(Bella szemszöge) 

Elkezdtem játszani azt a darabot, amit én költöttem még régebben. Nem volt valami nagy remekmű, de azért nem volt olyan tragikus sem. Egy darabig csak játszogattam, miközben a hátamon éreztem Edward tekintetét. Egy darabig csak figyelt majd odajött hozzám és ő is elkezdett játszani. Tudtommal még sosem hallotta ezt a dalt mégis, olyan könnyedén szállt be az én játékomba mintha a saját műve lenne. Csak akkor vettem észre, hogy Edward zongorázás közben gyakorlatilag átkarolt mikor már befejeztük a darabot. Ez nagy szerencse volt, mert ha előbb feltűnt volna biztos, hogy elrontottam volna. Most is annyira izgatott lettem, hogy úgy éreztem mindjárt fellobbanok. Hátranéztem Edwardra, aki csak engem bámult. Tekintete égette a bőrömet és biztos voltam benne, hogy ha ember lennék, már olyan lennék, mint egy jól megérett paradicsom. Nem mertem lépni ezért megvártam, hogy ő mit tesz. Szemei valósággal hipnotizáltak. Csókold meg!- kiáltotta belül egy hang. Ne, még ne! Várd meg ő mit akart! – szólt ráma józanabbik énem és én úgy döntöttem rá hallgatok. Pillantásomat nem szakítottam el az övétől és ő sem az enyémtől. De aztán arcvonásai egyszer csak megkeményedtek. Én nem tudtam követni ezt a hirtelen hangulat változását így értetlenül néztem rá. Aztán ajkait egy dühös morgás hagyta el és én ebben a pillanatban szűntem meg létezni. Nem éreztem semmit csak a nyomasztó ürességet, és hogy végleg egyedül vagyok. Edward nem szeret, már biztos. – gondoltam. 

(Edward szemszöge) 

* Még sosem éreztem ilyen erős késztetést arra, hogy megcsókoljam azt a lányt, akit szeretek. Már épp közelíteni akartam hozzá amikor…* Valakinek a gondolatai erőszakosan befurakodtak az elmémbe. Az illető  egyre közelebb ért hozzánk és én egyre nagyobb késztetést éreztem arra, hogy széttépjem a gondolatok tulajdonosát. Olyan perverz képzelgései voltak szerelmemről, hogy egy másodperc alatt felment bennem a pumpa. Bella még mindig a karjaimban volt és várta a reakciómat. Ami a gondolatok hatására egy mélyről jövő morgás volt. Ő először értetlenül nézett rám majd megtörten, de nem maradt időm megmagyarázni neki, mert ekkor belépett a terembe Felix. Látva minket összeráncolta a homlokát és egy „mi folyik itt?” gondolat suhant át az agyán.

- Bella! Aro látni akar téged! – mondta végül. Bella ránézett, majd megint rám, aztán felállt és kicsusszant karjaimból. Aztán áttáncolt a szobán és Felixszel együtt eltűnt. De mielőtt kiment volna a szobából még egyszer értetlenül visszanézett rám, majd elment.

- Bella! – akartam kiáltani utána, de csak egy halk suttogás hagyta el a számat. Ő már nem hallotta meg, nem jött vissza.

(Bella szemszöge)

Miközben Felixszel Arohoz mentem, folyton Edward járt a fejemben. Most kezdtem felfogni az érzéseimet. A mérhetetlenül nagy fájdalmat és a csalódást. De össze kell szednem magam! Nem állhatok ilyen állapotban a Volturi elé. De hiába próbáltam rendbe szedni magam nem ment. Túl nagy volt a fádalom, amit szívemben éreztem és hiába akartam, hogy az út ne fogyjon el nemsokára elértünk a nagyteremhez. Kint megálltam, vettem egy mély levegőt, majd megpróbáltam magabiztosan bemenni. Látszólag nem vették észre, milyen rosszul vagyok, hiszen már 20 éve rejtegetem előttük az érzéseim és mostanra már jól ment.

