Olyan hihetetlenül gyors voltam, hogy igazán időm sem volt kigondolni a mozdulatot. Vad, állatias morgás tört elő a mellkasomből, ahogy megpillantottam a titokzatos támadómat.
 
- Jól vagy? – kérdezte a szőke férfi óvatosan, pár lépés távolságot tartva közöttünk.
 
- Nem! Fogalmam sincs, mi történt velem. Magyarázatot követelek! – szólaltam meg emelt hangon, de a hangom selymessége meglepett. Olyan volt, mintha nem is magamat hallottam volna, hanem valami idegen hangszínén beszélnék.
 
- Kérlek, ne idegesítsd fel magad! Próbálj nyugodt maradni! Majd ha eljön az ideje, mindent elmagyarázok. – suttogta lassan, megnyugtatóan édes hangon.
 
- Arra a kérdésemre azért válaszolnál, hogy mi is a neved? – kérdeztem türelmetlenül.
 
- Természetesen. Dimitrij vagyok. – felelte mosolyogva.
 
- És azt meg sem kérdezed, engem hogy hívnak? – kérdeztem meglepetten. Egy bemutatkozáskor általában mindenkit érdekel a beszélgetőpartnerének a neve.
Úgy látszik, Dimitrij ez alól kivétel.
 
- Én már tudom a neved. Nilla-nak hívnak. – mondta egyszerűen, úgy, mint aki teljesen biztos a saját igazában.
 
- Igen,… de ezt honnan tudod? Úgy rémlik, hogy nem mutatkoztam be. – a hangom bizonytalanul csengett, mert már egyáltalán nem vettem biztosra, hogy jól emlékszem.
 
„Az is lehet, hogy egyszerűen megőrültem, és annak a jele az égető érzés a torkomban. Végül is az sem lenne tragédia. Az apámnak jó kapcsolatai vannak, akad néhány orvos barátja is, és egészen biztosan el tudná intézni, hogy egy jó elmegyógyintézetbe vigyenek, ahol szakszerűen kezelnének.”
 
Az a kicsi szikra, amit még nem rég a torkomban éreztem kezdett lobogó lánggá erősödni.
 
- Még most se mondod el, hogy mi történt velem? –suttogtam, mélyen a szemébe nézve. – Most azonnal tudni akarok mindent! – jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon.
 
- Úgy látom, tényleg most rögtön meg kell magyaráznom a helyzetet. – sóhajtotta megadóan Dimitrij. – De figyelmeztetlek, nem fog tetszeni, amit majd hallasz.
 
- Nem érdekel! Én akkor is meg akarom tudni! – vágtam vissza keményen.
 
- Vámpír lettél. – közölte egyszerűen.
 
- Mi? Mondd, hogy csak viccelsz! – mondtam már egy oktávval magasabb hangon
 
- Tudom, hogy váratlanul ért, de ez az igazság, és kérlek, higgadj le! – próbált nyugtatni Dimitrij.
 
- De a vámpírok vért isznak, nem? – kérdeztem rémülten.
 
Emberként mindig rosszul lettem a vérnek a puszta látványától is. Az elképzelésbe is beleborzongtam, hogy még meg is igyam.
 
- Igen, a vámpírok tényleg vért isznak. – mondta szárazon.
 
Elámultam, hogy egyszerű tényközlés szintjén tudott beszélni ilyen dolgokról. Én már borzongtam és ijedeztem, és csodálkoztam rajta.
 
- És a vámpírok olyanok, mint a mesékben? – érdeklődtem – Mármint nem lehet kimenni a napfényre, koporsóban alvás egy denevérekkel teli kastélyban és hasonlók.
 
- Ez csak mese. Ezek közül egy se igaz, mivel mi nem alszunk. Nem éget minket porrá a napfény, mivel elpusztíthatatlanok vagyunk. Egy vámpír csak úgy halhat meg, ha egy másik öli meg. Kastélyról és denevérekről pedig szó sincs… – kacagott.
 
Nem tudtam, hogyan képes ebből viccet csinálni. Éppen azt próbáltam felfogni, hogy mi történt velem, ami nem ment éppen egyszerűen, mivel a lehetőségek elborzasztottak.
 
„Vagy vámpír lettem vagy megőrültem. Vagy mindkettő egyszerre.”
 
Nem tudtam eldönteni, melyik lehetőség a legkevésbé kétségbeejtő.
 
„Az is lehet, hogy álmodom. Elvégre a rémálmokban szoktak vámpírok, vérfarkasok és hasonló szörnyek szerepelni.
Mindenesetre, most talán megpróbálhatnék ésszerűen gondolkozni.” – folytattam tovább a gondolatmenetem, miközben Dimitrij rám szegezte fürkésző aranyszín tekintetét.
- És ha tényleg vámpír vagy, akkor miért nem öltél meg azon az estén? Mi okod volt rá, hogy átváltoztass? – kérdeztem mélyen a szemébe nézve.
 
Ekkor vettem észre, hogy eddig kontaktlencsét viselt, mert most a szeme élénkvörös.
 
- Ezt a parancsot kaptam. Állítólag valami különleges képesség van a birtokodban, és ezért akarnak téged is a családban tudni. – suttogta.
 
- Milyen család? – kérdeztem idegesen.
 
