A sötét homályt, mely lágyan és marasztalóan ölelt át, egy apró  fénypont felvillanása zavarta meg. „Nem, nem akarom! Itt lent minden olyan csendes, békés és nyugalmat árasztó!”

A világosság könyörtelenül tőrt előre elmémben, leigázva a kétségbeesés teremtette, jótékony, fekete éjszakát. Innen már nem volt hová menekülnöm! A külvilág fájdalmas emlékei áthatoltak agyam védőpajzsán, vakító robbanással a felszínre vetve.

A kín  újra ráébresztett, …minden elveszett. A családom,… a szerelmem… 

Vége az életemnek! 
 
 

     Fogalmam sincs, mióta ülhetek itt némán zokogva, kezemben Bertram búcsúlevelével. De már napok óta…

Elvesztettem az időérzékemet. Megkövültem. Élettelen kőszobor. Ez vagyok! 

„Sejla! Szerelmem!” – csengett a fülembe mézédes hangja. 

A valóságban sosem hallom többé… 

- Ne aggódj, Kedvesem! Vámpírelmém megőrzi emlékedet! – ígértem a szélnek. 

     Ahogy messziről megláttam az ég felé gomolygó lángokat, tudtam, hogy baj van.

Az otthonom a lángok martalékává vált, Bertramom holtteste pedig a porban hevert néhány méternyire a háztól.

Azonnal elborult az elmém, bosszút akartam állni, utánuk menni. Kiirtani, eltörölni a föld felszínéről az átkozott Volturi klánt.

A karjaimban tartottam Szerelmem élettelen testét, és csak arra tudtam gondolni, hogy miért nem változtattam át.

Túl gyáva voltam… Féltem, hogy nem tudom megtenni… 

„Túl késő!” – zakatolt a fejemben a nyilvánvaló. 

Ordítottam, ahogy csak a torkomon kifért. A halott szívem meghasadt, némán elporladva.

A tudatom nem volt képes felfogni,… elviselni ekkora fájdalmat. 

„Átkozott emlékezés! Átkozott vámpírlét! Legalább a halálának emlékét engedné az elmém kitörölni…” 

Itt ülök, egy szív alakú üvegcse társaságában, amiből Bertramom édes vérének illata árad.

Ha most képes vagyok elviselni, akkor is ellen tudtam volna állni a kísértésnek, amikor átváltoztatom.

De meg akartam óvni a lelkét,… megvédeni a kárhozattól. Milyen ostoba is voltam!

Ha megteszem, talán békén hagynak minket, talán nem irtják ki a családom… 

NEM! Akkor is megtörtént volna…

A Volturinak csípte a szemét, hogy a helybéliek tudnak rólunk.

     A mi kis városunkban, Skagwayben mindenkinek tudomása volt a létezésünkről. Megbíztak bennünk, „vegetáriánus” vámpírokban. Mi nem ittunk emberi vért, kizárólag állatokkal táplálkoztunk.

Békében éltünk, amíg nem jöttek azok az átkozottak…

Még, hogy betartják a törvényt… Fenyegetésnek tekintettek minket. Szövetkezést láttak a másfajta, szeretetteljes együttélésben.

Emberek… és vámpírok… békében… Igen! Mi így éltünk! 
 

Engem még a második világháború idején változtatott át a fogadott anyám, Nadin. 

     Mikor a németek megszállták Lengyelországot, betörtek az otthonunkba, megölték a 8 éves húgomat és a szüleimet, engem pedig megerőszakoltak, majd sorsomra hagytak.

Nadin ekkor talált rám, megérezte a vérem illatát. Magával vitt a házába, majd átváltoztatott.

Amint felébredtem, első dolgom volt végezni a hat nyomorulttal. Nem a megerőszakolásom volt a legnagyobb bűnük, hanem, hogy hidegvérrel meggyilkoltak egy csodaszép, ártatlan gyermeket, a testvéremet, az én Szonjámat. 
 

Nadin, aki anyám helyett anyám volt majdnem 300 évet élt, nemsokára betöltötte volna,… de megölték… Felix tette… biztosan tudom! 

„Átkozott talpnyaló!” – a méreg termelődni kezdett a számban, ahogy rágondoltam. 

„Hány napja lehetek itt?” – próbáltam visszagondolni hány alkonyat telhetett el. 

„Nem mintha számítana. Nekem már úgyis mindegy… Elmegyek Volterrába, és ha szerencsém van, akkor egy pár testőrt magammal viszek a halálba… De Felixet mindenképpen…” – határoztam el magam. 

     Eddig a semmibe meredtem, de most lenéztem a kezemben tartott, perzselt szélű  levélre.

Bertram a szobámban, egy padlódeszka alatt tartott kis páncélkazettában rejtette el.

Meglepődtem, amikor megtaláltam, az üvegcse vérrel együtt.

Mindhármunk hálószobájában volt ilyen rejtekhely, a nővérem, Olga szobájában is. Igaz, hogy Nadin őt később változtatta át, de emberi kor szerint ő volt az idősebb. Ráadásul mindig is húgaként tekintett rám. 

