Ahogy az idő telik, egyre edzettebbnek érzem magam. A sok gyakorlástól, ha ember lennék, már biztosan fáradt volnék. Az utóbbi időben azt is megtudtuk, hogy May képessége az, hogy bárhol meg tudja mondani bárki tartózkodási helyét.  

      Nem volt dolgom, Layla mára „pihenőnapot” rendelt el, ezért kiültem az erdő szélére a kedvenc fámhoz. Csak ültem, és gondolkoztam. Volt min. Az elmúlt néhány napban egy dolog biztosan nem változott; továbbra sem tudtam pontosan, hogy mi van köztem és Ben között. Annyit tudok, hogy barátság. Arra a kérdésre, hogy több-e ez annál, nem tudnék felelni. Ben végtelenül kedves, és nagyon sokat szoktunk mostanában beszélgetni. Azt hiszem, most már nagyjából megismertem őt. 

      Annyira elmerültem a saját gondolataimban, hogy csak akkor vettem észre hogy valaki közelít felém, amikor Ben néhány méterről rám köszönt. 

      - Szia Lucy! Csak így egyedül? – megint mosolygott. Ráadásul annyira aranyosan!

      - Igen. Gondolkozom – én valahogy nem tudtam nevetni, annyira foglalkoztatott az előbbi témám. 

      - Mosolyogj már! – biztatott Ben. 

      - Minek nevessek folyton? – ezt muszáj volt megkérdeznem, ugyanis az utóbbi időben gyakran mondta ezt nekem. 

      - Mert akkor olyan szép vagy! Az egész arcod mosolyog, és a szemed is csillog. 

      - Hát, ez születésem óta így van. Ez az egyetlen szép rajtam – én sohasem találtam magam szépnek. Volt néhány srác akiknek tetszettem, de én nem nagyon hittem el, hogy szép vagyok. 

      - Ez nem igaz. Te nagyon szép vagy – ezt Ben annyira komoly arccal mondta, hogy ezen most már nevetnem kellett. 

      - Na, most elérted a célod!  Sikerült megnevettetned! 

      - Én nem azért mondtam, hogy nevess. – az arca szép volt és nyugodt. 

      - Na persze. Lásd be, hogy nekem van igazam. 

      - Nincs igazad. Akár mit mondasz, te akkor is szép vagy.  

      - El sem hiszem, hogy ezen vitatkozunk. Mi lesz még később? –  Ben figyelmen kívül hagyta a kérdésemet, helyette inkább visszakérdezett. 

      - És én? Szerinted én szép vagyok? 

A kérdése annyira meglepett, hogy egy pillanatig meg se tudtam szólalni, aztán pedig túlságosan is gyorsan válaszoltam. 

      - Kétségkívül – vágtam rá, és csak aztán kezdtem el gondolkozni. Az agyam gyorsan kapcsolt, hogy ezt most nem kellett volna mondanom, de ezzel már elkéstem. 

      - Akkor jó – mondta hosszas hallgatás után, és annyira mosolygott, mint amennyire még sohase láttam. 

      - Öööö… én azt hiszem bemegyek – szólaltam meg néhány másodperc elteltével, mivel már nem tudtam mit mondani. 

      Szélsebesen hátat fordítottam neki, és elkezdtem rohanni a ház felé. Most aztán még jobban össze voltam zavarodva, mint eddig bármikor, de emellett meglepően jól éreztem magam. Valahogy ebben a házban olyan sorsszerűnek tűnt a szerelem, ugyanis néhány vámpír kivételével, már mindenki bele volt zúgva valakibe. 

      Odabent végre egy kicsit megnyugodtam, bár ez sem tartott sokáig. Éppen Alicia -val beszélgettünk lényegtelen apróságokról, amikor megláttam, hogy May Ben-nel beszélget, és közben nagyokat nevet. Nem volt okom a féltékenységre, mégis olyan sebességgel öntött el, hogy hirtelen fel akartam ugrani, és megfojtani May-t. Nate azonnal észlelte a rám törő indulatokat, és nyugtató hullámokat küldött felém, de közben mosolygott, mert valószínűleg nagyon tetszett neki az iménti jelenet. Már éppen készülődtem valamit beszólni Nate-nek, amikor bejött Layla. 

      - Lucy! Ben! Velem jönnétek pár percre? – kérdezte Layla meglehetősen sietős hangon.  

Gyorsan felpattantam, és  átvágtam a nappalin, majd a hátsó ajtón kimentem az udvarra. Hallottam, hogy Ben és Layla követnek. Mikor kellő távolságba kerültünk a háztól, megálltam. 

      - Miről akarsz beszélni Layla? – kérdeztem, mert gyorsan túl akartam esni a beszélgetésen. 

      - Igazából egy kérés lenne. Az előbb a határvonalainkat ellenőriztem, és akkor észleltem, hogy a másik csapatból egy tag arrafelé  járkál. Ez nem tesz jót nekünk. Oda kell mennünk, beszélnünk vele, és ha nem hallgat ránk, akkor megölnünk. Segítenetek kell nekem! 

