lakberendezőket bérelték fel, hogy a legcsalogatóbbra csinálják meg az üzletet.
Eddig jutottam el a gondolatmenetemben, amikor a nő felnézett a számítógépről.
- Elnézést, miben se… óh – csúszott ki a száján, amikor meglátott. Először azt hittem – hittem, mert nem akartam meghallgatni a gondolatait -, hogy azért, mert őt is elkábította a természetfeletti szépségem, de amikor folytatta, rájöttem, hogy nem ezért. – A Mesterhez jött? – kérdezte automatikusan lejjebb halkítva a hangját.
Ez meglepett. Egy ember? A Volturinál? Lehet, hogy lesznek itt még meglepetések.
- Igen – válaszoltam.
- Értem. Mi a neve?
- Edward Cullen.
- Máris szólok valakinek. – A valakit furcsa hangsúllyal ejtette ki. Lefogadom, hogy már tudja, ki lesz az. Talán mégiscsak jól jönne most a képességem.
Sóhajtva nyitottam meg az elmémet, és szinte megtántorodtam, ahogy a sok gondolat megcsapott.
A nő közben felvett a sarokban egy telefont. Meg sem próbált halkan beszélni, biztosan tudta, hogy felesleges lenne. Vajon mennyit tudhat a fajtámról?
- Helló Jane, itt Gianna. Jött egy vendégetek.
- Kicsoda? – hallottam a vonal túloldaláról.
- Edward Cullen.
- Ó, értem. Máris megyek. – Szinte hallottam, ahogy elmosolyodik. De ez cseppet sem volt vidám vagy megnyugtató, sokkal inkább ördögi.
Letették a telefont, és Gianna visszaült a helyére.
- Máris jön valaki, de gondolom hallotta.
- Igen, köszönöm.
Akárhogy próbáltam valamit kiolvasni a gondolataiból, nem jutottam előbbre. Semmi magyarázatot nem találtam az előbbi furcsa hangsúlyára, vagy akár arra, hogy miért úgy mondta ez a Jane, amit mondott.
Pár perc néma csönd volt, majd megjelent egy rejtett ajtón keresztül egy apró lány. Legfeljebb 12-13 éves volt, amikor átváltoztatták. Őszintén szólva meglepődtem, azt hittem, valami félelmetes Volturi-katonát küldenek majd. De ahogy jobban megfigyeltem, Gianna szinte belesüllyesztette magát a székébe, és a gondolatai is csupa félelemről tanúskodtak. Akkor biztos van valami képessége. Valami szadista képessége, amit inkább nem akarnék kipróbálni.
- Gyere utánam – nézett rám vérvörös szemeivel, és meg se várva, hogy követem-e visszafordult.
Nem volt más választásom, felálltam, és a nyomába eredtem.
Nem igazán figyeltem, merre megyünk, a gondolataimba mélyedtem. Innen már tényleg nincs visszaút. De ez nem izgatott fel. Sokkal inkább valahogy, valamilyen bizarr módon megnyugodtam. Bár ebben biztosan az is közre játszott, hogy még mindig éreztem a képzeletbeli Bella illatát. Remélem, egy ideig még velem marad. Vagyis addig, amíg meg nem halok végérvényesen.
- Várj meg itt – fordult felém hirtelen Jane. Fel sem tűnt, hogy már ott vagyunk. Bemente egy hatalmas ajtón, és nem telt bele egy percbe, hogy megint megjelenjen. – Jöhetsz – mondta, majd sarokig tárta a fél méter vastag ajtót.
Furcsa volt, mert a terembe lépve nem szegeződött rám az összes tekintet, mint ahogy vártam. Sőt. Voltak, akik beszélgettek, nevetgéltek, voltak, akik a kőfalak között be-beszökő reggeli napsugarakban feküdtek, mintha napoznának, és voltak, akik csak álltak, és néztek ki a fejükből.
A terem közepén három hatalmas szék, vagyis inkább trón állt. Középen egy éjfekete hajú, jobb szélén egy tejföl szőke, balra pedig szintén egy fekete hajú vámpír ült. A bőrük furcsán sápadt volt, sápadtabb, mint a többi vámpírnak. Sokkal inkább szoborszerű volt.
- Mi szél hozott erre ifjú barátom? – állt fel a középső vámpír. Aro. Úgy köszöntött, mintha régi ismerősök lennénk.
