Ez egy aranyos, ám mégis valahol nagyon szomorú történet. Volt egy aprócska kis farkas a falumban, nagyon édes volt. Kis, ragyogó ében fekete szemei nagyon ellenállhatatlanok voltak. Az első találkozó nagyon különös volt. Lent ültem a parton, szomorú voltam, mivel megint kicsúfoltak. Összegubózva ültem, alig néhány centiméterre a parttól. Kavicsokat dobáltam, vagyis csak próbáltam dobálni a tóba. Senki nem jött oda, és mondta, nem vagy őrült, nem vagy kattant, és legfőképp azt sem mondta senki sem, hogy szép vagy, hogy gyönyörű vagy, hogy szépek a szemeid, meg ilyenek, amiket a korombeli lányok mind megkaptak. Ők voltak a példaképeim. A gyönyörű hosszú hajuk, és szikrázóan szép bőrük…nekem meg jutott ez a rézbőr, ami kicsit sem lógott ki a tömegből. Szóval, szomorkodva ott voltam, próbáltam lenyugodni. Próbáltam elhitetni magammal, hogy igenis nem vagyok őrült. Mikor már teljesen elfelejtkeztem magamról, valami a közeli bokorban megmoccant. Ijedten odanéztem és érdeklődve figyeltem mi, vagy ki van ott.
-K…ki van ott?- kérdeztem ijedten, és felálltam. Nem felelt senki. Próbáltam némi bátorságot venni magamon, ami nem kis ideig tartott, viszont mikor megjött, odamentem a bokorhoz. Mikor odaértem nagyon meglepődtem. Egy édes kis farkas, két aranyos szemei nézett vissza. Értetlenül nézett rám, majd elkezdett hátrálni, gondolom félt tőlem. Leguggoltam hozzá, rá mosolyogtam, és ki nyújtottam a kezemet. Még mindig nem jött oda.
-Gyere ide, kis farkas, nem kell férned. Nem bántalak. –leültem a földre és vártam. A végén odajött és beleült az ölembe. Megsimogattam. A bundája kicsit koszos volt, de nagyon selymes, és nagyon hasonlított a szőre színe az én bőröméhez. Nagy bundája elkápráztatott, próbáltam nem annyira beleélnem magamat abba, hogy talán itt marad velem. De ahogy ott feküdt az ölemben, egyszerűen képtelen voltam elengedni, képtelen voltam otthagyni, magára, csak úgy, mint ahogy engem is sokszor úgy hagytak. Könnyek szöktek a szemeimbe, majd az egyik könnycsepp a bundájára esett, és ő riadtan, mintha békés álmából kelt volna fel, felriadt, és ijedten, közben szomorúan nézett rám. Ismerős nézés, gondoltam magamban, és rögtön simogatni kezdtem a kis farkast. Órákig így voltunk, ám ezt a kis idillt egy kedves ismerősöm szakította meg, Jacob Black. Jóval idősebb volt nálam, körül-belül  három évvel, tudni kell, hogy nálam már az egy is nagyon sokat számít. Szóval futott felém, mondván.
-Becky, már megint itt üldögélsz és siránkozol…oh…!- észre vette a kis farkast.
-Most találtam, és nem siránkozom…csak…mondhatni úgy, hogy gondolkoztam.
Megrázta a fejét, és leült mellém. Közelebb ültem hozzá, és éreztem, nem rég jött vissza az erdőből. Érezni lehetett az erdei levegőt, hogy nem rég lett újra ember.
-Merre jártál...? –kérdeztem tétován. A kis farkas még mindig ott volt nálam. Ő is simogatta.
-Csak elmentem felderíteni a területet, hogy itt vannak-e még. Tudod, elég nehéz tovább lépni, azután, hogy mit ajánlott, hogy térjek vissza a harcból. Látnod kellett volna…- rázta a fejét össze-vissza. Mintha direkt akarna idegesíteni. Utálom, mikor róla beszél. De nem akarok semmit sem tenni a lánnyal, azzal csak neki lenne rossz, így inkább magamat ostromlom a fájdalom dárdáival. Próbáltam elrejteni, hogy utálom ezt a témát, de valahogy nem ment.
-Tudom, neked én tetszem és legszívesebben megölnéd őt, de nem akarsz engem is bántani…ismerem a gondolataidat. De nem gáz, csak legyük barátok…rendben…?
Meglepődtem. Sosem változtam még át, és remélni mertem, hogy soha nem is fog megtörténni, de akkor meg honnan tudja, hogy hogyan érzek iránta? Ki lehetet az, aki erre gondolt, miközben farkas volt? Ha megtudom, ki, megölöm. Ez biztos.
-Csak nem megbántottalak…?- kérdezte kicsit szomorkásan. Nem válaszoltam, csak a kis farkast néztem. Megint megrázta a fejét, majd felállt, és indulni akart, de visszahúztam, hogy maradjon.
-Eltúloztam, sajnálom. Bár az érdekel, kinek a fejében jártál, hogy ezt megtudtad?- pirultam.
Visszaült és önelégült, csábító mosolyt vett fel. Istenem, hogy ha nem lenne nálam idősebb, akkor most megpusziltam volna, lehet, hogy a száján is. Na, de ez már elég meredek lett volna.
-Az maradjon ez én titkom, rendben? És hogy fogod hívni a kis farkast?- megbökte a vállamat.
-Nos, még nem tudom, szerintem csak kis farkas lesz a neve. De lehet, hogy emberi nevet adok neki. Még nem tudom. Nem segítesz? Van valami ötleted?
-Nos, gondolom most valami furfangosat vársz, amivel most nem tudok szolgálni, szóval most nincsen semmit. De minek kell a véleményem?- felhúzta egyik szemöldökét.
-Nos, mivel csak te állsz velem szóba ebben a rezervátumban, így a véleményedet kértem volna, hogy ha nem lettél volna ilye. –felkaptam a kis farkast és felállt. A farkasom csak értetlenül nézett, Jacob meg ott ült. A farkasom vonyított, úgy, mintha bánná, hogy elmegyünk. Odébb mentem, leguggoltam és letettem, és odafutott Jacobhoz. Kedvesen és aranyos ugrálta körül. Ez egy kellemes kép volt, és talán tovább is tarthatott volna, hogy ha a kedvesnek nem igazán nevezhető korombeli fiúk jöttek oda cukkolni-, mint mindig.
-Nocsak, csak nem a kis Becky az? –kiabálta az egyik srác, és belém rúgott, nem kis erővel.
Próbáltam nem kimutatni, hogy nagyon fáj ott, ahol megrúgott a srác, de nem ment, nagyon erősen rúgott meg, és ráadásul még ezen egy jót is nevettek. Imádtam, mikor ilyenek. Felálltam és gyorsan Jakehez mentem. Mögé bújtam, gondolván megvéd. A kis farkas vicsorgott, és ugatott. Látszólag ő is védeni akart. Jake csak nyugodtan ült és nézte, mire készülnek a többiek. Egy kicsit megtorpantak, mert nem jöttek annyira közel.
-Miért bújsz el, Backy?! –szólt a „nagymenő” és közelebb merészkedett.
-Miért akarjátok bántani?- kérdezte Jake, és még mindig nyugodt volt.
