Annyira boldogok voltunk. Kiderült, hogy testvérem és én, hihetetlen önuralommal rendelkezünk, így két hónap múlva már mehettünk emberek közé. Viszont a suli az egy más kérdés. Aztán a vadászat sem rémített meg minket. Szerettük az állatokat, de szüleink elmondták, hogy csak a vér tart életben minket, így muszáj volt állatokat ölnünk. Mondjuk jobb, mintha embereket öltünk volna. Armand és Poppy elmesélt mindent, ami a vámpírrá válással kapcsolatos. Remek érzékszervek, ahogy azt Armand fogalmazta. A gyorsaság és a szépség is velünk játszik. Hófehér bőr, ami kemény és hideg, és a napsütésben gyönyörűen csillog. Egyetlen ellenségünk van a tűz! Mivel a széttépnek darabokra minket és beledobnak a tűzbe, örökre meghalunk. Szóval szüleink arra tanítottak, hogy a tűztől óvakodjunk. Nem fázunk és melegünk sem lesz, így nem fogunk soha megbetegedni. A szemünk aranybarna, most már szerencsére. Újszülött korunkban ijesztő vörös szemünk volt, mint annak a férfinak, aki kis híján megölt minket. Aztán egyre szebb lett, mivel csak állatok vérével táplálkozunk. Viszont, ha feldühítenek minket vagy, szomjasak vagyunk éjfekete lesz a szemünk. Ha kezd sötétedni az aranybarna szín, azt jelenti, hogy vadásznunk kell. És a legjobb benne, hogy Sarah és Én nem vagyunk hétköznapiak. Mivel ikrek vagyunk, külön is és egybe is kaptunk egy-egy képességet. Tudom bonyolult, gyorsan el is magyarázom. Az én képességem a gondolatolvasás, míg testvéremnek a jövőbe látás. Engem nagyon is aggaszt, hogy folyton minden embernek, vagy vámpírnak hallom a gondolatait, de kezdek hozzá szokni, sőt néha jól is jön. Sarahnak már más a helyzete, hisz a jövő mindig változik. Így csak addig látja valakinek a bizonyos jövőjét, ameddig az a valaki más „útra” nem lép (meg nem változtatja a döntéseit!)- ekkor változik a jövő is. Úgy mond szubjektív a jövő. Az úgy mond „egybe” képességünket még a szüleink sem értik, hogy mért pont ezt kaptuk. Ez a képesség pedig a mentális pajzs. Ha Sarahval megfogjuk egymás kezét, egyik vámpír képessége sem fog rajtunk, és telepatikus úton tudunk egymással beszélgetni. Armand is nagyon sokat segít nekünk gyakorolni, míg Poppy inkább a vadászatban vesz részt velünk. Egyik nap a nappaliban ültünk és beszélgettünk.

• Lányok, azt hiszem, hogy el kell költöznünk. – mondta Poppy.
• Miért? – kérdezte testvérem.
• Muszáj lesz új életet kezdenünk. Mi már öt éve itt élünk és, mint tudjátok mi nem, öregszünk. – mondta anyánk. Ja, igen azt elfelejtettem, hogy nem öregszünk. Örökké 17 évesek maradunk Sarahval. Ez nem zavart, szerettem 17 éves lenni.
• Értem. – mondtam határozottan. – Engem nem fog zavarni. – És hova költözünk? – kérdeztem, most már izgatottan. Fogadott szüleim boldogok voltak, hogy örülök a költözésnek.
• Alaszkába gondoltuk, ha nektek is megfelel. A nap is nagyon ritkán süt, és inkább felhős, mint esős. Szóval, ha nektek megfelel… - habozott Armand. Megfogtam testvérem kezét, hogy telepatikus úton tudjunk beszélgetni a pajzsunk alatt.
• Nekem nagyon tetszik az ötlet! Egy új élet kezdődik. Mary, szerintem ez fantasztikus ötlet. – ujjongott ikrem.
• Bevallom, nekem is nagyon tetszik. Talán jobb is lesz, Armand és Poppy mellett, talán… sokkal boldogabbak leszünk. – mondtam boldogan. Ekkor megszüntettük a beszélgetést, és szüleink nyakába borultunk.
• Tökéletes. Mikor indulunk? – kérdeztem.
• Pakoljatok össze, mi is ezt tesszük, és azonnal hívom a kötöztetőket. – mosolygott Poppy.
• Hagyjad anyu… izé… hoppá. – mondtam lehajtott fejjel. Látszott Poppyn, hogy meglepődött, mert anyunak hívtam. – Bocsánat, nem akartalak elszomorítani. – mondtam még mindig lehajtott fejjel. Fogadott anyám, megölelt és megpuszilta a homlokom.