- Szia, Bella! – köszöntött Aro, mire én egy biccentéssel válaszoltam. Jobbnak láttam nem megszólalni, nehogy elcsukoljon a hangom beszéd közben.

- Említettem neked a múltkor, hogy lenne egy kis feladatod. – bólintottam. – Hát most kéne elintézni azt a dolgot.

- Rendben! – vágtam rá egyből. – Mond csak hova kéne mennem? – kérdeztem.

- Párizsba, a Rue Hébert utca 18-ba. A neve Brandon Goodwin. Nemrég változtatták át szóval számíts rá, hogy elég agresszív lesz.

- Nem gond! Nem ő lenne az első, aki rám támad. – mondtam, mintha az lenne a világ legnormálisabb dolga, hogy újszülött vámpírok támadnak meg. De hát számomra ez tényleg természetes dolog.

- Ma reggel indulsz, itt a repülőjegyed, az irataid és minden egyéb, amire szükséged lehet. – mondta Jane és a kezembe nyomta az iratokat.

- Ennyi lenne? Mert ha igen, akkor én mennék készülődni. – mondtam.

- Rendben van. Mehetsz. - mondta Aro. Én ezzel ott is hagytam őket. A szobámban bepakoltam a ruháimat, majd mikor ezzel kész voltam elmentem vadászni. Még korán volt így elmehettem ahhoz a réthez ahová elvittem Edwardot is. Még volt pár órám indulásig, amit itt töltöttem el. Végig Edwarddal volt tele a fejem.  Csak azért akartam ennyire elmenni ehhez a Brandonhoz, hogy addig is megkíméljem mindkettőnket a kínos találkozásoktól. Ő nem akar engem, szóval az lesz a legjobb, ha kerülöm őt. Ezeken elmélkedtem, amíg vissza nem indultam Volterrába a bőröndömért. Hogy elkerüljek mindenféle találkozást vagy kérdezősködést írtam egy levelet a Cullen családnak, amiben megmagyarázom az eltűnésem okát. Kiraktam a nappaliba egy asztalra, majd elindultam a vörös Porsche Cayman kocsimhoz. Ugyanazon az úton mentem, mint amin Edward, amikor a szüleimet kellett megmenteni. Az út a római reptérig hosszú volt és unalmas, de végül oda értem. A biztonság kedvéért nem vettem levegőt, nehogy megint úgy eldurvuljon a helyzet, mint legutóbbi látogatásomkor. Elvégre most nincs itt Edward, aki megállítana, ha valami hülyeséget csinálnék. Végig álltam a hatalmas sort és a bejáratnál is csak annyit beszéltem, amennyi feltétlenül szükséges. Az egész úton nagyon feszült voltam. Nem először csináltam ezt, de a múltkori eset miatt nagyon ideges voltam. Végre valahára megérkeztünk Párizsba. Sok helyen jártam, már de ez az egyik legszebb. Mondjuk, ha nem lenne, teli az egész város turistákkal valószínűleg jobban élvezném. Na meg én nem most nem nyaralni jöttem ide. Megnéztem pár nevezetességet, de aztán indultam megkeresni a Rue Hébert utca 18-at. Nem volt könnyű megtalálni, egy elrejtett kisutca volt, sőt egy kissé hasonlított egy sikátorra is, de azért barátságosan nézett ki. Megkerestem a tizennyolcas számú ajtót, majd felcsöngettem. De hiába, senki sem nyitotta ki a kaput. Felcsörögtem még egyszer eredménytelenül, majd egy rúgással feltörtem a zárat. Felmentem Brandon lakásához, ahol nem mindennapi látvány fogadott. A szekrények felborogatva, a ruhák nagy része szétszaggatva hevertek a földön, pár darab csurom vér volt. A lámpákat összetörték az ablakkal együtt. A szoba közepén pedig ott állt egy fekete hajú, vörös szemű, véres, félmeztelen, 20 év körüli férfi.