Mindhárom páncélkazettát kihoztam a házból, mikor még a dühöngő  bosszúvágy hatalma alatt álltam. Azt gondoltam, hogy magamhoz veszek egy-egy emléket a családom tagjaitól, – hiszen mindannyian ezekben a kis fémdobozokban tartottuk a legféltettebb kincseinket – ami hozzásegít a bosszú beteljesítéséhez. 

Amikor az enyémet felnyitottam, óvatlan voltam, a pernye megperzselte Bertram levelét. Gyorsan a puszta tenyeremmel eloltottam a lángra kapó széleket.

Majd megpillantottam…  a szív alakú üvegcsét, tele a vöröslő folyadékkal.

Azonnal tudtam,…  tudtam, hogy az Ő vére van benne. Halott szívem fölé  szorítottam, némán zokogva.

Magamhoz vettem Nadin arany nyakláncát, rajta a csodaszép kereszttel, Olga fehér arany rózsabrossát, és a jegygyűrűinket Bertrammal, majd futásnak eredtem.

Fogalmam sincs mennyit futhattam. De mikor már nem bírtam a mellkasomban dúló kínzó fájdalommal, a földre rogytam. 

     Tudtam, hogy akkor sem tehettem volna semmit értük, ha én is a házban vagyok. De legalább a szerelmemmel együtt nézhettem volna szembe a halállal.

Oltalmaztam volna Őt utolsó leheletemig, amíg csak képes vagyok rá. Aztán, mikor a túlerő győzedelmeskedik, kértem volna, hogy együtt végezzenek velünk, hogy az Ő testét is vessék máglyára az én szörnyeteg testemmel együtt, hogy a füstfelhőben az ég felé szállva újra egyesüljünk. 

Vadul ziháltam, betöltve a tüdőmet a számomra oly’ felesleges oxigénnel.

Bertram arca lebegett a szemem előtt. Minden vonására emlékeztem. Minden egyes apró gödröcskére, ami megjelent érzéki ajkai szegletében, amikor mosolygott. Csodás, igéző tengerkék szemeire. Tejföl szőke, hullámos fürtjeire. Magas, izmos félisten termetére. 

Átadtam magam a néma kétségbeesésnek.

Csak akkor keltem fel a földről, mikor már besötétedett.

Hajnalig bolyongtam, majd leültem erre a régi kőhalomra.

Elővettem az üvegcsét, majd felnyitottam. Szerelmem vérének csodás illata elbódított, betöltötte az elmémet, gúzsba kötve minden érzékemet.

Kábultan vettem a kezembe a levelét, majd olvasni kezdtem. 

„Drága, Sejlám!

Egyetlen Igaz Szerelmem! 

Ha ezt a levelet olvasod, én már nem vagyok.

Tudnod kell, hogy örömmel áldozom fel az életem a családodért, és Érted!

Büszke vagyok rá, hogy olyan különleges lelkeket ismerhettem rövid életem során, mint Nadin, és Olga.

Téged pedig, Szerelmem… Téged csodáltalak… Mint a gyermek a csillagokat, tudva, hogy sosem érheti el őket.

Nekem Te voltál a Nap életem egén.

Az én Vámpírhölgyem… tökéletes Aphroditém! 

Úgy szerettelek, ahogy egy ember csak képes lehet szeretni… Ahogy a szíve, és a tudata engedi… De ezt úgy is tudod!

Az első  percben Beléd szerettem, ahogy megpillantottalak, az erdő  szélén, egy padon ülve, a Bűn és bűnhődést olvasva.

Tiéd volt a lelkem, sőt mindenemet birtokoltad…

Tudom, hogy sokszor szálltam vitába Veled, hogy miért nem változtatsz át, de hidd el, megértettelek.

Ne vádold magad, ha megteszed, akkor is megtörténik… 

Egyre kérlek, Egyetlenem!

Ne állj bosszút értem! Ne dobd el az életed! Tudom, hogy szörnyetegnek tartod magad, de hidd el, nem vagy az! Te az én csodálatosan kegyes, jószívű Istennőm vagy, az én Aphroditém!

Ez az utolsó  kívánságom, kérlek, bármily’  nehéz is teljesítsd! 

Vedd magadhoz az üvegcsét a véremmel, hogy mindig emlékeztessen az én múlandóságomra…

Tudom, hogy az együtt töltött perceket, és az arcomat sosem feleded, de a vérem emlékeztessen, hogy ha nem így, nem most ér véget az életem, akkor is véget ért volna.

Számodra csak egy percnek tűnve… 

Nem tudom, hogy a mennybe vagy a pokolba kerülök e, ez Istenen múlik, de így vagy úgy, figyelni foglak. A fodros felhőkön vagy a kénes lángokon át…

Vigyázni fogok Rád! Megóvlak mindentől! 

Isten Veled, Drága Istennőm!

Hű  Szerelmed,

A Te Bertramod” 

Kétségek között őrlődtem, az egyik felem „véres” bosszúra szomjazott, a másik kész volt teljesíteni Szerelmem utolsó kívánságát. 

     A magány érzése iszonyú súllyal nehezedett rám, szinte belepréselt a temető kőfalába. Ott ültem,… ki tudja mióta,… megállt az idő…. 

Nem élhettem nélküle.