Elborult elmém lassan tisztult, lomhán távozott az őrület. A horizont vérvörös függönye emlékeztetett a szörnyű vérontásra. 

„Újra eljött az alkonyat, de a mostanit már képes vagyok érzékelni… Véget ért valami… Véget ért a boldogságom…”

Bárcsak igazán tudnék zokogni… A könnyek enyhülést hoznának sajgó szörnyeteg testemnek. 

- A nevem többé nem Sejla Bodon, mostantól kezdve, Sejla Lind vagyok! – kiabáltam a semmibe, miközben a jobb kezem gyűrűsujjára felhúztam a jegygyűrűmet. – A tiéd vagyok Bertram,… MINDÖRÖKRE! – suttogtam, a gyűrűt nézve hófehér ujjamon. 
 
 

     Bertram Lind. Így hívták Őt. A Szerelmemet.

Az esküvőnk egy hónap múlva lett volna. Már minden készen állt. A gyűrűket egyedileg készítettük. A beléjük vésett szöveg: „Kocham Cię! Do wieczno¶ci i dłuższy...!” Lengyelül annyit tesz: „Szeretlek! Az örökkévalóságig és tovább…”

Bertram szeretett volna a kedvemben járni, emlékeztetni, hogy honnan származom. Persze, én tökéletesen emlékeztem az anyanyelvemre, de a vérszerinti családomról homályosak voltak az emlékeim. A kishúgom, Szonja arcát azonban sosem fogom feledni, ahogy rémülten néz farkasszemet a hat ádáz gyilkossal. 

- Esküt teszek…  - kiáltottam a hűvös alaszkai szélnek, mely cirógatta márványbőrömet az arcomon. – Megesküszöm, hogy emléket állítok az igaz szerelemnek, a szerelmünknek. Én leszek a bizonyítéka, hogy élt valaha egy férfi, aki önzetlenül egy vámpír nőt szeretett! Aki megszelídített egy pokoli szörnyeteget! 

     Lomha lassúsággal keltem fel a kőfalról, olyan voltam, mint a lassított felvétel, amely képkockáról képkockára halad. A szikra, amely a biztonságos sötétséget ostromolta, most hihetetlen fényességgel árasztotta el az elmémet. 

Nem volt már  őrület… A beletörődés nyugalma szétáradt jégszobor bensőmben. Mintha jégcsákányok ezrei akarnának szétzúzni, a veszteség fájdalmának tüzes nyilai belefúródtak halhatatlan márványtestembe, a csontjaimig hatolva. 

- Átkozott gyilkosok! – ordítottam testemet megfeszítve, kipattintva belőle a kín nyilait. 

„El kell mennem Danaliba…” – támadt az első ép elméről árulkodó gondolatom. Visszanyertem a józanságom. 

Tanya és a családja mindig szívélyesen fogadtak minket. Az ő közbenjárásukra költöztünk ide, Skagwaybe. 
 
 

     Amikor a családom Alaszkába érkezett, három éve, akkor azzal a céllal jöttünk, hogy felkeressük a Danalikat. Hallottuk, hogy ők is hasonló életmódot választottak maguknak, mint mi. Tanya és én azonnal egy hullámhosszra kerültünk, jó barátnők lettünk.

A két család szoros kapcsolata ritkaság számba ment a vámpírvilágban. A Danali klánon kívül még egy „vegetáriánus” családról volt tudomásom. A Cullenekről. Ők a hírek szerint jelenleg Londonban élnek.

Nekik is akadt nézeteltérésük a Volturival, de az övék – igaz, nem sok híja volt - vérontás nélkül rendeződött.

Tanya mesélt nekem róluk, hogy a Cullenek igazán kedvesek, és nagylelkűek.

Volt a családban egy lány, aki látta a jövőt, így előre tudták, hogy mikor érkezik a csatlósok halhatatlan hadserege arra készülve, hogy elpusztítsa őket.

Nekik szerencséjük volt, nem úgy, mint nekem. Persze, ismeretlenül sem kívánnám nekik, hogy megtapasztalják azt a kínt, amit most átélek. 

Nem lett volna értelme szövetségest látnom bennük. Ez az én harcom, az én háborúm, az én bosszúm…

Senkitől sem várhattam, hogy feláldozza az életét a halott szerelmemért. Volterrába ebben az esetben csak befelé vezetett az út, kijutni onnan semmiképp sem lett volna esélye senkinek… Ráadásul nem lettem volna képes önző módon másokat is feláldozni a saját bosszúvágyam oltárán. 

A Cullenek akkor maguk köré gyűjtötték a szövetségeseiket, beleértve egy csapat vérfarkast, - megdöbbentve a királyi hármast és testőreiket – persze mindezt, csak elővigyázatosságból. Ingatag béke volt ez akkoriban, a falka és a vámpírcsalád között, de szükség törvényt bont…

Nem akartak igazán szembeszállni a Volturi klánnal, csak végső megoldásként választották volna a harcot. 

Tanya szomorúan emlékezett vissza az egyik Cullen fiúra, akihez gyengéd érzelmek fűzték. Edward Cullen sajnos – sosem mutatott valódi érdeklődést Tanya iránt – végül beleszeretett egy emberlányba. Sok viszontagságot járt, és állt ki a szerelmük – akár az enyém – de később feleségül vette, gyermekük is született, egy félig vámpír, félig ember csodalény.