-Hogy miért is akarjuk bántani? Mert kívül álló, és nem bírjuk a kívül állókat Ezért!
Jake csak egy jót mosolygott, és felállt és leporolta magát. Majd a kis szemeteket nézte, hogy hogyan lépnek egy-egy lépést hátra. Jake-et figyeltem, innen, lentről olyan nagynak tűnt, nagyobbnak, mint amúgy. A kis farkas odajött hozzám, lehet, hogy nyugtatni próbált.
-Na, kis pisisek, tünés. Mielőtt olyat teszek, amilyet nem nagyon akarok- megvakarta a fejét, és közelebb ment a fiúkhoz, akik persze elfutottak, de előtte gyilkos pillantást vetettek rám. Megkönnyebbülve láttam, hogy elmennek. Hirtelen egy kép villant a szemeim elé, egy furcsa, és fájdalmas kép. Egy orvosi köpenyben mászkálok, és senki sem él, senki sem csinál semmit, csak ott hevernek a csontok. Rémes volt, és egyre több ilyen kép villan be, egyre sűrűbben. Az ilyen villanások olyan két percig szoktak tartani, és általában fehér szokott lenni a szeme, legalábbis ezt szokták mondani. Két perccel később Jake rángatása hozott ide vissza, vissza a való világba. Rémülten néztem rá. Ő aggodalmasan, majd, mikor észlelete, hogy visszaértem, próbált nyugtatóan nézni, de inkább kíváncsi lett belőle. Összeszedtem a gondolataimat.
-Sajnálom…-csak ennyit tudtam kinyögni. Túl közel volt hozzám, túlságosan is. Ellöktem magamtól, és felálltam. Értetlenül meredt rám, tudta, hogy mi a bajom, de tudni akarta, gondolom én, hogy mi is történt az előbb pontosan. Újra ránéztem.
-Gondolom, most kíváncsi vagy mi is történt velem az előbb…de…
-Figyelj- odajött és megfogta a két vállamat és rám nézett- ha akarod elmondhatod.
-Két napja kezdődött, egy furcsa álommal. Most már egyre több ilyen van, és egyre sűrűbben, és mindig ugyanazt látom. Hogy egyedül vagyok, és senki sincs ott. Senki… tudod, hogy ez milyen rossz érzés…? Hogy milyen az, mikor csak egyedül vagy…senki sincs…
-Csss…ne gondolj erre, rendben? Próbálj meg nem rá gondolni, talán ezzel így könnyebb lesz feldolgozni. Inkább csináljunk valamit, mondjuk adjunk a kis farkasodnak kaját. Ahogy látom nagyon éhes- mutatott rá a kis farkasomra, aki a pólómat rángatta, mondván, hogy tényleg éhes. Elmosolyodtam, felkaptam és felálltam, és Jake is követett, majd elindultunk Billyhez, aki Jake apja volt, és mellesleg ő maga volt az elméleti vezetője a La Push-nak. Mikor odaértünk, Billy épp a konyhában tevékenykedett, és mikor meglátott, kigurult onnan, hogy üdvözöljön. Széles mosollyal az arcomon megöleltem, és megmutattam neki a kis farkasomat, persze, rögtön jött a kérdés, hogy mi a neve. És jött Jaketől az ugratás, hogy róla neveztem el. Erre a válaszra oldalba löktem, vagyis csak próbáltam, és az én könyököm fájdult meg. A beszélgetés után adtunk enni a kis farkasnak, és miután megette, én elköszöntem és a kis farkasommal hazamentem. Otthon nem volt semmi extra, anyu megint kiabált, apu meg csak hallgatott, ahogy kivettem, megint kiderült, hogy anyut megcsalták. Köszönésre sem méltattak, így én sem őket. Felmentem a szobámba és becsuktam magam mögött az ajtót, és az ablakhoz mentem, a kis farkast meg letettem az ágyra. Kinyitottam és kiültem a párkányra. A szél kellemes volt, majd hirtelen egy árnyat láttam mozogni a mellettünk lévő ház kertjében. Megijedtem, és próbáltam azt gondolni, hogy csak valamelyik farkas garázdálkodik. Elmúlt a mozgolódás, így nem is foglalkoztam vele tovább.
-Bú!- hallottam a vállam felett, egy rohadtul ismerős embertől. Ijedtemben leestem a földre, és elég nagyot koppant a fejem. Kicsit érdekes volt, nagyot koppant, de anyuék elvoltak foglalva magukkal.
-Jól vagy?- kérdezte Jake, kicsit aggódva, de érződött a hangjában a mosolygás is.
-Bakker, Jake! Ezt miért kellett?- fejemet fogva feltápászkodtam. Segített felállni, és még mindig mosolygott.
-Csak szerettem volna rád ijeszteni.
-Miért vagy itt…?- a válaszát elengedtem a fülem mellett, már így is ideg voltam anyuék miatt. Válaszra várva ledőltem az ágyamra.
-Nos, nem is tudom. Baj, hogy beugrottam? –ledől ő is mellém.
-Tudsz rólam mindent, sőt, talán még többet is a kelleténél. Látod a családi életemet, tudod az érzéseimet, és mégis keresed a társaságomat. És kíváncsi lennék, hogy csak időtöltés vagyok, vagy tényleg keresed a társaságomat?
-Hm…ez egy nagyon jó kérdés…- a mutató és a hüvelykujjával megfogta az állát.
-Jake…-unszoltam.
-Tudod, hogy bírlak!- megbökte az oldalamat. A plafont néztem, nem mertem rá nézni.
-Nem sokára itt lesznek…-jelentettem ki hírtelen és felé fordítottam a fejemet, látni akartam, hogy hogyan reagál. Összerándult az arca, gyötrelem és szomorúság volt rajta. Meg akartam vigasztalni, de nem akarom, hogy még a végén azt higgyék, hogy együtt vagyunk.
-Mikor jönnek….?
-Holnap, tíz körül, és már…nem…szóval érted?- már én is szenvedtem.
-Már más lesz…gondoltam…-jegyezte meg halkan.
Nem bírtam tovább nézni, hogy szenved. Megfogtam egyik kezemmel az arcát és végig simítottam rajta. Nem lökte el a kezemet, nem fogta meg, nem tett semmit. Engedte, hogy vigasztaljam.
-Menj haza…aludnod kell. Holnap nehéz nap elé nézünk.- mondtam és felültem. Megfogta a derekamat és visszahúzott, de most magára. Keresztben feküdtem rajta. Gondolom rák vörös voltam, mert nagyon mosolygott.
-Furcsa vagy…-suttogtam, és megint megérintettem az arcát. Megfogta a kezemet, és lehunyta a szemét, majd mély lélegzettet vett. Feljebb húzott, túl fel húzott, túl gyorsan történik minden. Már majdnem összeért az ajkunk, mikor, elfordítottam a fejemet, és inkább a vállára hajtottam a fejemet.
-Sajnálom…-mondta és a lélegzete ugyanolyan egyenletes maradt. A szívem majd kiugrott a helyéről. Nem bírtam magammal.
-Semmi baj… de menned kéne, nem akarom, hogy mikor feljönnek, itt lássanak –felnéztem a szemeibe, és nem láttam semmit. A semmibe meredt, fekete szemeiben nem csillogott semmi. Kifejezéstelen arca is erre célzott. Utálni fogja a holnapot. Leszálltam róla és- sajnálatos módon- elengedte a kezemet, és ő is felült. Odament az ablakhoz, és én is odamentem.
