A fejemet ráztam. Remegtem, és erőt gyűjtöttem.
-De nem kell sokáig aggódnod. A pasid, vagyis most már a férjed, alig pár óra múlva itt lesz, és vagy kiszabadít a vámpírokkal együtt, vagy meghal, és végre láthatom, ahogy szenvedsz, ahogy összeroskadsz, a méreg majd’ szét fog vetni, a droghoz fogsz fordulni, majd túladagolod magadat, és meghalsz. És én csak röhögni fogok, mindenkinek beadom, hogy te mondtad, hogy öljem meg Bella szüleit, és te kényszeríttettél arra, hogy férjedet különös kegyetlenséggel öljem meg…- miközben mondta, körbe-körbejárkált. Magam elé bámultam. Majd tekintetemet Jackyre emeltem.
-Kérlek…ne tegyél velük semmit…kérlek…- könyörögtem. Nem tudtam mást tenni. Nem akartam sem a Cullen család vesztét, sem Jacob Black vesztét. Jacky csak nevetett, majd kiment a szobából, becsukta az ajtót, és otthagyott.
 
 
 
 
*
 
 
 
 
 
Megcsörrent a telefonom, reméltem, hogy Becky lesz az, de nem ő volt. A Cullen család számát jelezte a kijelző. Nem tudtam mit tenni, felvettem.
-Igen?- szóltam bele, egyelőre még nyugodtan.
-Jake, Jake te vagy az?- Alice aggódó hangja csattant a telefonba.
-Igen. Mi történt?- aggódtam. Ha Beckyvel történt valami…
-Becky…-hallottam, amint Alice-nek elcsuklik a hangja. Sírt.
Lecsaptam a telefont. Kirohantam az ajtón, a küszöbről elugrottam, és már a levegőben elnyertem a másik énem által képviselt alakomat. Sam és Embry csatlakozott hozzám. Öt percen belül már ott is voltunk a Cullen családnál. Az ajtónál már ott állt az összes vámpír.
-Ne izgulj. Tudjuk, hogy hol van…- tolmácsolt Edward a kérdésemre. Bólintottam, majd Alice-re. Sírt. De nem csak ő. Felmordultam. Mélyről jött, és beleszagoltam a levegőbe. Szagot fogtam. Intettem mindenkinek, hogy megvan a keresett ház. Elindultunk mindannyian, egyszerre. Először nem tudtam elképzelni, hogy majd velük együtt fogok harcolni, de most nem érdekelt semmi. Csak Becky. Vicsorogva értem én, és a másik három farkas társam a házhoz. Bellára néztem. Ismertük ezt a házat, de a rendőrautó, amit már megszoktunk, nem volt ott. Charlie vagy elköltözött, vagy… elkapták.
-Bella…nyugi…-hallottam, ahogy Edward Bellát nyugtatja. Visszafordultam. Hátraléptem kettőt. Majd mikor ugrani akartam, az ajtó kinyílt. Becky jött ki, sírós szemekkel. Felvirult az arcom. Odafutottam hozzá, figyelnem kellett volna a vicsorgásra, a figyelmeztető morgásra, de nem tettem. De kellett volna. Mikor már a levegőben voltam, hogy Becky karjaiba ugorjak, megláttam a nő igazi lényét. Átváltozott. Becky teste elolvadt, helyette Jacky állt ott. Amikor a földre értem, nem számoltam, hogy egyből letámadnak. De így történt. Jacky egy szempillanat alatt megragadta a nyakamat, és a betonlépcsőbe nyomta. A fejem zsongott a beütődés után, és éreztem, valami meleg csorog végig a bundámon. Vér volt. Kiabálást hallottam. Foglaljátok le, majd lehozom Becky-t! Telepatikus módon üzentem Samnek és Embynek. Választ nem várva átugrottam Jacky teljes alakját. Nem néztem a hátam mögé, de hallottam, a többieknek már van dolguk. Az előszobában szimatolni kezdtem. Megtaláltam. Ott volt Bella szobájában, kikötözve egy székhez, a szoba közepén, véresen. Kétségbeesetten nézett rám, könnyes szemeibe néztem. Odarohantam hozzá. Szájáról a kendőt már levette, ezért tudott kiabálni. A kötél szorosan volt rajta, fehér, egykor selymes bőre most mocskos volt, alvadt vér terítette be. Óvatosan lerángattam róla a kötelet. A kezeiről leszedtem, majd lehajolt és gyorsan lehajolt, leszedte a lábáról a kötelet. Miután kikötötte a kötelet, letérdelt, és megölelte a nyakamat.
