Valahol Olaszországban
 
Mindig is ki nem állhattam a bálokat. A szüleim előszeretettel cipeltek magukkal, és mutogattak, mint valami kirakati majmot. Meg akartam nekik mondani, hogy torkig vagyok az egésszel, hogy semmi kedvem ma este arra a hülye jótékonysági vacakra menni, de ehelyett a szobámban öltözködtem, jó kislányhoz méltóan, belül ádáz harcot vívva a lázadó énemmel.
 
 
 
- Nilla! Igyekezz már! – kiabált Anya a lakás másik feléből. – El fogunk késni!
 
A báli ruhával meggyűlt a bajom, pláne, hogy még siettetek is. Rajtam kívül már mindenki kész volt, anyám pedig szokás szerint idegeskedett, hogy el fogunk késni, ami persze nem volt igaz, hiszen mindig pontosan érkeztünk.
 
- Egy perc, és készen vagyok! – kiáltottam.
 
- Csak azt tudnám megszámolni, hogy hányszor mondtad az elmúlt fél órában, azt hogy „egy perc”! – gúnyolódott Anya.
 
- Most már tényleg megyek. – vágtam vissza.
 
Még egy utolsó pillantást vetettem a tükörképemre, majd kisétáltam a szobámból. Utáltam bálba menni. Ráadásul még a családomat is el kell viselnem egész álló este. Az elkövetkezendő néhány óra maga lesz a pokol!
 
 
 
Beszálltam a kocsiba a szüleimmel és az öcsémmel. Jobb esti program lett volna, ha elmehetek a barátaimmal bulizni, és nem kellene egy jótékonysági bálon mosolyognom a város előkelőségeire.
 
Le kellett gyűrnöm magamban azt a késztetést, hogy most azonnal kiugorjak az autóból, és egy kiló fekete semelyben és csipkében hazarohanjak.
 
- Gyerekek! Tudjátok a szabályokat! Mindenkivel viselkedjetek nagyon illedelmesen, és mosolyogjatok szépen. – fordult hátra az anyósülésről Anya, hogy elmondja azt, amit már legalább ezerszer hallottunk.
 
- Igen, Anya! – válaszoltunk egyszerre az öcsémmel, Haris-szel egyszerre.
 
Nem sok hasonlóság volt Haris és köztem, de abban egyet értettünk, hogy már nagyon unjuk az ilyesfajta nevelést.
 
 
 
A kocsi fékezett, majd megállt, egy hatalmas díszes épület előtt, ahova elegáns, látszólag gazdag emberek özönlöttek befelé.
 
Ahogy kiszálltam, egyre több ismerős arcot fedeztem fel a tömegben. Úgy gondoltam, talán az lesz a legjobb, ha elvegyülök, és beszélgetek néhány emberrel.
 
- Á, Nilla, de örülök, hogy látlak! – halottam meg valakit a hátam mögül, akinek azonnal felismertem a hangját.
 
- Szia, Dave! – fordultam felé egy erőltetett mosoly kíséretében. – Én is nagyon örülök.
 
Ez egyáltalán nem volt igaz. Nem bírtam Dave-t, pedig Anya mindig róla áradozott. Tény, hogy jól nézett ki, és eléggé gazdag volt, ráadásul az utóbbi időben meglehetősen sokat foglalkozott velem.
Mindezek ellenére, én nem gondoltam úgy, hogy szeretnem kellene, ráadásul néha sok is volt belőle.
Így lesz ez ma is. Egész este mosolyoghatok a bájgúnár képére, miközben mindenféle hülyeségekről beszél majd nekem. Csak ezt éljem túl!
 
 
 
Míg Dave a tőzsdei részvények árfolyamának alakulásáról magyarázott, addig én a nyakamat tekergetve vizslattam a termet, hátha találok valami ürügyet, amire hivatkozva végre elszabadulhatok innen.
Balszerencsémre nem láttam semmit, ami segíthetett volna.
 
Ekkor egy szőkés hajú, kifejezetten jóképű férfi jelent meg előttem, közém és Dave közé férkőzve.
 
- Elnézést kisasszony, de egy úr szeretne magával odakint beszélni, arra kért, hogy kísérjem oda. – szólított meg udvariasan, én pedig majdnem elolvadtam bársonyos hangjától.
- Öööö….re… rendben, izé…akkor kérem, kísérjen ahhoz az úrhoz! – dadogtam.
 