Elém sétált, és a kezét nyújtotta. Persze tudtam, hogy mit akar. Carlisle sokat mesélt róla. Elmondta, hogy megszállott „műkincsgyűjtő”, ahogy ő nevezte, és az összes tehetséges vámpírt a közelében tartja.
Bele tettem a kezem az övébe, és ahogy a bőrünk összeért, megrohamoztak az emlékek. Az ébredésem napja, Carlisle arca, a lázadásom, az áldozataim rettegéssel teli szemei, Rosalie, Emmett, Alice, Jasper érkezése, Tanya, Kate, Irina, Eleazar és Carmen megismerése, a különböző lakhelyeink, Forks, Bella vérének illata, a Denaliban eltelt napok, a Bellával töltött összes idő, az összes szavunk, összes érintésünk, összes titkunk, majd az a katasztrofális szülinapi buli, az elválás fájdalma, a bolyongásom, a telefonhívás, a döntésem, és végül ez az utolsó utam ebbe a szobába. Mind-mind már Aro-é is volt. Tisztában volt az egész életemmel, jobban ismert, mint bárki a világon. És ez nem volt jó. Azt akartam, hogy egyszer Bella ismerjen így. De erre már sosem lesz esélyem.
Aro elengedte a kezem, és mélyen a szemembe nézett.
- Kalandos egy életed volt. Véget akarsz vetni neki? – kérdezte hitetlenkedve. Tisztán hallottam, hogy ő nem érti, miért.
Egy lány miatt? Badarság. Egy satnya kis ember miatt eldobni az öröklét lehetőségét?
- Nem volt satnya! – sziszegtem dühösen. Egy pillanatig meglepve nézett rám, majd elnevette magát.
- Ne haragudj. Nem akartalak megbántani, csak tudod, elfelejtettem, hogy milyen képességed is van. – Gondolatban sóhajtott egy nagyot, és hallottam, hogy rám fáj a foga. Kellek neki a gyűjteményébe. Hurrá.
- Aro, beavatnál minket is? – kérdezte a másik fekete hajú – Caius – testvérétől.
- Természetesen, ne haragudjatok! – Erre a mondatra az összes szem Aro-ra és rám szegeződött. – Carlisle barátunk fia – kezdett a mesélésbe – elvesztette a társát.
Voltak vámpírok, akik feljajdultak, voltak, akik szomorúan sóhajtottak, és voltak, akik ugyanolyan unottan hallgatták tovább a mesterüket.
- Egy embert – tette hozzá Aro egy kis hatásszünet után. Ez persze már minden vámpírból váltott ki reakciót. Mindből ugyanazt. Megvetően felhorkantak.
Egy ember? Na ne már!
Ember? Az év poénja!
Hogy lehet a táplálékba beleesni?
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok szállták meg egy pillanat alatt az agyamat.
Késztetést éreztem arra, hogy felkiáltsak, hagyják abba, és elmagyarázzam nekik, hogy ő nem egy egyszerű ember volt, nem akárki, hanem Bella. A legjobb, legkedvesebb, legönfeláldozóbb, legszeretetreméltóbb lány a földön. De nem tettem. Mégis mire mentem volna vele?
Talán ezt nem kéne elmondani neki… - rántott ki merengésemből Aro gondolata.
Mégis mit nem kéne elmondani nekem?
Kérdőn néztem rá, mire ő észbe kapott, és gyorsan máson kezdett agyalni. Remek.
A türelmem erősen kezdett fogyni, és már épp azon voltam, hogy megtöröm az elmélyült csendet, amikor Aro folyatta.
- És a mi Edward barátunk annyira szenved ettől, hogy megkért engem, öljem meg őt.
Ez talán még nagyobb hitetlenkedést váltott ki a jelenlévőkből. Mindenki ostobának tartott engem, de nem érdekelt. Elvesztettem a türelmemet, és nem volt kedvem Aro játszadozását végighallgatni, ezért megszólaltam.
- És? Megteszed? – kérdeztem türelmetlenül.
Nagyot sóhajtott, mintha komoly dilemmát okozna neki a kérdés. Mérlegelt, majd szólásra nyitotta a száját, de én már azelőtt tudtam az ítéletet, hogy kimondta volna.
- Nem. Nem tehetem ezt Carlisle barátom első fiával.
De nem ez volt az igazi oka. Valahol ez is közrejátszott, de magának akarta a képességemet. Azt akarta, hogy mindig a trónja mellett álljak, és informáljam őt, hogy neki kényelmesebb legyen.