-Akkor holnap…-mondta és eltűnt.
-Igen…holnap…-mondtam, miután elment, bezártam az ablakomat, és lefeküdtem aludni.

Az éjjel elég normálisan telt, már ha a normális takarja azt, hogy nem tudtam elaludni. Reggel korán felkeltem, elkészülődtem és a kis farkasomhoz mentem. Értetlen szemekkel nézett rám, majd megsimogattam és elindultam lefelé. Anyuék aludtak, és így könnyű volt elslisszolni. Kint már vártak rám. Bella és Edward már ott álltak a kocsijuk mellett. Bella láthatóan elfejtette Jake-et, mert túl boldog volt. Kifejezéstelen arccal elindultam. Elakartam lógni, és gondolataim is erről árulkodtak, sőt, még a tegnapi majdnem csók is ott motoszkált. Próbáltam elfelejteni míg odaérek, de láttam Edward arcát, undorító féloldalas mosoly volt rajta.
-Hamar megtalálta Bella helyettesét…-mondta önelégülten mocskos képpel Edward.
-Nem vagyok helyettes. Én csak egy barát vagyok, és kélek, szállj ki a fejemből. –próbáltam higgadtan beszélni, és lerázni magamról az idegességet. Épp időben érkezett Jake, szintén kifejezéstelen arccal.
-Hello, Jake…-Bella most szólalt meg először. Bár ne tette volna. Zsebre tett, lezser testtartása elárulta, semmi kedve sem volt most itt lenni. Kevésszer vettem levegőt, csípte az orromat a szaguk. Visszanéztem a házunkra, nem figyeltem a beszélgetést. Az ajtót bámultam, hallgattam, mi folyik otthon.
-Küldjek el Billyhez, ott jó helye lesz, és úgy is mindig azzal a Jacob nevű sráccal lóg, aki Billy fia. Szerintem örülne neki…
Csak ennyit hallottam anyutól, de ennyi is elég volt, hogy összezavarodjanak a gondolataim. Túl szomorú képpel fordultam vissza, amit mind a hárman észre is vettek. Kezemet zsebre tettem.
-Sajnálom…-mondtam, és mást már nem is tudtam kinyögni. Választ nem várva elrohantam az erdő felé, és átváltoztam. A ruháim szanaszét szakadtak. Hallottam a többiek gondolatát, hallottam, hogy hallanak engem. Próbáltak leállítani, de nem tudtak. Kifutottam a tóhoz, ott felmásztam a legmagasabb sziklára, és szomorúan vonyítottam. Majd újra és újra. Ha nem farkas lettem volna, szanaszét könnyeztem volna a szememet, de most a sírás a vonyítás volt. Mikor valamennyire lenyugodtam, lefeküdtem ugyanarra a sziklára, és néztem a holdat. Néztem, hogy hogyan takarja el néhány felhő, majd újra teljes fényében ragyog. Lehunytam szememet, és próbáltam nem anyáékra gondolni. Az egész napot itt töltöttem, és nem tudtam Bellával arról beszélni, hogy milyen űrt is hagyott itt Jakeben. Néhány órával később hallottam Jake gondolatait. Nem figyeltem rá, próbáltam nyugodt maradni. Valamennyire sikerült is. Mikor odaért, valami kendőt, vagy paplant dobott rám, és értetlenül ránéztem. Levágtam, mit akar. Kényszerítve magamat, hogy felálljak, bementem az erdőbe, és nem kevés idő után kijöttem, és a pokróccal betakartam magamat. Meleg volt, és most már tényleg tudtam, hogy ez egy pokróc, nem pedig takaró. Odamentem hozzá, ott volt, ahol nem régen én is voltam, és leültem mellé. A lábamat lelógattam.
-Azt mondták, hogy költözzek hozzátok. Nem is értem, miért vállaltak akkor, hogy ha nem tesznek értem semmit. Nem fogok rajtatok lógni. Nem érdemled meg, hogy a nyakadon lógjak, azok utána, ami történt…Minden rendben van vele?- megint a holdat néztem. Eltöprengtem, hogy tudtam egész nap a sebeimet nyalogatni, mikor dolgom volt. Gyáva vagyok. Csak ennyit tudtam leszűrni, az egészből.
-Szerintem játszik veled. Láttad a kifejezést, ahogy köszönt? Tiszta röhej! Ha szeretett volna, nem így reagál a jelenlétedre. De valahogy éreztem, hogy ilyesmi lesz a reakciója.
Válaszként felmordult, és felém szegezte gyilkos pillantását.
-Jó, jó. Elismerem, ez durva volt. De most, hogy ha nem haragszol, haza megyek. Még a végén a kis Jackyt kirakják. Jaj, erre már gondolni is rossz. – felálltam, és megsimogattam a feje búbját, és elindultam haza. Futottam egész úton. Hamar hazaértem, szerencsére épp a fürdőben voltak, így nem tűnt fel nekik, hogy hazajöttem. Felsiettem a lépcsőn, és felvettem valami ruhát. A farkas aludt az ágyamon. Mikor végeztem a ruhák felvételével, odamentem mellé, és simogattam és puszilgattam. Már nagyobb lett, nemsokára , remélhetőleg, nagy lesz, és velem marad, örökre. Jó lett volna így gondolni, de tudtam, előbb utóbb mindenki elhagy, még a nagy Jake is, pont úgy, ahogy anyuék is.
-Van egy ötletem, kicsi Jacky. Elmegyünk felfedező útra?- kérdeztem és közben magam fölé emeltem.
-Engem már el sem hívsz?- Jake ott guggolt az ágyam előtti kis szekrényen. Letettem a Jacky-t és ő egyből odaszaladt hozzá, hogy üdvözölje. Kicsit sem volt fura egy kétméteres, kigyúrt, nem tizenhat éveshez illő testalkatú srác kezében egy kis farkas.
-Jake, menj ki innen Jackyvel, jön anyu…gyorsan- szólaltam meg hirtelen és tuszkoltam őket az ablak felé. Egy másodperccel később anyu nyitott be, és az ajtófélfának támaszkodott.
-Hát te mit csinálsz az ablaknál?- hangjában semmi érzelem nem volt.
-Szelőztetek- dobtam oda a választ. Beljebb jött és leült az ágyamra.
-Elköltözöl. Méghozzá azonnal. Pakolj, viszlek Billyhez. Azt mondta, hogy lakhatsz ott. Pakolj, egy óra múlva maximum indulunk!- majd felállt az ágyamról, kiment és becsukta az ajtót. Mikor hallottam, hogy becsukta az ajtót, megeredtek a könnyeim. Ott álltam a nyitott ablakbál, és legszívesebben most levetettem volna magamat, de Jake nem engedte. Nem is észleltem, de a lábam már a párkányon volt, mikor visszatolt.
-Pakolj, most végre hazajössz…-suttogta, miután letette Jackyt és a fülemhez hajolt. Egy aprót bólintottam, és elindultam a táskámért. Kis sporttáska volt, nem volt sok ruhám, ami volt az meg bőven elfért benne. Jake csak ült az ágyon Jackyvel, és figyeltek. A földön ültem, pakoltam, és még pakolás után is ott ültem. Velük szembe fordultam, persze még a földön ültem.
