(Bella szemszöge)

Már egy hét eltelt azóta, hogy a Volturi megkegyelmezett nekem. Egy hét mióta úgy nekirontottam Edwardnak. És egy hét amióta a köszönésen kívül nem is szóltam hozzá. Még mindig nagyon bántott az, hogy az én gyengeségem miatt majdnem meghalt egy ártatlan ember. Vasárnap délután volt. Én az ablak előtt ültem és néztem a naplementét. Mostanában gyakran teszem ezt, mert ilyenkor kikapcsolhatom az érzékszerveimet és  átadhatom magam a látványnak. Már egy fél órája nézhettem így ki az ablakon teljes öntudatlanságban, amikor valami elkezdett behatolni az agyamba. Nagyon meglepődtem rajta, mert mostanában akkora rutinom lett ennek a tudatállapotnak a fenntartásában, hogy nem szoktam érzékelni a külvilágot. Miután ezt végig gondoltam elkezdtem lebontani a falat köztem és a környezetem között. Végre sikerült rájönnöm mi az, ami megzavart elmélkedésemben. Ez egy zongora hangja. Ezen újból meglepődtem. Volterrában már vagy 15 éve nem szólt zongoraszó. Kilopakodtam a szobámból és elkezdtem keresni a hang forrását. Képességeimnek köszönhetően ez gyorsan sikerült. Egy hatalmas terem közepén állt egy ominózus zongora, amin Edward játszott egy gyönyörű darabot. Nem akartam megzavarni, ezért megálltam az ajtóban és onnan hallgattam a melódiát. Edward nagyon beleélte magát a darabba és látszólag fel sem tűnt neki, hogy ott állok. Ameddig játszott én folyton őt néztem „most úgy sem lát így nem hozom zavarba” gondoltam magamban. Mikor vége lett a dalnak el akartam menni, hogy ne vegye észre ittlétemet. Éppen megfordultam, amikor egy bársonyos férfihang megállított.

- Nem jössz beljebb? – kérdezte a hang tulajdonosa.

- Nem akarok zavarni… - mondtam bocsánatkérő hangon.

- Nem zavarsz! Sőt… - mondta Edward. – Na, gyere, beljebb nem harapok… Legalábbis mostanában… - tette hozzá halkan. Bólintottam és bementem a szobába, de a zongora előtt pár lépéssel megálltam. Eközben Edward elkezdett játszani egy másik dallamot. Egy idő után kezdett ismerőssé válni a zene. Én már hallottam ezt valamikor – tört rám a felismerés.

- Nem akarsz leülni? – kérdezte Edward és tekintetét az enyémbe fúrta, miközben zongorázott.

- Azt szeretnéd, hogy leüljek? – kérdeztem vissza, mire csak bólintott.

- Hát rendben. – mondtam és melléültem a régi zongorapadra. Eközben a zene lelassult.

- Edward… - kezdtem mire kérdőn rám nézett. – tudod… én nagyon sajnálom, hogy a múltkor úgy neked rontottam… én nem akartalak megbántani… csak tudod az évek során nekem meg kellett tanulnom magamba fojtani az érzéseimet. De amikor te elkezdtél kérdezgetni az életemről én nem bírtam tovább… Nem akartalak megbántani azzal, hogy kiabáltam veled. – fejeztem be mondandómat.

- Bella, te soha sem bántottál meg. Igazából én vagyok az, aki bocsánatkéréssel tartozik– mondta.

- Te? – kérdeztem meglepődve.

- Igen. Azért lett belőled vámpír, mert én belerángattalak ebbe. Nem tudom, hogy képes leszel-e valaha is megbocsájtani nekem. És amúgy, ha őszinte akarok lenni azzal, hogy elmondtad nekem az érzéseid egy részét örömet okoztál.

- Edward nem te rángattál bele ebbe az életbe! Én akartam ezt. Bár akkoriban még nem teljesen így képzeltem el az életemet… – tettem hozzá halkan. Azt hiszi miatta lettem vámpír. Hát persze! Mit is gondoltam? Hogy talán még midig szeret? Pedig ő megmondta, hogy ez nem így van és, hogy felejtsem el őt.

- Szerintem hanyagoljuk ezt a témát. – mondta végül.

- Rendben. – egyeztem bele. Ezután pár percig némán meredtünk magunk elé. Én voltam az első, aki meg törte ezt a csendet.

- Edward! – szólítottam meg. - Köszönöm, hogy nem hagytad a reptéren, hogy olyat tegyek, amit később nagyon megbántam volna.