- Értem – feleltem, és már mentem is volna ki, hogy érvényesítsem a B tervemet, amikor megállított.
- Nem kéne meghalnod egy ember miatt. Maradj velünk! Rengetek női vámpírunk van, akik biztos vagyok benne, hogy a lábaid elé borulnának – mondta nyájas mosollyal. Ez csak még jobban elvette a kedvemet. Úgy beszélt ezekről a vámpírokról, mintha tárgyak lennének. Mintha csak arra lennének teremtve, hogy a férfiakat kiszolgálják. Undorító.
- Nem köszönöm – feleltem fojtott hangon, és kiléptem a vastag ajtón.
Megint nem néztem, merre megyek, csak követtem a Jane és a saját illatom által létrejött nyomot.
Gianna furcsán méregetett, amikor kiléptem a rejtett ajtón.
- Estig maradjon a falak között – mondta.
- Rendben – válaszoltam, pedig eszem ágában sem volt ezt betartani.
Kiléptem az ajtón a sikátor félhomályába, és útnak indultam a főtér felé. A hatalmas óratornyot még innen is láttam, de valami furcsa volt. Sokkal több emberi illat volt a levegőben, mint reggel. Kilestem az egyik utcán, és akkor megláttam a vörösbe öltözött tömeget. Először nem értettem semmit, de aztán rájöttem. Április 19. Szent Marcus napja, a vámpírok kiűzésének évfordulója.
Horkantottam egyet.
Ha tudnák az emberek, hogy pontosan mennyi vámpír is él ebben a nyomorúságos kis városban, akkor nem hiszem, hogy ilyen boldogan ünnepelnének.
De nem baj, legalább biztosan észrevesznek engem. És a Volturi duplán dühös lesz, mert tönkreteszem az ünnepüket, szóval biztosan meg fognak ölni.
Újra elindultam, keresni egy alkalmas helyet. Még nem akartam felfedni magam. Kell egy alkalmas időpont. A legalkalmasabb. Megvan! Dél. Tökéletes lesz. Amikor a torony elüti a delet, felfedem magam az emberek előtt.
Találtam egy számomra megfelelő sikátort. A tér északi oldalán van, az óratoronytól jobbra. Megálltam az árnyék szélén és felpillantottam az órára. 10:02. Még van majdnem két órám.
Hátrébb mentem a napsütéstől, és a hátamat a sikátor falának vetve megtámaszkodtam. Zsebre dugtam a kezem, és éppen azon tanakodtam, hogy mit csináljak életem utolsó két órájában, amikor valamiben megakadt a kezem. Furcsa érzések öntöttek el. Óvatosan a markomba zártam az apró tárgyat, vigyázva, hogy semmi baja ne essen, ha már ennyi ideig megőriztem. Kivettem a zsebemből, és csak bámultam. Nem kellett volna furcsának lennie, hogy nálam van, hiszen mindig magamnál hordtam, és tulajdonképpen a vámpírmemóriának köszönhetően el se felejtettem soha, hogy a zsebemben van éjjel-nappal, de valahogy meglepődtem. Olyan más volt most. Emlékszem, amikor eltettem. Akartam valamit, ami majd a nehéz időkben beindítja az emlékezőképességemet, hogy tudjam, van valahol valaki, akiért érdemes mindent elviselni.
Az emlékeim most is hirtelen szakították át a gátjukat, de egyvalami változott. Már nem volt az, akiért bármit leküzdöttem volna.
A limonádésüveg kupakjával a kezemben térdre rogytam. Az illat megint megjelent az agyamban, létezésem értelmének a szegényes hallucinációja pedig előttem. Aggódva térdelt le, kezét óvatosan az enyémre tette, és megsimította. Nem éreztem semmit a karjaimnál, de mégis ez az egy képzelt mozdulat a végső határokat is átszakította. Üvöltve rogytam a földre, és átkoztam az egész világot.
A szerelemnek nem ilyennek kéne lennie! A szerelemnek a boldogságról kéne szólnia, a rózsaszín ködről, az örömről, és másikról! Nem a szenvedésről! Nem ez a szerelem!
Az öklömet a földbe vertem, pont úgy, mint akkor a padláson.
