(Esme szemszöge) 

Nagyon izgatott voltam, amikor megérkeztünk Rióba, mert Carlisle azt mondta, hogy most is van egy karnevál. Már többször is hallottam az itteni nagy eseményekről, és álmomban sem mertem volna gondolni, hogy egyszer alkalmam nyílik részt venni is egyben. Igaz, hogy ez nem az igazi nagy karnevál, de attól még az élmény nem lesz kisebb. Miután kikötöttünk, szerelmem azonnal összeszedte a holmikat, amit magával hozott. Bár ez főleg egy pulóverből, és egy tárcából állt. Azután pedig kiszállt a hajóból, és engem is lesegített a mólóra. Majd kézen fogott, és a fények felé kezdett el vezetni.

• Ne lepődj meg, kedvesem, de elég hiányos lesz a táncosok öltözéke, és nagyon vad lesz a zene dübörgése is. Hogyha úgy érzed, hogy már túl sok, és nem bírod tovább az orrodba tóduló illatokat, akkor csak szólj, és azonnal keresünk egy kevésbé zsúfolt szórakozóhelyet. Csak szerintem ezt egyszerűen látnod kell – mosolygott rám kedvesen.
• Nem lesz semmi baj – mosolyogtam vissza. Bár egy kicsit ideges voltam. Nem okozhatok csalódást a férjemnek. Hogyha kell, akkor egész éjjel nem veszek levegőt, de nem fogunk miattam elmenekülni innen. Határoztam el magam. Egyébként is elég jó már az önuralmam ahhoz, hogy ne maradjak ki semmiből, ami tetszik.
• Te is hallod már őket? – nézett rám lágyan.
• Igen, határozottan – kuncogtam fel, hiszen már akkor is lehetett hallani a zenét, mielőtt kikötöttünk.

Hát még most, hogy egyre közeledünk feléjük. Nagyon érdekes volt a zene ritmusa. Még nem hallottam soha ehhez hasonlót sem. Nem a megszokott lágy dallamok szóltak itt, mint a valcer, amihez szokva voltam, de valahogy mégis vérpezsdítő volt a ritmus, amiben jelentős szerepet kaptak a dobok is. Az ember, illetve vámpír szinte önkéntelenül is elkezd rá mozogni. Na jó, a mozogni az túlzás, inkább csak lépegetni. Erre a zenére nem működött egyik általam eddig ismert tánclépés sem. Te jó ég. Ez nem fog menni. Carlisle már biztosan tud erre táncolni, de én nem. Mindenki rajtam fog nevetni. Estem kétségbe. Nem akarom, hogy kedvesem csalódjon bennem. Hiszen nekem elkápráztatnom kéne a tömeget, hogy szerelmem büszkén nyújthassa a karját.

• Mi a baj, édesem? – fordult vissza Carlisle, amikor megtorpantam.
• Én nem tudok táncolni erre a zenére – hajtottam le a fejem. – Nem akarok nevetségessé válni.
• Hát pedig nekem éppen ez volt a remek tervem – simított végig az arcomon.
• Az, hogy nevetségessé tegyél? Ez igazán kedves – morogtam az orrom alá.
• Dehogy, félreértesz, drágám – mondta gyengéden. – Tudod, én sem tudok így táncolni, és mivel téged is érdekelt a dolog, ezért azt hittem, hogy majd ketten szerencsétlenkedünk, de ezek szerint tévedtem.
• Oh, így mindjárt más – mosolyogtam rá lágyan. – Hogyha egy szinten vagyunk, akkor boldogan szerencsétlenkedek veled – fűztem még hozzá.
• Remek, akkor gyere. Vegyüljünk el a tömegben, és utánozzuk őket – kacsintott rám, és megfogta a kezem.

Néhány pillanattal később pedig már a többi táncoló között próbálgattuk a mozgást, amit láttunk. Nem mondom, hogy egyszerű lett volna a helyzet. Ilyen csípőmozgásokat még soha nem láttam. Nálunk nem igazán volt jellemző ez a stílus. Egy kisebb terpeszbe tettem a lábaimat, ahogy mindenki volt, és megpróbáltam úgy kőrözni a csípőmmel, és ringatni magam, ahogy mindenki tette a zene ütemére. Az első néhány percben borzalmas volt az egész, de aztán, ahogy kezdtem ráérezni a furcsa tánc ritmusára egyre jobban tetszett. Egyre jobban belelovaltam magam a táncba, és hátrapillantottam szerelmemre, akiről azt hittem, hogy mögöttem táncol, de csak ott állt, és engem figyelt. Azonnal megálltam, és kérdőn néztem rá, de még mindig csak a csípőmet figyelte.

