|
Amikor Wood lettem
Te nem vagy szomjas? Mert én kezdek az lenni. – mondta Sarah.
De igen, én is kezdek. – válaszoltam. Lementünk a nappaliba, ahol Armand telefonált, Poppy pedig még csinosítgatta a nappalit.
- Te nem vagy szomjas? Mert én kezdek az lenni. – mondta Sarah.
- De igen, én is kezdek. – válaszoltam. Lementünk a nappaliba, ahol Armand telefonált, Poppy pedig még csinosítgatta a nappalit.
- Elmehetünk vadászni? – kérdeztem fogadott anyámat.
- Tudtok várni pár percet? Szeretnénk nektek oda adni az ajándékot. – lett izgatott hirtelen. Leültünk a kanapéra, mire Armand is bejött a nappaliba két kisebb dobozzal.
- Nos, remélem örülni fogtok neki, ha nem az sem baj, de azért reménykedni csak szabad. Nézzétek csak! Ez a Wood család jelképe. – mutatta felénk a gyűrűjét. Egy hatalmas sas volt középen, míg felette egy nap. – Poppyn is van egy karperec neki, azon van a jelkép. Miután elvettem feleségül, ezt neki adtam. Az anyám karperece volt, míg az apám gyűrűje, rajtam van. Most pedig, tessék. Ez a tiétek. – mosolygott kedvesen, majd átnyújtotta Sarahnak a fehér, míg nekem a kék kis dobozt. Egyszerre nyitottuk ki, és nagyon meglepődtünk. Mindkettőnknek egy-egy gyönyörű nyaklánc volt benne, hatalmas medállal, amelyen a Wood család jelképe volt. Ez azt jelentette, hogy mi egy család vagyunk, és ez így marad örökre. Ha tudtam volna, most biztos sírtam volna, így csak megvakartam a szemem.
- Ez hihetetlen! – ennyit bírt kimondani Sarah is. Majd magam mellé tettem a dobozt, ahogy testvérem is, és szüleink nyakába borultunk. Mától fogva nem Even a nevünk, hanem Wood. Sarah és Mary Wood. Be kellett vallanom, hogy nagyon is tetszett ez a név.
- Köszönjük! – mondtuk egyszerre ikremmel.
- Jaj, kincseim, annyira jó, hogy tetszik. Féltünk, hogy nem fogtok örülni neki. De most már igazán tudom, hogy nagyon is boldogok vagytok, ahogy mi is. – mosolygott Poppy. Miután megvolt a családi ölelés, Armand feltette mindkettőnkre a nyakláncot, majd szembe fordított magával.
- Sarah és Mary Wood, annyira boldog vagyok, hogy a lányaimnak mondhatlak titeket. Remélem tisztelettel, és szeretettel viselitek az ékszert. És amúgy nem mellesleg remekül áll rajtatok. – mosolygott apánk.
- Köszönjük. – mondtuk ismét egyszerre testvéremmel. Megbeszéltük, hogy hónapig még otthon maradtunk, hogy lelkileg is felkészüljünk a sulira. Armand a közeli kórházban kapott állást, mint diplomás főorvos. Poppy, mint mindig nem ment dolgozni ő inkább itthon tett-vett. Mivel nekünk is és apánknak is van kocsija, csak anyánknak nincs, úgy gondoltuk veszünk neki egyet. Armandnak BMW- je volt, nekünk Porsche, így Poppynak egy Volvo C30-at vettünk. Nagyon tetszett neki, aminek örültünk is. Testvéremmel még vártunk három napot és csak utána indultunk el vadászni. Hát… igen akkor még nem is sejtettem, hogy az a vadászat lesz életem legjobb döntése.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