- Jaj, Bella! Ezt tényleg nem kell megköszönnöd! Én ezt csak érted tettem! Sosem hagynám, hogy bármi olyan történjen veled, amit te nem akarsz! – mondta Edward. Ha most ember lettem volna biztosan fülig elvörösödtem volna és a szívem is úgy dobogna, hogy majdnem kiugrana a helyéről. Az a bizonyos érzés a szívem környékén most is ugyanúgy meg volt, mint 20 éve csak most mintha sokkal erősebb lenne.

- Hát mindenesetre azért köszönöm. – csak ezt a mondatot sikerült összeraknom, így inkább nem is ragoztam tovább a dolgot. Edward a dalt még mindig zongorázta, és amíg véget nem ért nem szóltunk egy szót sem. Mindketten elmerültünk gondolatainkban. De aztán vége lett a dalnak és most Edward megtörte a csendet.

- Te tudsz zongorázni? – kérdezte.

- Hát pár éve megpróbáltam, de nem ment valami jól. – vallottam be.

- Megtanítsalak? – kérdezte.

- Hát megpróbálhatod, de figyelmeztetlek, hogy tényleg nagyon tehetségtelen vagyok. – mondtam.

(Edward szemszöge)

Elkezdtem neki tanítgatni a zongorázás csínját-bínját, de még csak elméleti fokon. Bella nagyon érdeklődőn nézett rám. Mikor aranybarna szemei összekapcsolódtak az enyémekkel azok valósággal perzselni kezdték a bőrömet. A régi érzéseim egyre jobban, erőteljesebben kezdtek előtörni belőlem. Vajon ő is érzi ezeket a szikrákat amit én? – kérdeztem magamtól. Tekintetemet még mindig nem tudtam elszakítani az övétől, és ahogy láttam őneki sem ment ez. Akkor talán mégis szeret azok után, amit vele tettem? Talán van még esélyem arra, hogy újra az enyém lehessen? De mire ezt végig gondoltam ő erőt vett magán és elszakította a tekintetét. Én még pár másodpercig bámultam őt, majd elkezdtem, mutogatni neki a gyakorlatot a zongorán. Bellának az volt a feladata, hogy amit én csináltam utánozza le egy oktávval feljebb. Mikor valami rosszabbul ment neki megfogtam a kezét és együtt zongoráztunk. Ilyenkor a szikrák újból vadul elkezdtek pattogni közöttünk. Nem akartam elengedni a kezét, de rá kellett jönnöm, hogy muszáj, ha tovább akarom őt tanítani.

- Kérdezhetek valamit? – kérdeztem, mire ő kérdőn nézett fel rám.

- Ki mondta neked azt a butaságot, hogy nem tudsz zongorázni? Nagyon jól megy! – mondtam mire ő elmosolyodott és lesütötte a szemét.

- Igazából én voltam. – mondta. – Mert eddig igaz is volt… Talán csak egy jó tanár kellett ahhoz, hogy előtörjön a zenészi tehetségem – mondta és felnézett rám. Én erre féloldalasan elmosolyodtam, mire ő megint gyorsan leütötte a szemét.

- Szóval azt mondod, hogy már próbáltál zongorázni? – tereltem a témát, miközben felálltam.

- Igen, de mondom, hogy nem volt sikeres.

- Én meg azt, hogy butaságokat beszélsz be magadnak. Szóval megmutatnád, hogy mit tanultál akkor?

- Hát jó, de ne nevess ki! – egyezett bele.

- Nem foglak! – ígértem. Ekkor elkezdett játszani egy darabot a zongorán. Még sosem hallottam, ami meglepett, de nemsokára rájöttem, hogy miért. Ezt a dalt Bella írta. Hallatszódott rajta, hogy ez nem egy profi műve, de nagyon aranyos volt. Olyan tiszta, annyira őszinte. Egy ideig csak néztem, ahogy zongorázgat, de aztán késztetést éreztem ahhoz, hogy beszálljak. Bella ott ült a padon. Én mögé léptem és Bella két oldaláról elkezdtem én is zongorázni. Ahhoz képest, hogy még sosem hallottam ezt a dalt ösztönösen éreztem, mit kell lenyomnom, hogy tökéletes legyen. Így voltunk, míg véget nem ért a dal. Csak most esett le, hogy gyakorlatilag átöleltem Bellát zongorázás közben. Ő hátra nézett rám egyenesen bele a szemembe. Éreztem, hogy nemsokára elszakad nálam a cérna. Még sosem éreztem ilyen erős késztetést arra, hogy megcsókoljam azt a lányt, akit szeretek. Már épp közelíteni akartam hozzá amikor…