• Carlisle, valami baj van? – kérdeztem aggódva.
• Dehogy, sőt. Élvezem a látványt, úgyhogy ne hagyd abba – mondta megigézve. Hű, úgy látom nagy hatással volt rá a kis előadásom. Ettől a ténytől zavarba jöttem, úgyhogy lesütöttem a szemeimet.
• Mi lenne, hogyha megpróbálnál velem együtt mozogni te is? – kérdeztem halkan. – Kicsit zavarba ejtő lenne úgy táncolnom, hogyha közben tudom, hogy ilyen szemekkel figyelsz engem. Ne értsd félre, ez nagyon is hízelgő, de ha képes lennék elpirulni, akkor most olyan lennék, mint egy főtt rák.
• Úgy is nagyon tetszenél – csillant fel a szeme. – Viszont azt hittem, hogy a zavar kérdést már megbeszéltük. Előttem nem kell zavarban lenned semmi miatt. Amiatt, pedig főleg nem, hogy hihetetlen élményeket nyújtasz az érzékeimnek ezzel a tánccal.
• Akkor is jobban örülnék, hogyha megpróbálnánk együtt – mosolyogtam rá. Mire egy kicsit csalódottan nézett rám. – Hé, ne keseredj el, tetszeni fog, amit kitaláltam – kacsintottam rá.
• Rendben, akkor próbáljuk meg – sóhajtott fel, majd megfogta a kezeimet, és várakozva nézett rám.

(Carlisle szemszöge) 

Egy kicsit sajnáltam, hogy lebuktam Esme előtt azzal, hogy tánc helyett végig őt figyeltem. Egyszerűen nem tudtam levenni a szemem a csípőjéről. Túlságosan is vadító látványt nyújtott a lágy ringatózása. A hajába lágyan beletúrt a meleg szellő, a nyaka kecses volt, és hosszú, a háta elegánsan ki volt húzva, mintha hagyományos táncot járna. A csípője pedig leírhatatlan volt. Pontosan úgy mozgott, ahogyan az itteniek, sőt még sokkal csábosabban. Bármeddig képes lettem volna élvezni ezt a látványt, de sajnos lebuktam. Fel sem figyeltem rá, hogy Esme hátrapillantott rám, mert túlságosan lekötötte a figyelmemet a teste kicsit délebbi pontja. 

• Carlisle, valami baj van? – szakított ki Esme a kábulatomból.
• Dehogy, sőt. Élvezem a látványt, úgyhogy ne hagyd abba – mondtam megigézve. Mire láthatóan zavarba jött. Olyan kis édes, amikor lesüti a szemeit, és szégyenlős kislánnyá változik. Sosem volt elég önbizalma, de ez előbb-utóbb változni fog. Majd én teszek róla.
• Mi lenne, hogyha megpróbálnál velem együtt mozogni te is? – kérdezte halkan. – Kicsit zavarba ejtő lenne úgy táncolnom, hogyha közben tudom, hogy ilyen szemekkel figyelsz engem. Ne értsd félre, ez nagyon is hízelgő, de ha képes lennék elpirulni, akkor most olyan lennék, mint egy főtt rák – mondta pironkodva. Csábító az ajánlat, hogy táncoljunk még, de én szívesebben gyönyörködnék inkább a látványban.
• Úgy is nagyon tetszenél – csillant fel a szemem. – Viszont azt hittem, hogy a zavar kérdést már megbeszéltük. Előttem nem kell zavarban lenned semmi miatt. Amiatt, pedig főleg nem, hogy hihetetlen élményeket nyújtasz az érzékeimnek ezzel a tánccal – mondtam őszintén. Hihetetlen élményt? A legszívesebb letepertem volna itt helyben. Bár az tényleg nem lett volna illendő. Végül is nincs messze a hajónk.
• Akkor is jobban örülnék, hogyha megpróbálnánk együtt – mosolygott rám. Én pedig egy kicsit csalódott lettem. – Hé, ne keseredj el, tetszeni fog, amit kitaláltam – kacsintott rám.
• Rendben, akkor próbáljuk meg – sóhajtottam fel, majd megfogtam a kezeit, és várakozva néztem rá.