-Köszönöm…-suttogta, és adott egy puszit a fülemre. Leültem. Megnéztem azt a kezét, amelyikre a gyűrűt húztam. Ott volt. Halványan elmosolyodtam, majd intettem a fejemmel neki, hogy pattanjon fel a hátamra. Nem tökölt sokat, felugrott. Nem volt nehéz. Megfordultam és lesiettem a lépcsőn. Mindenki harcolt Jackyvel, de senkinek sem ment. Bella a földön feküdt, magzat pózban. Alice, Edmund, Lucy, Lilly össze-vissza feküdtek, alig néhány vámpír harcolt, de a farkastestvéreim mind harcoltak. Intettem Beckynek, hogy szálljon le. Leszállt, de ezt mondta:
-Ha olyan lesz a helyzet, menjetek, én elbánok vele- egymás szemébe néztünk. Gondolkodtam. Ha meghal, abba belehalok. Ha Jacky hal meg, mindenki éli tovább az életet. De azt sem akarhatom, hogy a feleségem harcoljon. Nem! Azt soha sem. Ha még egyszer bárki megsértené, addig élne. Végül megadtam magamat. Bólintottam neki, majd megfordultam, és hátulról letámadtam Jackyt. Beleharaptam a nyakába, mire felsikoltott. Kitéptem egy darabot. Samnek mondtam, hogy menjenek innen, és vigye innen Beckyt is. Sam már indult is. Hallottam, ahogy Becky ellenkezik, de végül is éreztem, ahogy távolodnak, Embry is távolodott, Edward felkapta Bellát. Mindenki vitte a szeretteit. Én még itt maradtam. De nem olyan sokáig, gondoltam. Jacky rám mosolygott, mikor érezte, nincs senki sem a közelben.
-Nos, Jake, már régen láttalak.- jegyezte meg, mintha régóta ismernénk egymást. Válaszoltam neki. Morogtam. Vicsorítottam. Izmaim megfeszültek. Mikor már a végleg elpattant bennem minden ideg, akkor felemelte a kezét, csuklóját megmozgatta, majd eltűnt. Csak néztem. Se híre, se hamva. Pár percet biztosan eltöltöttem így. Majd felvonyítottam, és haza szaladtam. Sam a házunknál várt engem, emberként. Mikor meglátott, látta a szememen, köszönöm, hagyjon minket egyedül. Megdöntötte a fejét, és már el is indult. Mikor beértem a lakásba, nem volt ott senki. Valószínűleg Sam szólt Billynek, hogy nem kéne most itt lennie. Jól tette, hogy megfogadta. Felsétáltam a szobámba, még mindig farkas voltam. Becky ott feküdt az ágyamon, mikor benyitottam a szobába. Amint hallotta, hogy nyílik az ajtó, felpattant, és odarohant hozzám. Térdre rogyott előttem, és újra átölelt. Könnyezet. Valószínűleg aggódott.
Sajnálom…soha nem akartalak ilyennek kitenni. Ígérem, soha nem teszem meg még egyszer…
Becky, mintha megértette volna, mit gondoltam, hátralépett, és bólintott. Nem értettem, miért csinálja. Oldalra fordítottam a fejemet, és ránéztem. Elmosolyodott, de csak nagyon halványan, majd kiment, és halk kattanó hanggal becsukta a háta mögött az ajtót.
 
 
 
*
 
 
 
 
 
Kimentem, és hagytam, had alakuljon át. Újra azt a Jake-et akartam látni, akibe beleszerettem, és tudtam, Bella majd ellátja a bajomat. De nem érdekelt. Még mindig, szívből utálom őt, utálom, amiért így, itt merte hagyni őt, utálom azért, mert abban a szobában, ahol most Jake is van, ott feküdt a sérült Jake karjaiban. Mondogatta neki, így szeretlek, úgy szeretlek. De ez mind hazugság volt. Minden, amit eddig mondott, vagy állított Jake-kel kapcsolatban, mind hazugság volt. Nekidőltem az ajtónak, és lassan ereszkedtem le a földre. Mikor a földön ültem, megnéztem a gyűrűmet. Könnyek szöktek a szemembe, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve, lapot kezdtem keresni. Leszaladtam az előszobába. A telefon mellet, a kanapé melletti kisasztalon, volt egy köteg papír, és szerencsére tollat is találtam. A következőket írtam a papírra:
Sajnálom, Jake. Elmegyek, hogy elintézzem az ügyeimet. Ne kérdezd, merre megyek. Csak bíz bennem, és tud, szeretlek. Indulok élni. Maradnom: Halál.
                                                                                                            Becky
 