Nem tudom, hogy honnan keveredett ide ez a férfi, de teljesen összezavarodtam attól is, hogy hozzám szólt. Ha Dave-re azt mondtam, hogy jól néz ki, akkor ez a pasi egy isten, legalábbis… olyan szép.
 
 
 
Fogalmam sem volt, hogy ki és mit akar tőlem, de nem is számított,… ha megszabadít innen!
 
„A lehető legjobbkor jött ez a férfi, mert így le tudom rázni Dave-t.”
- Kérem kövessen, kisasszony! – mondta hihetetlenül lágy hangon, egy elbűvölő pillantás kíséretében a megmentőm.
 
Eddig még nem is figyeltem a szemeit. Akkor, amikor a tekintetünk találkozott, a szívem kétszeres sebességgel kezdett verni. Megállapítottam, hogy egészen különleges szeme van. Barna, de van benne egy furcsa árnyalat, mintha nem is ez lenne az eredeti szemszíne, hanem kontaktlencsét viselne.
 
 
 
- Ne kísérjelek el? – kérdezte buzgón Dave.
 
- Köszönöm, de szerintem egyedül is boldogulok. – válaszoltam egy kis éllel a hangomban.
 
- Ahogy gondolod… - motyogta maga elé. Most, hogy itt volt ez a csodálatos idegen, egy kicsit visszavett a beképzeltségéből.
 
Ekkor a férfi elindult, én pedig szó nélkül követtem keresztül a termen, ki az utcára.
 
 
 
Addig nem is gondolkoztam azon, hogy hova is akar vinni, de ahogy befordult egy sötét kicsi utcába, elöntött a félelem.
 
„Lehet, hogy mégsem volt túl jó ötlet egyedül egy idegen férfival elmenni a bálról?... De most már nem tehetek semmit.”
 
Odabent valahogy olyan gyönyörűnek tűnt a pasi, de idekint kifejezetten félelmetesnek hatott.
 
Amikor egy zsákutcába értünk a pánik már elhomályosította az elmémet. Nem tudtam, hogy mit tegyek, egyik részem most azonnal el akart rohanni, a másik viszont csendben és türelmesen várt a megfelelő pillanatig.
 
Ahogy elértünk az utca végét jelző téglafalhoz, az idegen szembefordult velem.
 Lassan közelíteni kezdett felém, erre a szívem vad vágtába fogott, és kezdtem azt hinni, bárki meghallhatja.
 
 
 
A férfi hozzám lépett, majd a kezébe fogta a csuklómat. Az ájulás határán voltam, amikor az ajkai a bőrömhöz értek.
 
Hirtelen erős fájdalom hasított a karomba, ott ahol a fogait belém véste. De ez nem tartott sokáig, mert hamarosan ennél is nagyobb kínok következtek.
 
Olyan volt mintha belül égnék, és ez a tűz iszonyatos, lángokkal tombolt a testemben, a kínok kínját magával hozva.
 
 
Tompán érzékeltem, ahogy az idegen a karjaiba vett, aztán olyan érzés járt át, mintha repülnék, bár a fájdalom miatt nem tudtam megmondani, hogy tényleg így történik e, vagy ez csak a szenvedésem miatti tévképzet.
 
Pár percnyi repülés után, valami hideget éreztem magam alatt, ami néhol érdes volt, és rájöttem, hogy valószínűleg egy kövön fekszem.
 
Igazán érdekelt, hogy hol vagyok, de a fájdalom nem hagyott koncentrálni, és semmire nem voltam képes figyelni… Csak a szörnyű szenvedés töltötte be a tudatom.
„Meg fogok halni!” – zakatolt az elmémben a felismerés, miközben a sötétség átvette az uralmat felette.
 
 
 
Három nappal később
 
Nem tudom, mikor lett vége a szenvedésemnek. Talán órák is elteltek, de az is lehet, hogy napok.
 
Ahogy megpróbáltam felülni, egyből éreztem, hogy valami történt, ugyanis ennyi fekvés után sohasem volt könnyű mozognom.
 
A fák leveleinek suhogása is úgy hatott, mintha valaki felerősítette volna.
 
Valami padfélén ültem, és mindenfelől csak növényeket láttam.
 
Éppen egy közeli fát tanulmányoztam, amikor lépteket hallottam a hátam mögül.
 
Eszeveszett gyorsasággal fordultam hátra, hogy aztán tökéletesen ráfókuszáljak az idegenre.