Gondoltam, hogy majd elkezd megint mozogni, én pedig megpróbálom követni, de nem. Elengedte a kezeimet, és hátat fordított nekem, majd egészen hozzám simult a hátával, a kezeimet pedig a csípőjére helyezte, és rajta hagyta a sajátját is. Majd egy pillanattal később pedig lágyan mozogni kezdett a zene ütemére. Az én csípőm pedig magától értetődően követte a mozgását. Igaza volt Esmének, tényleg nagyon tetszett, ami kitalált. Sőt, az nem is kifejezés, hogy mennyire tetszett. Tökéletesen fel tudtam venni a ritmusát, és ahogy így táncoltunk, az valahogy olyan belsőséges volt. Nem egy egyszerű tánc, hanem egyfajta testbeszéd. Már értem, hogy miért kedvelik ezt a táncstílust az itteniek. Egy-egy mozdulatban minden benne van, amit szavak nélkül ki akarnak fejezni. Teljesen összesimulva táncoltunk már nem is tudom mióta, amikor ismerős hangot hallottam meg a tömegben.

• Carlisle Cullen? – kérdezte, néhány pillanattal később pedig megláttam az alakját is.
• Demetri Volturi? Mi járatban erre? – kérdeztem döbbenten. Ha a Volturi legjobb nyomkövetője erre kószál, az nem ígér túl sok jót.
• Aro küldött ide, mert egy leendő tagunk valahol erre járkál – válaszolta vigyorogva. – Illetve vagy a tagunk, vagy egy halott vámpír. Volt néhány apró kihágása, de semmi súlyos, ráadásul elég különleges ahhoz, hogy kapjon mellettünk egy esélyt, hogyha elfogadja. Valahogy sikerült megszöknie a várbörtönünkből és engem küldtek utána. Szóval, hogyha láttok valahol egy gyanús egyedet, akkor értesítsetek valahogy – mondta komolyan. – Egyébként üdvözletem, hölgyem. Elnézést, amiért udvariatlan voltam. Kit tisztelhetek Önben? – nyújtotta a kezét Esme felé, aki vonakodva, de elfogadta.
• Esme Cullen – mondta kedvesem büszkén - Demetri pedig a szájához emelte a felajánlott kezet, és megcsókolta. Mire apró morgás hagyta el a torkomat.
• Oh, a szerelmes vámpír reakciója. Hát mégis van benned az ösztöneinkből – mosolyodott el Demetri elégedetten. – Nagyon örülök, hogy megismerhettem, Mrs. Cullen – hajolt meg még egyszer Esme előtt. – Most pedig engedelmetekkel távozom is. Még dolgom van – mondta komolyan. – Carlisle, Aro örvendeni fog, hogy megtaláltad a párodat. További jó szórakozást – biccentett felénk, majd eltűnt a tömegben.
• Ki volt ez? – fordult felém Esme kérdőn. – Úgy látom, hogy ismered – tette még hozzá.
• Igen, valóban ismerem. Ő Aro egyik kis kedvence – mondtam morogva. – Tudod, meséltem, hogy csak különleges vámpírokat gyűjt maga köré – kezdtem bele.
• Igen, tudom – válaszolta halkan.
• Nos, Demetri a világ legjobb nyomkövetője. Bárkit megtalál, bárhol és bármikor – mondtam komolyan. – Az a vámpír, akit keres, teljesen esélytelen vele szemben, mert előbb vagy utóbb meg fogja találni. Attól tartok, hogy inkább előbb.
• Nem tudunk segíteni valahogy annak a szerencsétlennek? – kérdezte Esme aggódva. – Nem hiszem, hogy valóban halált érdemelne.
• Sajnálom, édesem, de nincs mit tenni. Viszont abban biztos lehetsz, hogy nem fogják megölni. Hogyha a képessége ilyen fontos, akkor semmiképpen nem fog bántódása esni, mert Aro nem öl meg tehetséges egyedeket a fajtánkból – mondtam neki lágyan. Próbáltam nyugtató hatással lenni rá, de igazából én sem örültem neki, hogy feltűnt errefele egy Volturi.
• Tudom, de akkor is rab lesz egy örökkévalóságon át – mondta együtt érzően. – Tudom, hogy milyen érzés rabnak lenni a saját otthonodban – szomorodott el.
• Nem biztos. Gondolj csak bele – mondtam mosolyogva. – Demetri azt mondta, hogy megszökött tőlük. Ez még soha senkinek nem sikerült, tehát valószínűleg meg tudja védeni magát az illető vámpír. Ha egyszer már elvesztették, még az is lehet, hogy Demetri sem talál rá. Nagyon messzire jutott Olaszországtól.
• Gondolod, hogy van esélye? – kérdezte szerelmem kicsit vidámabban.
• Biztos vagyok benne – vágtam rá azonnal. Na jó, nem mondanám, hogy az életemet tenném rá, de van remény.
• Rendben, de ha felbukkan, segítünk neki? – kérdezte felhúzott szemöldökkel. Hm… az én kis amazonom. Nem is tudja, hogy ki az, de segíteni szeretne. Tényleg sokkal jobban összeillünk, mint bárki is hinné.
• Hogyha találkozunk vele, akkor megpróbálunk segíteni – bólintottam rá.
• Rendben – mosolyodott el szerelmem.
• És most mitévők legyünk? – kérdeztem. Meg akartam hagyni a lehetőséget, hogy elmenjünk innen, hogyha elment volna a kedve az egész táncmulatságtól.
• Szerintem táncoljunk tovább, és hogyha látunk valami furcsát, akkor majd aggódunk – mondta halkan. – Nem szeretném, hogyha ez a közjáték elrontaná a nászutunkat.
• Ahogy akarod – mosolyogtam rá, majd háttal fordítottam magamnak, és magamhoz szorítottam a testét.