• Istenem! Mary! Hogy haragudnék meg ezért? Nagyon jól esett, hogy így hívtál. – mosolygott, és a szemeit törölgette, ugyanis a vámpírok nem tudnak sírni. Visszaöleltem, és felnevettem.
• Rendben. Akkor anyu, hagyjad, menjetek összepakolni, mi majd elintézzük. A kocsikat is visszük? – kérdeztem.
• Csak a két Porschet. A BMW-vel megyünk a reptérre. Azt itt hagyjuk, majd lesz egy másik. – mosolygott Armand.
• Rendben. – mondtam. Majd gyorsan tárcsáztam a költöztetők számát. Este már a kocsijaink és a bútorok úton voltak Alaszka felé. Persze, nem az összes bútor, csak a kedvenceink. Például Poppy kedvenc asztala, vagy Armand szekrénye, amiben tökéletesen eltudta, rakni az orvosi izé-izéket. Én már csak így hívom. Természetesen a házunkat Poppy intézte, hogy a legszebb legyen a környéken, mégis kicsivel távolabb az emberektől. Igazából az erdőben van. Nem zavart, sőt. Nagyon is szerettem az erdőt, így nem kell messze mennünk vadászni sem. Sarahval egész este pakoltunk. Míg szüleinknek csak 15 kisebb-nagyobb doboz volt megrakva, addig nekünk 20 nagyobb. Ezen elnevettem magam, majd testvérem is, miután elmondtam neki. A szobánkból egyetlenegy bútort sem viszünk magunkkal, mert Poppy azt mondta semmi szükség rá, hisz az új szobánk sokkal másabb lesz, mint ez, pedig ez a szobánk se semmi. De mindegy. Még elmentünk egy közös családi vadászatra hajnalban, majd beültünk a kocsiba, és elindultunk a reptér felé. Mire észbe kaptam már a repülőn ültünk és a felszállásra vártunk.
• Úgy látom, nagyon elgondolkoztál valamin. – kuncogott Sarah.
• Aha, Igen. – motyogtam.
• Mi bajod? Rosszul vagy? – kérdezte aggódva.
• Nem, dehogyis. Tényleg csak elgondolkoztam. – mondtam.
• Ja, oké. Rendben. – mondta, majd elkezdett valamit nyomkodni a telefonján. Én úgy döntöttem, hogy ezt a két napos utat a zenével, és a gondolataimmal töltöm. Testvérem is valahogy így gondolta, mert egész végig bömböltette a zenét, és halkan énekelt is hozzá. A szüleink az első osztályra vettek nekünk jegyet, ahogy maguknak is. A legrosszabb az egészben, hogy mindenkinek hallom a gondolatait körülöttem. És, ha ez nem lenne még elég, akkor mindig jött egy nő, hogy megkérdezze, nem vagyunk-e éhesek, szomjasak, fáradtak. Legszívesebben felnevettem volna, ha tudná, hogy mik vagyunk biztosan nem ezeket a kérdéseket, tenné fel. Így mindig kedvesen vissza kellett utasítani. Egyszer már nagyon ideges lettem, és próbáltam magam lenyugtatni, de nem nagyon sikerült. Inkább megfogtam testvérem kezét, és telepatikus úton kezdtem vele beszélgetni.
• Ha erre jön a légi utas kísérő, akkor tegyél úgy, mintha aludnál, kezd már az agyamra menni. – mondtam szem forgatva.
• Oké. De szólók, hogy nagyon is látszott rajtad, hogy ideges vagy. Már azt fontolgattam, hogy mikor kell lefognom téged. – kuncogott ikrem.
• Nem vicces. Az a legrosszabb benne, hogy a gondolatai olyan, nem is tudom furák, mintha tudná, mik vagyunk, mégsem hagy békén minket. Idézem miket szokott gondolni:” Miért nem esznek? Olyan furák. És nem aludtak. Különös. És olyan csinosak. Ha rájuk nézek, fáj a szívem is. – meséltem. Hála a vámpír memóriának, sosem felejtünk el semmit.
• Akkor tegyük meg neki azt, hogy „alszunk” egy kicsit. – nevetett fel testvérem és kis idézőjelecskéket mutatott a levegőbe. Vele nevettem, majd elengedtem a kezem és úgy tettem, mintha aludnék. Hallottam még a nő gondolatait, miszerint örül, hogy végre alszunk egy kicsit, viszont az anyám már más helyzet volt, mintha neki soha nem kellett volna színlelnie.
• Alszanak? Az meg, hogy lehet? Mi nem tudunk aludni. – gondolkodott el Poppy. Elmosolyodtam, így a gondolatai is másak lettek.