 
 
 
 
 
 
Sajnáltam Jake-t, de nem tehettem mást. Mennem kellet, mennem, hogy megmondják mi vár rám. Újból. Nem ez volt az első eset. Gondolataim arra a napra kalandoztak vissza, amikor el kellet hagynom Jake-t egy teljes hónapra. Gyorsan elhessegettem, amiket akkor Billy vágott hozzám. Megráztam a fejemet, hogy végleg kimenjen a hangja a fejemből. Felfutottam a lépcsőn, majd Jake ajtaja előtt megálltam. Egy ideig csak álltam, majd mikor mozgolódást hallottam, gyorsan, már magam sem tudom, miért, levettem a gyűrűmet, rátettem a papírra, amit az ajtó elé tettem. Gyorsan lerohantam a lépcsőn, és becsaptam magam mögött az ajtót. Rohanni kezdtem, míg el nem értem a határt. A határ előtt pár méterre hallottam, hogy Jake utánam fut.
-Becky!- kiabálta utánam, de nem akartam megállni. Nem is tudtam volna. Már csak pár méter, bíztattam magamat, de a túl nagy bíztatás miatt nem figyeltem a lábam elé, és elestem egy nagy kőben. A vállamra estem, és gurultam egy kicsit is majd egy fa törzse állított meg. Megcsináltam, gondoltam magamban, és még feküdtem egy kicsit. Jake nem jött át a határon. Ott állt, tehetetlenül, és csak nézett. Láttam, hogy a gyűrűmet fogja az egyik kezében, a másikban a levelet. Sötétbarna szemei a szomorúság, a gyötrelem, a tehetetlenség végzetes tengerére hajózott. Eleredt. A hideg esőcseppek hűsítették meleg testemet, és Jake fekete hajának pár tincsén csöpögött lefelé. Nem mozdult. Csak nézett. Talán azon tanakodott, átlépje-e, vagy inkább hagyjon, és majd bízzon abban, amit írtam neki. Erőt vettem, és lassan, de most biztosan felálltam, és a szemébe néztem. A szemei könnyben álltak, de erősen tartotta magát, nehogy elsírja magát.
-Csak egyetlen egyet had kérjek… ne legyél újra farkas, nem akarlak megint, ugyanúgy megtalálni…-lenéztem, és suttogva ejtettem minden egyes szót. Közelebb mentem a határ vonalához. Mikor odaértem, felnéztem.
-Megígéred… ?- kérdeztem félve, hogy majd visszahúz, hogy kiabálni fog…hogy…elhagy. De nem. Ő is csak közelebb jött, majd alig pár centire megállt tőlem.
-De, csak ha te is…-suttogott.
-Rendben… sietek, esküszöm…
-Indulok élni… maradnom: Halál…-suttogta, majd felém hajolt, de nem tett semmit. Megfogta a nyakamat, és csak állt. Így álltunk percekig a szakadó esőben.
-Menj, mielőtt még meggondolom magamat, és visszahúzlak…- suttogta, és megnyalta az ajkait. Nem mondtam semmit, bólintottam. Nem bírtam elindulni, de tudtam, mennem kell. Jake még utoljára megnézte a kezemet, én végig őt néztem. Néztem, ahogy az eső még sötétebbre mossa a haját, fejemet a feje tetejére hajtottam. Mély levegőt vettem, és beszívtam édes, farkasos illatát. A legszebb illat volt a világomban. Közben éreztem, ahogy Jake felhúzza ujjamra a gyűrűt, majd utána csókot lehelt a gyűrűre. Csak ne nézz hátra, gondoltam magamban, és távolodni kezdtem Jake-től. Nem mentem messzire, mégis, ahogy ott hagytam, az maga volt a pokol. Dobtam neki egy puszit, amit ő mókásan elkapott, majd a kezét a szívéhez tartotta. Elmosolyodtam, és ez most őszinte, mélyről jövő mosoly volt. Hátat fordítottam neki, majd elindultam. Nem néztem hátra, pedig a lehető legnagyobb volt a kísértés. A lépteimet gyorsítani kezdtem, majd egyre gyorsabban és gyorsabban lépkedtem, míg a végén futni nem kezdtem. Minden egyes bokron átestem, de egyszer sem kerültem a földre. Mindig tovább tudtam menni. A lábam fájt, mikor még a határnál bevertem a kőbe. Sokáig futottam, vagy lehet, hogy csak az idő telt túl lassan. Lihegve találtam ki az erdőből. Egy fának döntöttem a hátamat, a térdemre támaszkodtam, és sípolva vettem a levegőt. Hirtelen egy hófehér, eres kezet pillantottam meg a vállamon. Megrémültem, és oldalra ugrottam. A kéznek megtaláltam a gazdáját.