Már egy jó  órája élveztük a táncot, és én teljesen megfeledkeztem mindenről, amikor Esme megfeszült a karjaimban.

• Szerintem ott van – mutatott egy sikátor felé.
• Rendben, akkor gyere – fogtam meg a kezét, és elindultam vele a sikátor felé.

Amint beértünk a sikátorba meghallottuk a vámpír morgását. Majd előttünk termett. Egy gyönyörű nő volt, aki most eléggé morcosan nézett ránk. Majd a szeme ellágyult.

• Ti nem vagytok Volturik – mosolygott ránk. – A szemetek nem lenne ilyen, hogyha embervért fogyasztanátok.
• Valóban nem vagyunk Volturik. Nem akarunk bántani – mondtam lágyan.
• A Volturi sem akar bántani, csak bevenni a családba – legyintett a lány.
• Nem úgy nézel ki, mintha ez ellenedre lenne – állapította meg kedvesem döbbenten.
• Mert nincs is. Mindig is családot akartam, és ők befogadnának – mondta lelkesen.
• Akkor miért menekülsz előlük? – kérdeztem meglepetten.
• Azért, mert nem akarom, hogy azt higgyék, hogy bármikor megkaphatnak. Hogyha megdolgoztatom őket egy kicsit, akkor mégis csak viccesebb az egész – vigyorodott el ördögien. – De most megyek is. Örülök, hogy találkoztunk, de mozgásban kell lennem, hogy megnehezítsem Demetri dolgát – mondta még, majd eltűnt az egyik csatornában.
• Azt hiszem, hogy tévedtem, amikor azt hittem, hogy baja eshet – nézett utána szerelmem döbbenten.
• Igen, ebben egyetértünk, de én is aggódtam miatta, az igazat megvallva – simítottam végig a karján.
• A lényeg, hogy boldog legyen. Hadd játsszon csak, hogyha erre vágyik – mondta Esme anyai gyengédséggel.
• Hihetetlen vagy, szerelmem – súgtam a fülébe. – Gyere, menjünk vissza táncolni, már kezdek belejönni – kezdtem el a tömeg felé húzni.
• Rendben, táncoljunk még – mosolygott rám, és készségesen követett.