- Hogy mi? A vámpírok embert esznek, nem? – végképp nem tudtam már, hogy hol áll a fejem. 

     - Igen, mint márt mondtam a többségünk emberi vért iszik. De már azt is említettem, hogy én magam állatokon élek. Szeretném ha te is így tennél.  

      Az erdő közepén állatunk, néhány mérföldre Layla házától. Kristálytisztán emlékeztem arra, ahogy ő elmondta az egész vámpírdolgot, és arra is, amikor a vegetarianizmusáról beszélt. Mégsem akartam elhinni, hogy léteznek vega vámpírok.  

      - Most komolyan azt akarod, hogy menjek, és vadásszam le azt a medvét? – eléggé bizarr volt az az elképzelés, miszerint egy óriási állattal küzdök. – A medve hamarabb terít le, mint én őt. 

      - Lucy! A vámpírok minden más lénynél erősebbek. Egy maci nem fog akadályt jelenteni számodra. Gyerünk! Ne legyél ijedős! 

      Ha az olyan könnyű lenne, gondoltam. Követtem Laylat egy tisztásra, ahol a távolság ellenére is tökéletesen láttam a zsákmányomat. Úgy döntöttem bízom Layla-ban. Ha szét tép a medve, akkor legalább vége ennek az őrültségnek. Megfeszítettem a testem, és rohanni kezdtem, majd ráugrottam az áldozatomra. Az állat csak akkor vett észre, amikor már ráugrottam. Egy pillanat alatt leterítettem, s fogaimat belemélyesztettem. Pár másodperc múlva már éreztem a meleg vért a számban. Nem volt finom, de nagyon jólesett, így, amikor már egy csepp sem maradt az állatban, futni kezdtem, majd levadásztam egy másik medvét is. Ezek után abbahagytam, mivel most már telinek éreztem magam, s a torkom sem égett. 

      Layla-ról teljesen megfeledkeztem, csak most vettem észre, hogy egy fának dőlve áll és az eget bámulja. 

      - Mehetünk? – kérdezte, majd felegyenesedett, és arccal az erdő  felé fordult. 

      - Te nem iszol? 

      - Nem, én két napja már vadásztam. – mondta teljesen higgadtan, mintha nem a vámpírok táplálkozási szokásairól beszéltünk volna, hanem mondjuk az időjárásról. 

      - Layla? Egy vámpírnak milyen időközönként kell vadásznia? 

      - Ez változó. Attól is függ, hogy az illető vámpír mennyit van emberek között. De úgy általában egy- két hét. 

      - Olyan sokáig nem kell ennem semmit? – furcsa volt az a tudat, hogy nem kell naponta háromszor étkeznem. Így valószínűleg több időm lesz más dolgokra.  

      - Nem, tényleg nem kell. De most már induljunk haza.  

Layla-val futni kezdtünk az erdő belseje felé. Ám ekkor valami elém ugrott a semmiből. Rám vetette magát, és a torkomnak ugrott. Próbáltam védekezni, de az illető vámpír(mert csak az lehetett) erősebb volt nálam. 

      Már felkészültem arra, hogy itt és most széttépnek, de Layla gyors volt, és egy pillanat alatt letépte rólam fajtársunkat. Láttam amint a fehér test a levegőbe repül, majd egy fának csapódik. Gyorsan felálltam, hogy jobban lássam, mi is történik. Layla közelebb ment, a fa tövében fekvő vámpírhoz, de az váratlanul megszólalt. 

      - Kérlek ne bánts! – ennyi ideig tartott még támadóm felismerte, hogy egy nálánál tapasztaltabb vámpírral került szembe - Elnézést kérek, hogy bántottam a társadat. 

      - Mennyi ideje vagy vámpír? – kérdezte hűvösen Layla.

      - Négy napja. De azóta megöltem egy embert. Annyira szörnyű.

      - Hol van az aki átváltoztatott? – Layla továbbra is rideg volt. 

      - Nem tudom. Nem tudok semmit. Te ki vagy? – valószínűleg igazat mondott, mivel a hangja is tiszta kétségbeesésről árulkodott. 

      - Én Layla vagyok, ő pedig Lucy. Téged hogy hívnak?

      - Ben-nek. És fogalmam sincs arról, hogy mihez kezdjek.  

      - Ajánlok valamit. Ha nem vadászol többet emberekre, akkor csatlakozhatsz hozzánk, és én majd mindent elmagyarázok. 

      - Ha nem emberekre vadásztok akkor mire? – kérdezte Ben, bár láttam rajta most valami furcsát. A reményt, hogy tartozhat valakikhez, hogy nem kell egyedül kóborolnia. 

      - Állatokra. Nem annyira rossz, mint amennyire látszik – most először szólaltam meg, mióta Ben itt van. 

      - Furcsa. De belemegyek, mivel szeretnék csatlakozni hozzátok. Tőled pedig bocsánatot kérek, Lucy. 

      - Meg van bocsájtva – mást nem tudtam rá válaszolni, mivel élénkvörös szemeiben láttam a megbánást. 

      - Nos, azt hiszem indulhatunk. Kényelmesebb lenne a házamban megbeszélni a részleteket, mint itt – Layla megfordult és elindult, én pedig automatikusan követtem. 

      A házhoz érve Layla betessékelt Ben és engem, aztán helyet foglaltunk a hatalmas nappaliban. Csak most tudtam alaposabban szemügyre venni a házat, és meglepődtem, hogy milyen hatalmas és szép. Aztán Ben-t kezdetem el figyelni. Elég jól nézett ki. Barna haja volt, és ahogy mindannyiunknak, neki is fehér bőre volt. Szép arcából kitűnt a vörös szempár. 

      - Most már elmesélheted nekünk a történetedet, Ben – szólt Layla, megzavarva engem. 

      - Nincs történetem, egészen egy héttel ezelőttig teljesen átlagos ember voltam. Aztán

találkoztam egy feltűnően szép férfival, aki valami hazugsággal egy eldugott helyre csalt. Aztán következett a fájdalom. Amikor pedig vége lett, már nem volt senki sem körülöttem. Nem tudtam hogy hol, és hogy ki vagyok.

Kóboroltam a környéken és megláttam egy embert. Őrjítően jó illata volt, és nem is tudom hogyan, de a következő pillanatban már a vérét szívtam. Borzasztó! Akkor ébredtem rá, hogy mi lettem valójában. Az agyam elborult és vagy két napig csak rohantam, és amikor megláttam Lucy-t az ösztöneim irányítottak. A szörnyeteg bennem csak ölni akart. Tényleg nagyon sajnálom, Lucy! 

      - Mondtam már hogy nem történt semmi – feleltem, de közben máshol járt az eszem. Furcsa volt amit Ben mondott. Eszerint a vámpírok étvágygerjesztőnek érzik az emberek illatát. Nagyon különös. 

      - Ha ez minden, akkor neked is kerítek egy szobát, de előtte én is mondok valamit. Ezentúl egyre többen fognak ebben a házban élni. Én egy sereget építek, amiben ti is benne lesztek.

      És Layla  elmesélte Ben-nek is amit nekem a vámpírháborúzásról mondott…