-Te mit keresel itt? –kérdeztem lihegve, és a férfira néztem.
-Erre sétáltam.
-Edward…lehet egy kérésem?- felegyenesedtem, és próbáltam egyenletesen lélegezni.
-Persze, mondjad
Végignéztem rajta. Semmi karcolás, semmi vágás, semmi nem volt rajta. Próbáltam a csodálkozásomat elrejteni, de Edward féloldalas, csibészes mosolyából ítélve, nem sikerült.
-Szóval- szólaltam meg végül- elvinnél hozzátok?
-Persze, de szerintem nem nagyon fognak neked örülni…
-Én annak nem örülök, hogy VALAKI egyszer faképnél hagyta a férjemet…- a valaki szót külön kihangsúlyoztam, remélve, Edward veszi a lapot. Vette. Arca komor lett, ellenséges, hideg. Tipikus vámpír.
-Tudod mit? Csak mond meg, hogy merre van a házatok. –mondtam olyan undorral, amiről nem is tudtam, hogy tudok így beszélni. Edward arca nem rezzent. Balra fordult, majd felemelte a kezét, és a házuk irányába mutatott.
-Kösz- mondtam, majd elindultam abba az irányba. Nem kellet sokat mennem, de mikor odaértem, megrémültem. Mindenki kint volt. Még Carlise és Esme is. Mindenki a párja mellett állt. Mindenkin végignéztem. Carlise öltönyt, hozzáillő nadrágot, övet, és cipőt viselt. Haja a szokásos módon kicsit hátra volt nyalva. Esme csak egy egyszerű fekete ruhát viselt, ami szinte világított a hófehér bőrén. Richi egy egyszerű tört fehér nadrágot viselt, márkás övcsattal, egy egyszerű pólóval és egy piros, fekete kockás sállal. Lilly egy csőnadrágot, és egy Micky egeres fölsőt viselt. Rosali és Alice ugyanolyan ruhát viseltek. Vörös, masnis koktél ruha, vörös magas sarkúval. Emmet egy sportos edzőruha volt, és Jasper… Jasper megőrizte az eredeti formáját. Elegáns, mint mindig. És maradt Bella. Bella egy zöld inget, szürke hosszú ujjút viselt. Kék nadrág és egy ilyen, átlagos viselet…remek. És végül, Edward. Fekete mindenhol. Remek. Egyedül én és… és ő van átlagos ruhában. Rajtam nem volt semmi kihívó. Megnéztem magamat. Farmer nadrág, ami alap, hogy fekete, meg egy kék póló. Ennyi. Ők is végig mértek.
-Csak annyit akarok mondani…
-Hogy utálsz minket, és köszi, hogy megmentettél…bocsi, de ezt ne…-Rosali közölte velem a tényeket, azzal, hogy a szavamba vágott. Közelebb léptem az összes vámpírhoz.
-Nem. Nem erről van szó. A lényeg, hogy nem akarok konfliktust.
-Akkor minek jöttél ide?- kérdezte Richi, és nagy megdöbbenésemre elővett egy doboz cigarettát, és rágyújtott.
-Egyedül jöttem. Az egész falkának megtiltottam, hogy idejöjjenek.- próbáltam megtartani a nyugalmamat.
-Bella…-kezdtem némi higgadási idő után- azt szeretném, hogy ha nem gyanúsítanál semmiért sem. Az apádat nem tudom, hogy hol van, az anyáddal ugyanez a helyzet. Viszont, ha akarod, akkor kideríthetek valamit…
-Kösz nem, majd mi megoldjuk.- szólalt meg Edward.
-Idefigyelj! Nem veled beszélgetek! És különben is, hol a bátyám? –kiabáltam. Az egésze erdő zengett a hangomtól.
-Miért keresnéd? Hisz’ vámpír, és te utálod a vámpírokat.- közölte Jasper. Nyugodt volt. A karom, a testem, mindenem remegett. Valahogy meg KELL nyugodnom, csak ezt mondogattam magamnak.