-Azt mondták, hogy helyettes vagyok…ez igaz…?- félősen felnéztem.
-Miért lennél helyettes?- mondta és megcsóválta a fejét.
-Ami tegnap történt…-pirultam, talán jobban is, mint akartam- miért történt…?
Odakuporodott elém, és két forró tenyere közé vette, az én már amúgy is forró fejemet. Kereste a tekintetemet, és meg is találta.
-Nem vagy helyettes, és én nem tettem semmit, te elhúztad a fejedet, és próbáltál nekem ellenállni, de miért?- közelebb húzódott.
-Nos…mert te nem engem szeretsz igazán. Nem akarom, hogy még jobban összetörjön a szíved- a mellkasára tettem a kezemet, és éreztem egyenletes szívverését.- És az enyém sem épp törhetetlen anyagból készült. Neked Bella kell, de, tudod, hogy soha nem lehet a tied, így, miután visszajöttél, másokban kerested Bellát, és én rendesen be is dőltem mindennek. Látod, én egy hárpia vagyok…-itt megszakított. Az ajkaimra tette forró mutató, és középső ujját. Elveszítettem az eszemet. Adtam rá egy puszit, és lehunytam a szememet. Elmosolyodott, és még közelebb húzódott. Nagyon közel voltunk egymáshoz, és a kis Jacky is ott volt. Láthatóan féltékeny volt. Elmosolyodtam, és kinyitottam a szememet. Lenéztem Jackyre és tényleg féltékeny volt.
-Mennem kell…biztos vagyok benne, hogy még találkozunk. Viszem Jackyt is, hogy ne legyen baj- felállt, de előtte adott a homlokomra egy puszit, és Jackyvel együtt leugrott az ablakon, és eltűnt. Pár pillanattal később jött fel anyu a cuccaimért, apu már járatta a motort az öreg, ütött kopott kocsiban. Kifejezéstelen arccal lementem, kezemben a cuccaimmal, és beültem a kocsiba. Egész végig a házat néztem, míg el nem nyerte az örök sötétség. A kocsiban csönd volt. Mikor odaértünk, Billy kint volt a kerekes székében és várt minket, és Jake is ott állt mögötte, Jackyvel a kezében. Elmosolyodtam. Apu leállította a motort és kiszálltunk. Megvártam aput, hogy kiszedje a csomagjaimat, majd odaadta, és én köszönés nélkül oda mentem Billyékhez. Ők legalább valamennyivel több örömmel fogadtak, mint, ahogy apuék, annak idején. Gyorsan beszálltak és elhajtottak.
-Szia Billy!- köszöntem és adtam neki egy puszit.
-Szia, Becky!- üdvözölt Billy, bár, gondoltam, hogy nem szívesen lát. Viszont Jake arca ki virult. Adtam neki egy puszit, és vártam, hogy mi fog történni. Billy velünk szembe gördült, és kifürkészhetetlen arccal nézett ránk.
-Nem maradok sokáig, ígérem…-próbáltam menteni a kínos helyzetet.
-Addig maradsz, ameddig akarsz –mondta megköszörülve előtte a torkát.- Viszont azt nem tudom, hogy mi van köztetek. Nos, bent mesélnétek nekem- azzal elgurult az ajtó felé, és mi mentünk utána. Én személy szerint nagyon feszült voltam, viszont Jake-en semmi sem látszódott, és kicsi Jacky is ott volt a kezében. Mikor beértünk, Jake becsukta az ajtót, és nekitámaszkodott az ajtónak.
-Nos…-kezdte Jake pár pillanatos hallgatás után- nincs köztünk semmi, csak barátok vagyunk. Baj lenne, apa?
-Amy nem erről beszélt nekem. Azt mondta, hogy majdnem megcsókoltad őt. Ez igaz?- fordult felénk és gyilkos tekintettel nézett rám. Remek. Már itt sem bírnak. Éreztem, hogy arcomat eltorzítja a szomorúság, a keserűség, de legfőképp a csalódottság. Reszkettem, és a fejemet lehajtottam és két karomat megfogtam. Jake csak ott állt, és Billy is csak nézett. Nem bírtam tovább, majd’ szétvetettet az ideg. És, bizony szét is vetett. Alig néhány perccel azután, hogy megérkeztem, és elkezdtük a beszélgetést. És a végén ott álltam, négykézlábra ereszkedve. Pillantásaik golyóként hatoltak át rajtam. Túl gyenge vagyok farkasnak, túl hamar tör ki rajtam az átváltozhatnék. Billy és Jake között járt a fejem. Majd, miután már a fejem is megfájdult, felmentem egy szobába, számban a táskámmal, és egy szimpatikus szobába mentem. Mikor beugrott, kinek a szobájában is vagyok igazán, először furcsa volt, utána felugrottam az ágyra és befészkeltem magamat, a táskát az ágy mellé tettem le. Jake is feljött, és önelégülten lépet be, és telepedett le mellém az ágyra.
-Nyugi, megbékél…- mondta és megsimogatta a fejemet. Közelebb bújtam hozzá, és a mellkasára tettem a fejemet. Csak ne jöjjön be Billy gondoltam magamban, és kapva az alkalmon, kinyújtottam a nyelvemet. Elmosolyodott. Órákig voltunk így, és Billy be sem nézett. El is aludtam. Mikor felkeltem, láttam, hogy Jake épp ír egy papírra, és azt odanyújtja az orrom elé.  „Öltözz fel, mert vár egy kis táborozás. Ja és Billy megbocsátott.;)”  Kicsit nevettem rajta, de aztán elgondolkodtam a dolgot, és felöltöztem. Egy egyszerű nadrágot, pólót, és egy garbós fölsőt vettem fel. Öltözködés után lefutottam, és már ott vártak.
-Sokáig öltöztem? –kérdeztem és beletúrtam a hajamba.
-Nem, de menjetek előre, nekem még van egy kis dolgom- intett Billy és kigurult a konyhába, mondván, hogy néhány szendvicset kell csinálnia.  Jó duma volt, de legalább most, talán, Jake újra megteszi azt, amit a szobámban is. Juj, elég volt erre gondolni, és máris rákvörös voltam. Zavartan léptem ki az ajtón, és a levegő nagyon csípős volt. Megfogta a derekamat és közelebb húzott magához, de közben még mindig mentük, bár nem tudtam, hogy merre.
-Jake, merre megyünk?- kérdeztem, és próbáltam nem annyira pirulni, mint amennyire tehettem.
-Nos, van font a hegyekben egy kis hely, ahol szoktunk tábortüzet rakni, és elmondjuk az új farkasoknak, hogy mik a szabályok. És esetleges régi legendákat is mesélnek. De tudnod kéne, hisz te is voltál ott, vagy nem?
Na igen, itt a pillanat, hogy elmondjam, mi is az igazság. Egy pillanattal később, muszáj voltam a kezébe kapaszkodnom. Újra látomásszerű támadt rám, de most nem olyat láttam, mint a múltkor, hanem most két embert láttam, amint idejönnek, és ismerősek is voltak. Az egyik egy nő volt, nem volt túl különleges, és volt vele egy férfi is. Ide tartanak, de ők, nem olyanok, mint én. Vám…nem!