- Te vagy Brandon Goodwin? – kérdeztem, de válasz helyett egy mély morgás tört elő belőle, majd nekem rontott. Bár ő egy újszülött volt nekem nagyobb volt a harcban a rutinom, így egy könnyű mozdulattal kitértem előle. Most hátulról próbált elkapni, megint sikertelenül. Mikor már negyedjére próbálkozott kezdtem megunni ezt a fajta játékot, ezért elkaptam a kezét majd torkánál fogva a falba préseltem. Ő megpróbált kiszabadulni, sikertelenül.

- Az előbbi viselkedésed alapján, úgy gondolom, hogy te vagy Brandon. – mondtam mikor már egy kissé megnyugodott, de a szorításomból nem engedtem, nehogy újból meg akarjon támadni.

- Igen én vagyok! – kiáltotta. – És te ki vagy? – kérdezte kissé nyugodtabb hangnemben, majd végigmért és egy elismerő pillantással nyugtázta kinézetemet.

- A nevem Bella. Gondolom arra már rájöttél, hogy én is vámpír vagyok. – itt bólintott. – Engem a Volturi küldött.

- A Volturi?

- A vámpírok „királyai”. – mondtam miközben idézőjeleket rajzoltam a levegőbe ujjaimmal. – Sok erős és különleges képességű vámpírból álló klán. És ha jól sejtem neked is van valami különleges képességed. –itt megint bólintott.

- Megnyugodtál már? – kérdeztem.

- Igen. – mondta mire én elengedtem őt és leültem a félig törött ágyra Brandon pedig énmellém.

- Szóval mi a te képességed? – kérdeztem. Válasz helyett azonban egy váza landolt az ölemben. Először nem értettem, hiszen a váza a szoba másik felében volt és biztos voltam abban, hogy Brandon nem állt fel. Akkor meg hogy? Egy kis hatásszünet után és látva az én értetlenkedő arcomat Brandon elkezdett magyarázkodni.

- Az én képességem az, hogy a tárgyakat tudom mozgatni az elmém segítségével. – mondta és döbbent arcomat látva egy önelégült mosoly futott át az arcán.

- És neked mi a képességed? – kérdezte.

- Hát az most hosszú és bonyolult történet lenne, ezért ezt a választ inkább későbbre halasztom. – mondtam, mire egy fintor jelent meg az arcán. – Mikor változtál át? – kérdeztem a már sablonszerűen betanult szövegemet.

- Pár hete.

- És hány embert öltél meg?

- Ötöt. – válaszolta.

- Wow. Az szép mennyiség. Ez esetben itt maradok veled pár napig, mielőtt visszamegyünk Volterrába. – mondtam.

- Mi? Én nem mondtam, hogy veled megyek! – tiltakozott.

- Pedig nincs más választásod. Ha nem jössz, velem el kell menned és egyedül élned nomád életet. Folyton vándorolnod kell, különben az emberek könnyen rájönnének a létezésünkre. És ha ez megtörténik sajnos halál vár majd rád. A Volturi saját kezűleg öl majd meg. – mondtam.

- Oké, oké meggyőztél, veled megyek. Akkor, most ha jól gondolom, pár napig kettesben leszünk? – kérdezte és újból végigmért.

- Igen. – itt most megint végignézett rajtam és azt hiszem örülök, hogy nekem nincs olyan képességem, mint Edwardnak. Edward… - szívem most megint összeszorult, ahogy rágondoltam, de aztán vissza kellett térnem a valóságba és az előttem ülő fiúval foglalkozni. - De van pár szabályom. – mondtam.

- Na, ki vele.

- Első és legfontosabb szabály: amíg én itt vagyok, nem vadászol emberre. Van itt egy erdő, oda fogunk kimenni és állati véren fogunk élni.

- Na, de…

- Ne feledd, itt most én vagyok a főnök! – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon.”

- A második: Fedetlen testtel nem megyünk ki a napra, mert a bőrünk úgy csillogna, mint a gyémánt. És a harmadik: ne bámulj ilyen feltűnően. – mondtam mire ő elvigyorogta magát.