• A kis ravaszok. Jól van, igazuk van, hogy színlelni kellene, de nem szeretek én is „aludni”. Amúgy Mary, kicsim, ha meg kérlek, szállj ki a fejemből. Megköszönném. – mondta fogadott anyám. Nem volt a környéken senki, aki észrevenne, így kinyitottam a szemem, és kiskutya, nézéssel figyeltem Poppyt. Elmosolyodott, majd hang nélkül elmondta, hogy nem haragszik rám. Miután ez is megvolt bemondták, hogy 5 óra múlva földet érünk. Kicsit izgultam, hogy milyen lesz az új életünk. A suli, a házunk, lesznek-e barátaink vagy legalább olyanok, akik nem egyből a külsőnket nézik meg? Remélem a kocsimnak se lesz semmi baja. Most már száguldozhatunk majd kedvünkre. Az a legjobb, hogy imádok vámpír lenni. Nem csak azért, mert szép vagyok, és sokan megfordulnak utánam. Nem engem ez nem is érdekel. A legjobb, hogy erős vagyok, és tudunk már vigyázni magunkra, ugyanis a szüleink megtanítottak minket harcolni. Ja, igen! Armand és Poppy azt mondták, hogy kapunk egy ajándékot tőlük, amit remélik, hogy tetszeni fog nekünk. Ügyesen taktikáznak, mert egy gondolatuk se árulja el, hogy mi az a valami. Azt hittem, hogy az, az 5 óra sosem fog befejeződni, de végre meghallottam azt a hangot, amit már 3 napja várok.
• Kérjük, kapcsolják be a biztonsági öveket, megkezdjük a leszállást. – mondták, mire én majdnem felsikítottam. Mikor leszálltunk a gépről, nagyon jól esett a friss levegő. Ahogy Poppy mondta, most is felhős az ég. Nem volt semmi bajom az esővel, de azért nem szerettem. Egy Mercédesz állt előttünk, és a csomagjaink már be voltak pakolva a csomagtartóba, már csak ránk várt. Gyorsan beültem hátra, mellém Sarah és mellé pedig Poppy. Armand előre ült és mutatta az utat a sofőrnek. Fogadott apám úgy gondolta, hogy a sofőrünk jóval előrébb tegyen ki minket, mint a házunk, ugyanis nem akartuk, hogy bárki is nyomozni kezdjen utánunk. Megfogtuk a csomagjainkat, amik nagyon is szükségesek addig, míg nem érkezik meg a többi holmink. A ház felé rohantunk az erdőn keresztül, és amint megláttuk a szavunk is elakadt. A ház hatalmasabb volt, mint az előző, pedig az sem volt kicsi. Két emeletes volt plusz a földszint. Mikor bementünk, Istenem, az még jobb, szebb és nagyobb volt, mint kívülről. A földszinten volt a nappali, a konyha, a garázs lejáró két vendégszoba, az előtér, és a lépcsőfeljáró.
• Anyu, ez gyönyörű! Remek munkát végeztél. – öleltem meg Poppyt.
• Köszönöm, drágám. – mosolygott. – Menjetek, nézzétek meg, hogy tetszik-e a szobátok. És szívből remélem, hogy igen. – tette még hozzá. Nem kellett kétszer szólni, már rohantunk is az emeletre. Mindig is gyorsak voltunk Sarahval. Amikor beléptünk a szobánkba a lélegzetünk is elállt. Hatalmas volt, talán még a nappalinál is nagyobb. Szinte mindenből kettő volt. Két ágy, íróasztal, laptop, minden. A plazma tv sem hiányozhatott. Két gardróbunk volt, mert Poppy biztosan gondolt arra, hogy egy gardrób nem lesz elég, a sok ruhánknak. Egyszerűen hihetetlen volt.
• Igen! Szerintem is lélegzetelállító, de gyere ki a teraszra, mert elájulsz. – nevetett Sarah. Úgy tettem, ahogy kért, és tényleg igaza volt, mert kis híján elájultam, ha nekünk ez nehezünkre is esik. A terasz is hatalmas volt. Két fotel volt és egy üvegasztal. A kilátás pedig egy gyönyörű rét, sok virággal. Visszamentem és még jobban körül néztem. Kimentem a folyosóra, ugyanis a második emelet csak a miénk volt. A fürdőszobánk is hatalmas volt. Persze ebből is kettőt csináltak … Poppy nagyon okos, nevettem magamban. A többi cuccunk néhány órával később érkezett meg, és örültem, hogy a kocsimon egy karcolás sincsen. Az összes holminkat fél óra alatt elraktuk.