-Haaa!!!- tértem a jelenbe. Jake furán nézett rám, és én ijedten meredtem magam elé. Levegőért kapkodtam, és most néztem először körbe. Már ott voltunk, és mindenki rám meredt. A zavart enyhe kifejezés volt, hogy hogyan éreztem magamat. Jó lett volna Jake mögé bújni, de nem tudtam. Mindenki figyelt.
-Miről volt szó?- kérdezte Billy, azon a rekedtes, öreg hangon.
Zavartam pislogtam, érdeklődtem minden, ki mit fog majd szólni ahhoz, amit mondani fogok.
-Nos…-kezdtem zavartan- látomásaim vannak…
-Oh…-vetette oda Leah- és azt is láttad előre, hogy mi lesz veled, miután az, az eset megtörtént?
Gyilkos pillantást vetettem oda neki, és tudtam, hogy most már nem menekülhetek. El kell mesélnem, miért nem volt itt soha, és miért vannak olyanjaim, ami senki másnak nincs.
-Ez egész még akkor kezdődött, mikor még nem itt laktam. Azért kezelnek kívülállónak, ismerik a történetet. Szóval, mikor még élt az igazi anyám, összejött egy vérfarkassal, és a génjei valahogyan átöröklődtek, a képességeim nem tudom, hogy honnan származnak, de azt tudom, hogy a határon túl, egy szobornak is ugyanilyen látásai vannak. A lényeg az, hogy mikor még nem tudtam, hogy mi is vagyok, elmentem hozzájuk, és próbáltam útmutatást kérni, ekkor lehettem olyan hat éves, persze a bátyám velem jött, aki már sajnos nincs az élők sorába. Mondták, hogy nem segítenek, mondván, hogy más vagyok ,mint ők, de ember sem vagyok. Ekkor derült ki ,hogy ki is vagyok pontosan. Azóta, valahogy nem voltak szimpatikusak, és próbáltam nem törődni azzal a tudattal, hogy nekem ott egészen ismerős volt valaki, valaki, akit még nagyon régen láttam. Először nem volt ismerős, de utána, egyre jobban kezdet az lenni, és most már tudom, hogy nem közülük való volt, vagyis nem a Cullen családhoz tartozott. Egy bizonyos Laurent volt, és a Cullen család fejének adta ki magát. Itt változtam először farkassá. Megtámadta a bátyámat, és nem bírtam nézni, hogy ott fekszik vérben úszva ,és még mindig azon aggódik, hogy rendben vagyok-e. Rettenetesen dühös és meggyötört voltam. Átváltoztam, de a férfi csak röhögött és eltűnt az erdőben. A bátyám a kezeim között halt meg. Azóta elzártan éltem, bekerültem ide, azt mondták, hogy itt van számomra hely. De persze körbe ért a hír, és egyből cikizni kezdtek. Aztán pedig ide jutottam, hogy most szinte mindenki dilisnek tart. Persze tisztelet a kivételnek. Nos ennyi lenne az én bonyolult történetem.- körbenéztem az embereken. Szinte mindenki itta a szavaimat, mindenki, kivéve Jake-et. Ő elaludt. Megrángattam a vállát, remélve , hogy felébred, de mivel a vállai nehezebbek voltak, na persze nagyobbak is, mint az enyémek, így nagyon nehezen ment ez az egész. De végül Leah segített. Beleüvöltött a fülébe, és Jake egyből felugrott, én meg hátra estem, persze a lábaim a levegőben voltak, és én meg háttal feküdtem a földön. Mindenki röhögött, és Jake segített felállni.
-És most mit láttál?- kérdeztem Sam kimérten, szinte már parancsolóan.
-Nos, láttam két…szóval két szobrot, akik idejönnek, de nem tudják, hogy itt vérfarkasok is élnek-a vérfarkas szóval küszködtem, nehéz volt kiejteni, még hogy ha az is vagyok.
-Akkor úgy tűnik bunyó lesz!- lelkesült fel mindenki. Felemeltem a kezemet, és Sam rájuk szólt, hogy figyeljenek.
-Az nem ilyen egyszerű. Régen vámpírok már, tapasztaltak, nem olyanok, mint amelyeket Bella kedvéért kellet megölni. De, hogy ha ti megakartok halni, hát jól van, engem nem zavar. Viszont, ha megengeditek- itt felálltam és leporoltam magamat- mennék, van még egy kis dolgom.
Átléptem a farönköt, ahol eddig ültünk, és megindultam az erdő felé.
-Nekem is mennem kell, majd még dumálunk!- majd Jake is követett. Mikor már hallótávolságon kívülre értünk közelebb merészkedtem hozzá, és zsebre tettem a kezemet.
-Hogy, hogy eljöttél?
-Tudod, van egy dolog, amit még sosem próbáltam, és gondoltam, hogy most veled kipróbálom.- megállt, megragadta a csuklómat, és visszahúzott. Egészen közel voltunk egymáshoz, a Hold lágy, néhol félelmetesen nyugodt fényt vert a körülöttünk lévő fákra, virágokra. Testünk távolsága szinte a semmibe veszett, és ébenfekete szemeiben valami kisiskolás fény csillogott. Egyik kezével a derekamat fogta, a másikkal a kezemet. A szívem majd’ kiesett a helyéről, szinte átröpült Jake testébe. Lábujjhegyre álltam, de még így sem sikerült egy szintre kerülnünk. Mivel az egyik kezemet fogta, így a másikat a mellkasára tettem, éreztem egyenletes szívverését, hogy lassan felgyorsult.
-Mit szeretnél csinálni…?- kérdeztem úgy, mintha csak magamban beszéltem volna.
-Talán tudod, hisz hallod a szívemet- közelebb hajolt, már az ajkaimra illesztette a szavakat- remélem nem hiszed majd ezek után is, hogy helyettes vagy!- ő is suttogott, és adott egy puszit az ajkaimra. Teljesen összezavarodtam. Jobban bújtam hozzá, biztonságban éreztem magamat a karjaiba. Megvan az én világom. Ő az én világom. Hátrahúzta a fejét, én persze követtem, ám, amikor már nem bírtam a nyakát puszilgattam. Elnevette magát, mire én felnéztem és láttam, hogy egy picit csalódott, ám nagyon tetszik neki ez az egész. Végül, pedig eljött az, amire vártunk. Két keze közé vette lángoló arcomat, és lágyan, mégis mohón megcsókolt. Percek teltek el így. Percek teltek a mámor tengerén. Hirtelen a hátam mögött egy ág megreccsent. Elkaptam a fejemet, és kerestem, hogy ki lehet az. Két árnyon állapodott meg a szemem. Gyönyörűek voltak, de az orromat csípte a szaguk.
-Jake, maradj itt, és ne tegyél semmit.- intettem neki, és odamentem feléjük, bár ők hátrálni kezdtek.
-Nem bántok. Ez a mi területünk. Esetleg, tudok segíteni?