-Rendben…- szólaltam meg végül- alkut ajánlok
-Ugyan mit tudsz te nekünk nyújtani?- kérdezte Richi olyan hangon, mintha valami kapcarongy lennék. Ennyi. Elszakadt a cérna. Hátat fordítottam.
-Ha találkoznátok Edmunddal, csak annyit mondjatok neki, hogy itt jártam…-majd elindultam. Nem futottam. Csak ballagtam. Az ég kivirult, a Nap sütött, és minden békés volt. Békés és boldog. Mindenki, kivéve én. Szomorúan akartam visszaballagni Jake-hez, amikor utánam szólt egy ismerős hang.
-Hé! Becky! Várj meg!- kiabált Edmund. Megálltam, de nem fordultam meg.
-Na végre. –lihegett, és a vállamra tette a kezét.
-Mit szeretnél?- kérdeztem kedvtelenül.
-Jaj, hugi, ne legyél már ilyen. Na, milyen alkuról is akartál beszélni?
-Nem fontos. Kérlek, elvinnél a hátadon a határig?- felemeltem a fejemet.
-Csak akkor, hogy ha elmondod…- felemelte a fejemet, úgy, hogy az államat mutató, és hüvelyk ujja közé fogta. Halványan elmosolyodtam.
-Hogy megkeresem Bella szüleit, cserébe sose kínozza többet Jake-et. Elég ránéznem, és már látom, hogy még mindig… szereti…
-Ha elhagy, és fájdalmat okoz neked, esküszöm, itt előtted, hogy megölöm, vagy azt teszem, amit akarsz- mondta és közben a hátára kapott. Lábamat fogta, én a nyaka köré fontam a karomat. Fejemet a vállára döntöttem.
-Soha ne hagyj el…kérlek…-suttogtam, és a szemeim lecsukódtak. Nem érzékeltem semmit, csak éreztem, ahogy a hideg szellő néha csipkedte az arcomat. Edmund teste hideg volt. Nem rohantunk. Sétált. Hallottam, ahogy az ágak a lába alatt összetörnek, a levelek susogását, mintha az erdő kibeszélne minket. Mintha irigyelne. Jobban bújtam Edmundhoz. Hirtelen megdörrent az ég. Bár tél volt, mégis az idő ősziesre fordult. A dörrenéstől szemeim felpattantak, és idegesen néztem körbe. Edmund teste nem tett semmit, ment tovább.
-Minden rendben?- hátra nézett, és megállt.
-Edmund, menj vissza, majd idehívom Jake-et, s majd vele hazamegyek…-próbáltam volna leszállni, de nem tudtam. Edmund kitartóan fogta a lábamat. Edmund tovább indult, és nem szólt hozzám. A határnál megállt. Feljebb emelkedtem, hogy lássam, miért álltunk meg. Aztán megláttam Jake-et, hogy ott áll egy fánál. Mikor meglátott, ellökte magát tőle, és átjött a határon és Edmundhoz lépet.
-Köszönöm, hogy hívtál, ez…ez fontos nekem- mintha pirult volna. A fejét vakarta hátul, majd lesütötte a tekintetét.
-Nem akarok a hugim kedvesével rosszban lenni…másokkal ellentétben- Edmund felelete barátságos, kedves volt, még el is mosolyodott. Közben elengedte a lábamat, és lecsusszantam. Mikor földet értem, oda akartam menni Jake-hez, de út közben megálltam, és visszanéztem Edmundra. Rá mosolyogtam, és odamentem hozzá, megöleltem, és adtam neki egy puszit.
-Siess vissza, még a végén Lucy és a többiek kiakadnak- hátat fordítottam neki, és hallottam, amint a levelek hirtelen susognak, majd amilyen hirtelen kezdtek susogni, olyan hirtelen hagyták is abba. Odamentem Jakehez, mire ő rám mosolygott.
-Jake, tudom, hogy még kedveled őt- a hangom hirtelen komoly lett, tekintetem is megváltozott. Jake izmai megfeszültek, és mereven bámult egy bizonyos pontot. Lehajtottam a fejemet, és megfogtam a karját.