Ezért akarta a Volturi kiirtani a családot.

Na, igen! Az ismeretlen megrémiszti a Volturit.

Az, hogy az emberek előtt felfedtük magunkat, az, az ő szemükben a legnagyobb bűnnek számított, amit csak egy vámpír elkövethet. Persze, a gyilkosság, amit ők elkövettek az évszázadok folyamán a törvény nevében az természetes,… szükségszerű! 
 
 

     Vettem egy mély lélegzetet, a szerelmem utolsó vércseppjeit őrző üvegcséből…

A mámorító  illat betöltötte a tüdőmet… lehunytam a szemeim,…majd pillantásom körbehordozva, elmémbe égettem Bertram nyughelyének látványát.

Nagyot sóhajtottam, majd útnak indultam Denali felé.

Mindent homályosan érzékeltem magam körül, nem figyeltem az idő múlására, a lábam alatti növényzetre, vagy a ragyogó holdra, amely a képembe nevetve hozta tudomásomra, hogy az éjszaka démonja vagyok.

Talán megnyugvást hoz majd, ha a Denali család körében lehetek,… szeretetben.

A többnapos magány nem tette lehetővé, hogy lemondjak a bosszúról, csak a „lelketlen” lelkem távoli zugába taszította, ahonnan a szunnyadozó gyilkolási vágy bármikor előtörhet. 

Teljesíteni akartam Bertramom utolsó kívánságát, megőrizve Őt a világnak.

Rajtam kívül nem volt senkije. Árva volt. Nadin fogadta be, lovászfiúnak, még mikor Skóciában éltünk, mindössze 13 éves volt akkor.

Hamar feltűnt neki, hogy mi nem öregszünk, csak ő idősödik. Okos, intelligens és leleményes fiúcska volt.

Fogadott anyám kis idő múlva mindenbe beavatta, s Bertram nem félt tőlünk, nem rémült halálra, ahogy a legtöbb normális ember. Mindig azt hangoztatta, ha felnő Ő is vámpír lesz 

- Nadin néni majd átváltoztat. – mondta nekem egyszer durcásan. 

Igen! Hagynom kellett volna, de Nadin rám bízta a döntést. Rosszul tette! Ostoba mód azt hittem, hogy ezzel megvédem Bertramot, de e helyett az ellenkezőjét értem el… Veszélybe sodortam, amit sosem bocsájtok meg magamnak… 

„Miért nem lehet nekem is olyan képességem, mint a Cullen fiú feleségének, Bellának? Miért nincs az én elmémben is áthatolhatatlan pajzs? Akkor képes lettem volna megvédeni őket… Nekem csak az átkozott tudatmódosítás jutott…” 

Bella Cullen, Edward felesége olyan elmebéli pajzzsal rendelkezett, melyet képes volt kiterjeszteni másokra is. Ez mentette meg őket a haláltól,… azon a napon,… szembe nézve a Volturival. 

Az én képességem csak annyi, hogy ki tudok törölni az emberek elméjéből emlékképeket, egy másikkal helyettesítve őket.

Ha előre tudtuk volna, hogy jön a Volturi, akkor a kisváros összes lakosának tudatát módosíthattam volna, Bertramot pedig átváltoztatom. Így nem lett volna okuk a mészárlásra. 

„Utólag, milyen okos tudsz lenni, Sejla!... Akkor kellett volna gondolkodnod, amikor azon a végzetes napon Bertram könyörgött, hogy változtasd át, te pedig a vita hevében elrohantál…” – csapott arcul a szóváltásunk minden egyes mondata. 

Bertram nemrég töltötte be a 22. életévét, én 20 voltam, amikor Nadin átváltoztatott. Azóta is 20 éves külsővel élem szánalmas szörnyeteg életem. Hosszú, derékig érő, szőkésbarna haj, aranybarna szempár – a szelíd vámpírnép jellemvonása – alacsony termet, hófehér, márványkemény bőr. Ez vagyok én! 
 
 

     Már közel jártam Tanyáék lakhelyéhez. Nem féltem attól, hogy hívatlanul állítok be, legmélyebb álmukból felzavarva őket. A vámpírok számára nincsenek éjszakák és nappalok, hiszen sosem alszunk, „életünk” egyetlen véget nem érő nap az égbolt alatt. 

Mérföldekről hallhatták a lépteimet, jól tudták, hogy itt vagyok. Az erdő sűrűjéből előlépve, megpillantva a házat, egy pillanatra tétováztam. 

„El kell mesélnem nekik a történteket,… de akkor valósággá válik,… akkor nem lesz már esélyem a tagadásra, nem lesz esélyem a képzelgések világába menekülni,… ahol együtt lehetek az én Bertramommal…” – ez a gondolat megrémisztett. 

Elborzasztott a tudat, hogy már sosem lehetek a karjaiban, még egy örömteli illúziót létrehozva sem. Vámpírként csak erre voltam képes. Becsapni a tudatomat, lehunyni szemeimet, megteremtve magamnak az álomvilágot örökös ébrenlétemben.

Mivel aludni nem voltam képes, az álmok csodás országának kapuja is ezer lakatra volt zárva előttem. Tehetetlenül álltam, a lábaim mintha gyökeret vertek volna, képtelen voltam mozdulni… 

- Sejla! Drága testvérem! – szakított ki merengésemből Tanya csilingelő hangja, miközben szorosan magához ölelt.