-Igen- egy nő lépett elő. Hosszú, sötét haja volt, melynek hullámai gyengéden omlottak vállaira, és néhány tincs pedig a hátára. Nem volt túl magas, de magasabb volt nálam, mint ahogy mindenki. Egy férfi is volt mögötte, magasabb volt a nőnél, kábé egy fejjel. Haja rövid volt, de hosszabb, mint Jake-é. A srác ismerős volt, de a nő ismeretlen. Lehet, hogy ők voltak azok, akiket láttam, sőt, tuti.
-Nos, segíthetek?- mondtam kimérten, miután mindkét vámpírt végig mértem. A nő megvárta a férfit és belekarolt.
-Nos, igen. Egy bizonyos Cullen családot keresünk. Sokat hallottunk róluk, de nem gondoltuk volna, hogy itt farkasok is élnek, sőt. De nyugi, nem akarlak bántani titeket, főleg, hogy ilyen jól megvagytok, bár…- itt Jake felmordult. Először nem értettem, de másodszorra sem, inkább ráhagytam, mondván elég, hogyha ő érti. A bő így folytatta:
-Akkor tudtok nekünk segíteni, vagy sem?- kérdezte a nő és a csípőre tette a kezét.
-Ha ilyen vagy, akkor csak fontolóra vesszük…- szólt közbe halkan Jack. Szúró pillantást vetettem rá, és visszafordultam.
-Sajnálom, előbb illene bemutatkoznunk. A nevem Edmund, és ő itt Lucy.- lassan, tisztelettel
beszélt, amiből le lehetett  vágni, hogy nem ebből a kórból való.
-A nevem…
-Tudom, te Rebecca Clane vagy, és a barátod pedig Jackob Black. – fojtotta belém a szót Edmund. Kikerekedett szemeim majdnem kiestek a helyükről, mikor felismertem,  ki is ő valójában.
-Jézusom… Edmund, neked egy farkas a hugid?- kérdezte Lucy és rám mutatott.
-Na jó, inkább menjetek, megmutatom a határt- elfordítottam a fejemet és megindultam a határ felé. A Lucy és Edmund követtek, míg nem értünk ki a határhoz. Eligazítottam őket, merre találják őket, és már el is indultak. Mikor visszaértem, Jack ugyanott állt, ahol hagytam. Gyorsan odafutottam hozzá, és megálltam előtt.
-Miért hazudtál?- kérdezte mereven, parancsolóan.
-Nem hazudtam. Azt hittem, hogy meghalt- mentegetőztem, és visszatartottam a könnyeimet. Ellökött magától, és hátát felém fordította. Kinyújtottam a kezemet, de nem mertem megfogni.
Majd szó nélkül eltűnt előlem, otthagyva egyedül a sötét, most már félelmetes erdőben.
-Jake…-suttogtam, és megindultam Billyék felé. Hallottam, ahogy a kis Jacky vonyít, és Jake szobájában égett a villany is. Zsebre tett kézzel hátat fordítottam, de nem mentem el. Ott álltam, és a fejemet ledöntöttem. Vissza kell mennem, legalább Jacky miatt is. Erőt vettem magamon, és kicsi kavicsokat kerestem, és Jake ablakát dobáltam vele. A harmadik kőnél ki is nyitotta az ablakot. Az eső eleredt. Ő ott állt az ablaknál, én meg csak felnéztem, nem tudtam megszólalni. Pár percnyi hallgatás után, megrázta a fejét, és becsukta az ablakot. Reménytelenül megfordultam és épp indulni akartam, mikor hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó.
-Várj- szólt halkan, és odalépett hozzám. Megfogta a vállamat, én még mindig háttal álltam.
-Miért teszed ezt velem... miért hiszed, hogy hazudok? Miért…?- kérdeztem halkan.
-Sajnálom…nem akartam- erősebben fogta a vállamat. Sóhajtottam és megfordultam, és leszedtem a kezét a vállamról.
-Csak a cuccaimért jöttem. Elmegyek, és nem látsz többé, ígérem- majd lendületet vettem, és bementem halkan a lakásba, onnan Jake szobájába, és összepakoltam a dolgaimat. Jake csak figyelt, nem tartott vissza. Na, majd kint gondoltam magamban, és ki akartam menni a szobából, de Jake megállított. Becsukta az ajtót.
-Nem mehetsz el…- neki dőlt az ajtónak. Sóhajtottam, és megráztam a fejemet. A szemeiben őszinte szomorúság látszódott, fekete szemei már amúgy is túl fekete volt, de most, valahogy még feketébb volt. Odaléptem hozz, és kerestem tekintetét lehajtott fejénél.
-Csak egyet ígérj meg.
Némán várta a folytatást.
-Ne változz át felelőtlenül. Nem akarok arra visszajönni, hogy megint olyan vagy, mint a múltkor. Rendben?- adtam neki egy puszit az arcára. Hirtelen megragadta a derekamat, és magához húzott. Nem néztem rá. A tekintetemet kereste.
-Ne menj el, kedvesem- suttogta a fülembe. Hátra simította a hajamat, s betette a fülem mögé. A mellkasába temettem a fejemet. A pólóját gyűrtem, majd ellöktem magamat tőle. Könnyezve lehajtott fejjel álltam előtt
-Nem…nem lehet…- felnéztem rá. Remegett. Majd felvonyított. A vonyítás rettentő volt. Több volt benne a fájdalom, mint bármi másban. Mint bennem. Nem hagyhatom itt…ilyenkor ezzel a gondolattal gyötörtem magamat, mikor megszólaltam, de azt, amit mondtam, bár ne mondtam volna ki.
-Viszlát, szerelmem…- suttogtam. Adtam neki egy puszit és kiugrottam az ablakon, hangtalanul zuhantam a földre, és futottam. Futottam hátra hagyva Jake-et. Hátra hagyva ilyenkor. Mikor már majdnem a határnál voltam, elestem egy fatörzsben és a földre estem. Nem volt erőm felállni, ott olyan jó hideg volt. Összehúztam magamat. Nagyon rosszul éreztem magamat, hogy olyat tettem, amit nem kellett volna. Hogy olyat tettem, amit talán egész életemre pecsétet tesz. Elaludhattam, mert arra keltem, hogy egy, a nevemet kiabáló ember, vészesen aggódó hangja ébresztett. A szememet nem tudtam kinyitni, de észleltem a külvilágot. Majd valaki felvett a kezébe, és elvitt valahova. A következő emlék, ami beugrott az, hogy egy ágyon fekszem, és valaki simogatja a hajamat. Lassan nyitottam ki a szememet, és a fény szúróan érte a szememet. Pislogtam párat, és egy aggódó szempár nézett rám, mikor oldalra fordítottam a fejemet.
-Jól vagy? Miért mentél el…- a végét Jake elharapta. Próbáltam mosolyogni, de nem ment.
-Most mát egyre jobban. És egészen jó ez a kis születésnap…- jegyeztem meg. Ma április tizenkettedike van. A szerencse napom, és a születésnapom. Felültem, és Jake hátulról támasztotta a hátamat. Ha nem támasztott volna, talán tényleg hátraestem volna.
-Mit szeretne a kis ünnepelt?
-Csak annyit, hogy hadd maradjak, hogy bocsáss meg nekem mindenért, hogy higgy nekem.
Mosolygott, és megrázta a fejét. Értetlenül néztem rá, és megsimogattam az arcát.
-Nem utálsz…?- kérdeztem félősen. Morcosan rám nézett.