-Nem kell mondanod semmit. Látszik rajtad. De ne izgulj, nem haragszom. Csak egyet kérek… mikor velem vagy, kérlek, ne gondolj rá. Gondolj arra, hogy van egy feleséged. És… tudom, még korai…de…- megfogtam Jake kezét, és a hasamra tettem. Meleg tenyere a hasamon pihent, és én felnéztem rá, könnyes szemekkel.
-Jake… itt van benne… Jake… nemsokára apuka leszel…kérlek, ha miattam nem is, de a kicsi miatt felejtsd el azt a… nőt.
Jake nagy szemekkel nézett rám. Szerintem nem hitte el. De lehetett érezni, ahogy ott bent, mozog valami. Valami, amit mi ketten hoztunk össze.
-Azt mondod, hogy apuka leszek…?- kérdezte hitetlenkedve, majd rám nézett. Könnyes volt a szeme, és láthatóan meghatódott. Megrázta a fejét, majd leguggolt a hasamhoz, és odatette a fülét, hogy hallgatózzon. Elmosolyodtam. Szóval akkor elfogadta…legalább ez az egy megvan…- gondoltam magamban, és megsimogattam Jake haját.
-Mikorra várod, anya?- kérdezte Jake, majd leült a földre és tovább hallgatózott. Anya? ANYA?!
-Nem rég fogantak, szóval még kilenc teljes hónap
-Kilenc hónap, és a picinyke itt lesz a kezünkbe…De! Ugye tudod, hogy ilyen állapotban otthon KELL maradnod?- felnézett rám. Nem. Nem maradhatok itthon. Ígéretet tette, hogy megkeresem és visszahozom Bella szüleit.
-Nem. Jake, muszáj elmennem. De akarom, hogy te is gyere, és még két farkas és…
-Nem!- szakított közbe Jake.- Most azonnal odamegyünk, és megmondjuk, nem hozzuk vissza a szüleit, ilyen állapotban nem engedem, hogy elmenj, és itt maradok veled, majd Samet és a többiek elmennek értük. 
Hagytam magam, és bólintottam. Csörgésre lettünk figyelmesek, de Jake nem állt fel. Majd több alak lépett elő. Szaguk a lehető legbüdösebb volt, egyetlen egyet kivéve. Ő volt a bátyám.
-Ha nem tudod megtenni, miért ígérted?- kérdezte Richi olyan közömbösséggel, hogy ha Jake nem fogná a hasamat, biztosan bevertem volna a képét.
-Ha olyan fontos neked az, hogy velünk lógj, ennyit megtehetsz…
-Emmet, majd ha terhes leszel, megmentettek veled valakit- szólt Jake és felegyenesedett. Mindenki csak nézett. De legjobban Esme és Carlise.
-Jake… menjünk inkább…- suttogtam, és elfordultam tőlük, jelezve, hogy mi távoznánk. De Jake nem mozdult.
-Akkor ezért voltál olyan izgatott…igaz?- kérdezte Edward, és itt, ebben a pillanatban Jake-nél elszakadt a cérna. Remegett. Nálam is elszakadt, de Edward beszólása miatt, hanem azért mert nem akartam újra Jake-et idegesnek látni. Nem akartam, hogy szenvedjen, hogy újra azokkal a nagy, fekete farkas szemekkel nézzen, könnyekkel tele, és ne nyüszítsen. Nem. Ez túl sok, hogy el tudjam viselni. Megfordultam.
-Edward…és mindenki. Szálljatok le rólunk. Mi és ti teljesen mások vagyunk, nekem csak egyetlen ember kell, akivel találkozni akarok, az pedig Edmund. Nem akarok háborút, vitát, veszekedést. Csak békét. Békét a családomnak, a klánnak. Semmi egyebet. Ha pedig újra beléptek erre a területre, garantálom, hogy egész Forks utálni fog titeket. – Jake megfogta az alkaromat. Érezhetően megnyugodott, és megkönnyebbült. Richi lépett előre, egy Moon-nal a szájában.
-Ha megteszed, nem élsz sokáig.
-Nem rég lettél vámpír, és máris ekkora a pofád?
-Mi van, te kis korcs? Csak nem agresszív vagy a terhesség miatt?- kérdezte gúnyosan. Képzeletbeli szemeim előtt eldőlt a teli vizes pohár, majd összetört. Lehunytam a szememet, fogamat összeszorítottam. Kirángattam a kezemet Jake szorítása alól, majd ököllel bemostam egyet Richinek, aki a közeli fának repült.
-Utoljára kérem. Hagyjatok minket békén.