Ordítottam, ahogy a torkomon kifért, és könny nélkül sirattam az elveszített kedvesemet. A képzelet-Bellám odafeküdt mellém, és ijedt tekintetét az enyémbe fúrta. Óvatosan végigsimított az arcomon egyszer, majd még egyszer, majd még rengetegszer. Jól esett, hogy legalább ő itt van velem. Még ha nem is valós, de akkor is.
- Szeretlek. Sajnálom – ismételgettem ezt a két szót elgyötört hangon. Nem láttam már a külvilágot, nem hallottam az embertömeg morajló zaját, csak Bellára figyeltem.
Borult elmém egy eldugott zugában még haloványan érzékeltem a kezek érintését, és hogy eltűnik alólam a talaj, de nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki. Elnyelt a fájdalom. Nem tudom, ez egy vámpírnál hogyan lehetséges, de velem megtörtént.
A következő, amit észleltem, az volt, hogy valami csattan az arcomon iszonyatosan nagy hangerővel. Nem fájt, de egy kicsit észhez térített.
A szemem előtt Aro arca kezdett körvonalazódni, majd amikor már tisztán láttam mindent, meglepődve vettem észre, hogy megint a kastélyban vagyok.
- Ne haragudj barátom, de valahogy észhez kellett térítenem téged. Összekucorodtál, és csak azt hajtogattad, hogy ’Szeretlek. Sajnálom.’ Furcsa voltál – nézett rám merengve. Csak későn jöttem rá, hogy mit is kéne tennem, így amikor ledöntöttem a gondolatok falait már csak annyit hallottam:
Nem. Nem mondom el neki.
Szóval van valami, amit tudnom kéne. Bár… egy szóval, illetve gondolattal sem mondta, hogy rólam van szó. De mégis éreztem, hogy ez a valami csak előttem titok.
- Oké – ennyit tudtam kinyögni, de ezt is nehezen. Fizikailag semmi bajom nem volt, de lelkileg… Lelkileg?! Nem. Inkább… elmeileg. Szóval elmeileg összeomlottam. Egy roncs voltam.
- Nézd, Edward – rázta meg a fejét Aro, ezzel engem és magát is kirángatva gondolataiból. - Most hogy láttam ezt a… hmm… kitörésedet, most már megértem, miért akarsz meghalni – mondta. – És fivéreimmel arra jutottunk, hogy teljesítjük a kívánságod.
Először fel sem fogtam, hogy mit mond. Teljesítik? De hát mi változott?
Látva értetlen arcomat magyarázni kezdett. De legnagyobb meglepetésemre Marcus.
- Ugyan ő nincs itt, de érzem, hogy erős volt a kapcsolatotok. Látjuk, hogy egy hajszál választ el az őrülettől. És egy őrült vámpír a világban, az nagyon rossz.
- Pontosan – vette át a szót megint Aro, én pedig még mindig értetlenkedve tekintettem most rá, de egy halvány sejtésem támadt, hova akarnak kilyukadni. – És mivel végső soron így is, úgy is el kéne pusztítsunk, akkor miért nem lenne jobb most, amikor ezt még békességben megtehetjük?
Persze, egy békés gyilkosság. De a sejtésem beigazolódott.
- Most? – kérdeztem. A hangom élettelen volt, akárcsak én.
- Igen, de előtte még van egy ajánlatunk. Jól fontold meg. Csatlakozz hozzánk. Mi nem engedjük, hogy megőrülj, lenne szállásod és táplálékod, és itt nem kéne a szomorú tekinteteket nézned, amit te okoztál. – Meglepődött arcomat látva Aro hozzá tette: - Láttam, hogy többek között ezért hagytad el a családod.
- Értem.
Egy kisebb csönd állt be, amíg néztem ki a fejemből. Próbáltam megemészteni a hallottakat, de annyira hirtelen volt ez a váltás, hogy ehhez időre volt szükségem. De azt nem kaptam.
- Nos, hogy döntesz? – nézett rám Aro türelmetlenül.
Az agyamban megint érzékeltem az illatot, de most erőteljesebben. Szinte mintha itt lett volna velem.
Tudtam, most kell határoznom. Az öröklétet választom, ezzel az örök szenvedést, vagy a megnyugtató halált? Ezt az illatot választom, amit agyam idevarázsol nekem, vagy a pokol tüzét? Akarok egy halom gyilkos vámpírral együtt élni, vagy sem?
Mély levegőt vettem, és elmondtam Aro-nak, és az egész Volturi-nak a döntésem.
AJÁNLOM AZ OLDALT