.-Te nem vagy normális. Miért utálnálak?- ő is megsimogatta az arcomat.
-Hát, például a tegnapi miatt. Bááár születésnapom van, szóval lenne egy ajándék ötletem.
-Mondjad?- kíváncsi lett.
-Nos, kaphatok egy „lefogadom a bocsánat kérés elfogadó” puszit? –kérdeztem pirulva. Megrázta a fejét, és elengedte a hátamat. Vissza dőltem az ágyra és meglepetten láttam, hogy feláll és becsukja az ajtót, és visszajön mellém.
-Milyen ott feküdni?- kérdezte, és most vettem észre, hogy nincs rajta póló. Jézusom gondoltam így még jobban néz ki.
-Nos. Nem is tudom.- elterültem.- Így sokkal jobb. Már nem is férsz ide.
Féloldalas mosolyt vette fel.
-Biztos vagy te abban? –fölém tornyosult. Nem megfelelő szó az, hogy meglepődtem, egyenesen megijedtem, hogy Jake velem van. Kérdően néztem rá. Viszonozta pillantásomat, és kezeimet nyaka köré emelte.
-Jacob, én csak egy csókot kértem. De most megváltoztatom. Egy olyan csókot szeretnék- itt közelebb húztam magamhoz- amilyet csak akkor adnál, hogy ha a halálomon lennék. Gondold azt, hogy ez életed utolsó csókja.
Felhúztam egyik lábamat. Lassan, kínzóan lassan hajolt hozzám, ajkai először lágyan súrolták az enyémet, majd, mikor már nagyon türelmetlen voltam, megcsókolt. Érezni lehetett, hogy ez tényleg több volt egy egyszerű csóknál. Percekig voltunk így. A hajába túrtam, és egyre jobban nyomtam magamhoz. Egyik keze lejjebb csúszott, itt ellöktem a kezét, és elhúzódtam tőle. Vastag karjaiba kapaszkodtam és csukva tartottam a szememet.
-Szülinapom van, de ennyire ne rohanjunk. Ha nem tudnád, fiatalabb vagyok nálad…-kinyitottam a szememet. Csukott szemmel mosolygott.
-Nem kéne suliba menned…?- vetettem oda az ötletet. De, ha már itt tartunk, nekem is kéne.
-Ha feltudsz állni ,megyünk, ha nem, akkor itt maradunk. –mondta és leszállt rólam. Eleget tettem a kérésnek. Sikerült felállnom. Meglepődve néztünk egymásra, hisz szerintem egyikünk sem hitte volna, hogy sikerülhet is. Összekészülődtem, ki vasaltam a hajamat, felöltöztem, egy egyszerű ing és egy fekete csőnadrágot vettem fel. Suliba kocsival mentünk. Mikor kiszálltam Jake kocsijából furcsán néztek rám. Leküzdöttem a félelmet, és odamentem Jake-hez.
-Nem válthatnék sulit?- kérdeztem halkan, miközben megöleltem.
-Nem engedem.- megpuszilt- Mehetünk?- ujjai az enyémeket keresték. Sóhajtottam, nagyobbat , mint akartam, és elindultunk. Gyilkos szem párak közt léptünk be a főépületbe. Egy nagyon nagy baj volt, hogy mi ketten másmilyen osztályba jártunk. Adtam egy búcsúcsókot, és elindultam az osztályom felé. Mielőtt elváltunk volna, ennyit mondott:
-Engedj el minidet a füled mellett, és próbálj nem ideges lenni. Szeretlek.
Ő is indult az osztályába a mondata után. Mikor beértem az osztályba, leültem a helyemre, ami leghátul volt, így mindenki szabadon végig tudott mérni. Leültem és előpakoltam, pont jókor, mert bejött a tanár, és ő nem szereti, hogy ha nincs előpakolva. Miss Anne kedves tanár volt, a maga módján. A diktatúra enyhe kifejezés lenne ahhoz, amit ő itt ezen a negyvenöt percen keresztül gyakorol ránk. Miss Anne a biológia tanár. Utálom őt, bár jó vagyok belőle, de megkellett nála szenvedni. Elővette a naplót, és felütötte, mondván nem tudja, hogy kit feleltessen, de legbelül tudta, hogy ki fog felelni. Kihívta az előttem ülő srácot, aki gyorsan lefelelt, és egy négyessel ment helyére. Ő volt az egyik legjobb biológiából. Majd jöhetett az új anyag. A szaporodás. Remek gondoltam magamban, és elővettem a füzetemet.
-Tud valaki olyat az osztályban, akinek van barátja, barátnője? – tette fel a számomra kínos kérdést.
-Én tudok egy valakit, akinek van barátja, tanárnő!- jelentkezett az egyik ősi ellenségem. Gondolom féltékeny volt, hogy nekem az van akim. De egy részről utáltam, hogy Jake-kel vagyok együtt. Ashle, a lány, aki az ősi ellenségem, szép csaj volt. Minden pasi oda volt érte, mindegyik, kivéve Jake. Ő értem volt oda. Vagy lehet hogy csak én mesélem be magamnak? Lehet, hogy még Bellát szeretni, de, azért van velem mert jó pótlék vagyok?
-És ki lenne az, Miss Blake?- kérdezte a tanárnő, és letette a krétát. Ashle rám nézett, majd vissza a tanárra.
-Rebecca Clane az tanárnő.
A tanár rám nézett, és intett, hogy menjek ki. Félve kimentem, közben majdnem elestem egy táskában, de végül egyben kijutottam. Odaállított az osztállyal szemben. Majd feltette a számomra nagyon kínos kérdést.
-Kivel van együtt, Miss Clane?
-A…suliból egy sráccal…
-Kérem siessen, Miss Clane- parancsolt rám a tanár.
-Jacob Black- nyögtem ki, kicsit halkan. Mindenki nagy szemekkel nézett rám. Nem mertem felnézni, inkább a padlót néztem.
-És volt már együtt sexuális kapcsolatotok?
Nagyot nyeltem. A megmentőm a csengő volt. Mindenki kirohant, és így én is megmenekültem a választól. Én is kirohantam, miután összepakoltam. Jake már az ajtó elött várt, és melle előtt kezét összefonta. Mosolyogva odamentem, megöleltem.
-Utálom a bioszt, na meg a tanárt- mondtam neki, és felnéztem a szemeibe.
-Csak nem…-benézett az ajtón, és meglátta, a mai témát- a szaporodás?- tette fel gúnyosan a kérdést. Pirulva bólintottam.
-És gondolom Ashle megint keresztbe tett, és kihívott a tanár?- simogatta a hátamat.
-Honnan tudsz te ennyi mindent? Csak nem itt voltál egész végig?
-Hamar vége volt az órának. De menjünk, mert most együtt van óránk. Ugye nem felejtetted el?- megbökte a fejemet. Juj, ma együtt van a második óra. És mellette is ülök. Csak egy gáz van. Az óra, amin együtt vagyunk az angol. És azt is Miss Anne tanítja. Gyorsan elindultunk a következő terembe, ahol lesz az órán. Végig fogta a kezemet, és akkor is, mikor bementünk a terembe és leültünk egymás mellé. Közelebb ültem mellé, és lehajtottam a fejemet a vállára.