      - Részemről rendben – felelte Ben. Én a magam részéről elgondolkoztam, hogy mire is kér bennünket Layla. Arra hogy öljünk meg egy érző  lényt. Nem éppen a kedvemre való elfoglaltság, de mást nem tudok neki mondani. 

      - A többiek jönnek?  - kérdeztem, bár szinte biztos voltam a válaszában. 

      - Nem. Ti vagytok itt a legrégebben. Ti vagytok a tapasztaltabbak, tehát csak kettőtöket viszlek magammal. Most rögtön indulunk! – adta ki a parancsot Layla. 

      - Jó. Akkor  gyerünk. – adtam meg magam, mert ha Layla egyszer azt mondja hogy megyünk, akkor az úgy is lesz. 
 
 
 
 

Olyan száz mérföldnyire lehettünk az otthonunktól, s most éppen hegyek között ugráltunk. A táj gyönyörű volt, bár ezzel nem tudtam most foglalkozni. Annál nagyobb problémáim is voltak. A Ben-ügy perpillanat a második helyre szorult vissza, ugyanis jelenleg ez az öljünkmegmásvámpírokat- dolog a legnagyobb gondom. Próbáltam nem erre koncentrálni, de akaratlanul is állandóan visszacsúszott a gondolataim közé. A figyelemelterelést az is nehezítette, hogy az utat többnyire csendben tettük meg, csak Layla szólalt meg néha, hogy utasítson minket a menetiránnyal kapcsolatban. Pedig milyen jó volna, ha legalább Ben beszélne, ő biztosan el tudná vonni a figyelmemet! 

      Már a hegy lábánál lévő erdőben jártunk, amikor meghallottam a közeli lépések zaját. 

      - Állj! – kiáltott fel Layla. Mindnyájan megtorpantunk, és füleltünk.  

A lépések közelebb értek, de szívdobogás nem tartozott hozzájuk, ezért biztos voltam benne, hogy ez a keresett vámpír. Vagyis inkább ezek, ugyanis teljesen ledöbbentett minket az, hogy nem egyvalaki lépéseit hallottuk. Ketten voltak. 

Nemsokára meg is láttuk őket. Egy nő és egy férfi, akik a látszat alapján nem voltak társak, de most mégis együtt jöttek erre. A nő fiatalnak nézett ki, olyan tizennyolc éves lehetett amikor átváltoztatták. Igaz jellegtelen volt, egy nagyobb társaságban biztos nem figyelt volna rá senki. A férfi viszont jóképű volt, és nem csekély mennyiségű izomzattal rendelkezett.  

      - Mit keresel itt George? – kérdezte Layla a férfitől –  Ez itt a mi területünk még! 

      - Kate kért meg, hogy keresselek meg téged Layla. – mondta George nyugodt, de egy kicsit behízelgő hangon. 

      - És mit akar már megint tőlem Kate? – Layla próbálta leplezni, de láttam rajta, hogy elég ideges. 

      - Csak azt üzeni, hogy az újoncaidat tanítsd meg néhány szabályra. Nem szeretnénk, ha nekünk bármi gondunk is lenne a te újszülötteid miatt. 

      - Igazán! Mintha nem nektek lenne újonckiképző-bázisotok. Bagoly mondja verébnek… - Layla most már annyira ingerült volt, hogy attól féltem, mindjárt nekiugrik ennek a George-nak. 

      - Nem én akartam, Layla.. – mondta halkan George, és támadóállast vett fel, és hangosan morgott Layla-ra. 

      Olyan gyorsan történt minden, hogy még vámpíraggyal is alig érkeztem felfogni. A következő másodpercben Layla és George már egymást tépték, és úgy morogtak, ahogy még soha senkit sem hallottam. Annyira belefeletkeztem a látványba, hogy azt se vettem észre, hogy a lány közben engem kezd támadni. 

      - Lucy! – kiáltotta Ben, de ekkor már túl közel volt hozzám a támadóm.

Ekkor az történt, amire nem igazán számítottam. Ben felmordult, majd a lány és közém vetette magát. A lány egy pillanat múlva már a földön küzdött az életéért. 

Eközben George egy fához hajította Layla-t, majd körülnézett, és látván a túlerőt, otthagyva a lányt, szélsebesen elfutott. 

      Layla már fel is pattant, odarohant Ben-hez és együtt tépték szét a lányt, a darabokat pedig elhajították amikor végeztek Layla odaszólt nekem. 

      - Lucy, segíts összeszedni a darabokat! – nekem csak ekkor tűnt fel, hogy még mindig mozdulatlanul állok, sőt, az utóbbi néhány percben biztos vagyok benne, hogy levegőt sem vettem. 

      Segítettem összeszedni a széttépett vámpír testrészeit, majd amikor ezzel végeztünk, Layla egy öngyújtót vett elő, és meggyújtotta a vámpírdarabokból összerakott halmot.  

      Furcsa szag járta át pillanatokon belül az erdőt és környékét, mi pedig leültünk a tűz mellé, és figyeltük azt. Ha nem egy élőlényt égettünk volna, teljes mértékben tábori hangulat telepedett volna ránk. Annyi biztos, hogy pár napig megint nem lesz nyugtom a gondolataimtól.