-Este volt egy látomásom- suttogtam és ránéztem. Ő felém kapta a tekintetemet.
-Mit láttál, drágám?- szólt lágyan.
-Hogy elhagysz…- mondtam halkan. Szomorúan lenéztem. Mereven maga elé bámult.
-Miatta mész el, de ezt megelőzi egy vita. Láttam, hogy mereven a szemembe mondod, utállak. Jake- megfogtam a fejét és magam elé fordítottam és a tekintetét kerestem, amit meg is találtam- Nem akarom, hogy így hagyjuk el egymást. Legyen az, hogy most megbeszéljük, és hagysz elmenni. Hagyod, hogy éljem az életemet, hagyod, hogy végre leugorhassak a szikláról, bár tudom, az sosem fog megvalósulni, de akkor is. Hagynod kell, hogy éljek. Hagynod kell, hogy élj. Keress egy olyan lányt, aki hasonlít Bellára.
Szemeiben gyötrelem és szomorúság tükröződött, és tudtam, hogy ezt nem így akarta. Egy-egy könnycsepp hullott le mindkettőnk szemeiről. Elfordultam, és lehajtottam a fejemet. Utat engedtem a könnyeknek. Megfogta a vállamat, és megsimogatta. Gyorsan felálltam, és kirohantam a teremből, ki a női wc-be.  Mikor visszamentem, a szemem, amennyire csak lehetett ki volt sírva. Leültem a helyemre, és elővettem, amit kell. Alig vártam, hogy vége legyen ennek a napnak. Szerencsére látta Miss Anne, hogy nem vagyok valami jól, így adott egy igazolást, és haza küldött. Haza sétáltam. Egész úton esett az eső. Gondolataimban azt hittem, hogy az istenek siratnak engem. Mikor hazaértem, Billy nézett egy nagyot, majd nem törődve vele, felmentem Jake szobájába, hagytam neki egy búcsúlevelet, ezzel a szöveggel:
”Sajnálom, de valahogy elkell mennem. Tudom, hogy majd egyszer megbocsátasz, vagyis csak reménykedem benne. Aztán csak óvatosan. Hiányozni fogsz…szeretlek…”  . Majd elindultam, és a sziklához mentem. Mikor odaértem, Sam ott volt. Kicsit félénken, de odamentem, és megálltam előttük.
-Hát te mit keresel itt?- kérdezte Paul, és melle előtt összekulcsolta a karját.
-Egy kis adrenalint. Baj?- kicsivel több csípősség volt a hangomban. Hátraléptek, de Sam még középen állt.
-Jake megengedte?
-Nem érdekel mit mond. Nem akarom, hogy befolyásoljatok, szóval állj félre, Sam.
-Hát rendben. Ölesd meg magadat. –odajött hozzám.- De ne gondolj ugrás közben a halálra, főleg ne Jacob-ra.- suttogta, majd intett a többieknek, és elmentek. Levettem az ingemet, és a karkötőimet, majd kiálltam a szélére. Lehunytam a szememet, és leugrottam. Lábbal értem a vízbe, majd gyorsan felúsztam a tetejére és levegőt vettem. Boldog voltam, hogy végre megtehettem ezt is. Ám jött egy hullám, majd még egy és egyre több, én pedig a víz alatt voltam, és neki is csapódtam egy sziklának. Lassan süllyedtem, és lepergett előttem minden emlék. Minden szó, minden tett, minden csók. Résnyire kinyitottam a szememet, és láttam, hogy ott van mellettem. Elmosolyodtam, majd egy újabb hullám lökött meg. Kinyújtottam a kezemet, hogy elkapjam az övét, de csak az ujjaink értek össze. Kiabálni próbáltam, de nem tudtam. Samnek igaza volt. Meghalok, és tényleg nem szabad rá gondolni. Újból nekicsapódtam a sziklának. Mielőtt lecsukódtak volna a szemeim, láttam egy kezet, elmosolyodtam, majd minden, újból sötét lett. A következő pillanatban a parton feküdtem. Mikor kinyitottam a szememet, megláttam a bátyámat. Kicsit hátráltam.
-Edmund…? Hogy kerülsz ide?
-Éreztem, hogy bajban vagy. Tudod, azért mert elméletben ellenségeknek kéne lennünk, de mi testvérek vagyunk. Szóval, idejöttem. Remélem nem baj?- felhúzta egyik szemöldökét, és leült a kövekre. Felültem, és megfogtam a kezét.
-Kösz…de te most a területemen vagy. Ugye rémlik?
-Ezért viszlek el egy semleges helyre, Rebecca. Beszélnünk kell- abban a pillanatban, amint ezt kimondta, felkapott, és elrohant egy semleges területre. Nem volt messze, és a futás közben meg is száradtam rendesen. Mikor odaértünk letett és felém fordult. Megöleltem és ő viszont ölelt.
-Nem lesz abból baj, hogy ide jöttél?
-Igazából, tárgyalni akarnak veled.
Körbenéztem és az összes Cullen lépett ki az erdőből. Bella és Edward együtt jöttek, és még volt másik három pár is, na meg persze Lucy, aki egy kicsit flegmán nézett rám.
-Most már értem. Szóval, mit akartok?- már ott voltak egymás mellett elszórva.
-Hallottuk, hogy látomásaid vannak, csak úgy mint Alice-nek.- mutatott egy kis, törékeny lányra Edmund.
-Nos, igen. De ez nem egy nagy cucc. Gondolom, nektek is van valami különleges képesség. Például, Lucy mindenen átlát, Emundnak rendkívül jó az érzelmi képessége, akkor Edward olvas mások gondolataiban, és Alice pedig, ha jól tudom ez a kislány nevem, akkor ugyan az a tulajdonsága, mint nekem. Ez nem olyan nagy dolog.
-De igen. Még nem ismertünk olyan farkast, aki ilyen képességekkel rendelkezik. Szóval, valamennyi vámpír van benned.
-Csak aztán, nehogy túlcsorduljon. –jegyezte meg Lucy.
-Na mi van, te kis vérszopó?! Idejöttél a területemre, aztán még sértegetsz is! Mit képzelsz ki vagy te? Ha arcod van, gyere!- remegni kezdett a kezem, de leráztam.
-Korcs.- mondta Lucy.
-Ezt nem kellett volna- szólt oda a Cullen család feje, és mindenki hátrálni kezdett. Átváltoztam, és vicsorogtam Lucyra. Ő csak ott állt, majd megindult felém, de nem láttam semmit, majd a következő pillanatban a földön voltam. Lelöktem magamról, és jól gyomron rúgtam. Edmund hangtalanul közénk állt és felemelte mindkét kezét, mondván, hogy álljunk meg. Átugrottam, és Lucyre támadtam. Beleharaptam, mire ő felsikított. Edward választott szét minket. Engem öten fogtak le, a többi Lucy-t fogta.
Edmund elővett egy pulcsit és egy nadrágot, majd odadobta hozzám. Megráztam a fejemet, és kiszabadultam a vámpírok fogsága alul. Hátra fordultam, és láttam Sam-et és Jake-et átalakulva. Ott álltak, és figyeltek. Felmordultam, és elfutottam mellettük.
-Kussolj, majd beszélünk! Ezzel a gondolattal mentem el mellettük, és futottam be az erdőbe.