„Az egy dolog, hogy vámpír lettem, az meg egy másik, hogy már rögtön valami klán tagjának kell lennem. De ahhoz egyáltalán nem semmi kedvem, hogy egy csapat vérszívó lény között éljem a mindennapjaimat.”
 
- A Volturi. Ez a vámpírok legrégebbi, legnagyobb tekintélyű családja. Tulajdonképpen ők az uralkodók, ők döntenek mindenről, és betartatják a szabályokat. – Dimitrij hangjából sütött a tisztelet.
 
„Remek. Most szolgálhatok valami uralkodócsaládot. Más se hiányzott. Inkább ezerszer elmentem volna a jótékonysági bálra, egyetlen zokszó nélkül. De már késő …” – csapott arcul a felismerés.
 
Vissza akartam pörgetni az időt, de sajnos erre nem voltam képes.
 
Nem akartam belegondolni, hogy mennyire borzalmas lehet megölni egy embert.
 
 
 
- Miféle szabályok? – kérdeztem kíváncsian pár pillanatnyi hallgatás után.
 
„Sohase gondoltam volna, hogy a vámpíroknak vannak szabályaik .” – képedtem el a hallottakon.
 
- Egyetlenegy!... Nem szabad felfednünk magunkat az emberek előtt. – magyarázta – Aki ezt nem tartja be, meg kell ölnünk.
 
- És hogyan kell elpusztítani egy vámpírt? Feltételezem, hogy nem elég egy jó kés vagy egy megtöltött pisztoly. – próbáltam én is viccesebben felfogni az ügyet.
 
- Tényleg nem elég. – húzta el a száját. – Egy vámpírt csak egyféleképpen lehet megölni. Ha széttépik, és elégetik a testrészeit… Ez az egyetlen mód…
 
- Lehet egy morbid kérdésem? Minek elégetni, ha már úgy is darabokra tépték? Vagy minek darabokra tépni, ha úgy is elégetik? – kérdeztem értetlenül.
 
- Mert ha csak széttéped, akkor össze tudja magát rakni, akár ezer darabból is. Elégetni pedig nem lehet egészben egy vámpírt. – oktatott Dimitrij.
 
- És azt meg tudod mondani, hogy miért ég a torkom? – folytattam a kérdezősködést.
 
- Mert szomjas vagy. – közölte egyszerűen.
 
- Várj, ez azt jelenti, hogy vért kell innom, ahhoz pedig meg kell ölöm valakit, igaz? – kérdeztem remegő hanggal.
 
- Pontosan. Először vadászunk, utána pedig visszamegyünk Volterrába. – ismertette a tervét Dimitrij.
 
- Mi az a Volterra? – értetlenkedtem megint.
 
- A Volturi városa. Ott él az egész klán. – mondta továbbra is végtelenül türelmesen.
 
- ÖÖÖ… a torkom….- dadogtam.
 
Most már óriási tűz égett a torkomban, úgy éreztem, felemészt.
 
- Indulunk vadászni! – utasított.
 
Dimitrij szaladni kezdett, és egy másodperc töredéke alatt már mindent maga mögött hagyott. Lehetetlennek tartottam, hogy képes legyek ilyen sebességgel követni őt, de azért megpróbáltam.
 
Hihetetlenül jól esett a futás. Egy pillanat alatt utolértem Dimitrij-t. Meglepett, hogy nem éreztem fáradni a lábaimat, pedig emberként sose voltam jó futó.
 
 
 
Az erdő belseje felé tartottunk, amikor megéreztem egy különös illatot.
Mindennél jobban vonzott…
 
„Olyan kellemes virágszerű, de mégis étvágygerjesztő…”– futott össze a nyál a számban.
 
Úgy éreztem, mintha izzó kardokat akarnánk lenyomni a torkomon.
 
 
 
Ösztönösen cselekedtem, a gyilkos énem nem hagyta, hogy bármit is átgondoljak. Eszeveszett tempóval indultam meg az áldozataim felé. Jól elkülöníthetően hallottam a fülemben a két szívdobogást.
 
Dimitrij követett, de ezzel nem foglalkoztam, az ösztöneim győzedelmeskedtek a józan eszem felett.
Amikor megpillantottam a táplálékforrást, már egyáltalán nem bírtam magammal. Egy férfi és egy nő állt az apró tisztáson, egymást ölelték. Egy önfeledten boldog szerelmespár.
 
Én, mint a legelvetemültebb gyilkos, rohantam közéjük, és elrántottam a férfit. Éreztem, hogy ahol hozzáértem, már törtek is a csontjai.
Hihetetlen erővel vágtam a földhöz. Élettelen teste ott hevert a lábaim előtt. Több se kellett a bennem tomboló szörnyetegnek!
 
Ráugrottam, és a fogaimat a nyakába mélyesztettem. Mámoros érzés árasztotta el a tudatom, mikor az édes nedűt a számban éreztem. A torkomban megszűnt a tűz, ahogy a szerencsétlen összes vérét kiittam az utolsó cseppig a testéből.
Amikor felálltam, Dimitrij már végzett a nővel, és engem figyelt.
 
- Mehetünk. – kérdezte mosolyogva.
 
- Persze… – suttogtam.
 
 
 
Akkor néztem végig először a holtesteken. Elborzadtam magamtól, hogy ezt én követtem el.
Egy pokol mélyére való szörnynek éreztem magam. Most már rádöbbentem, hogy egészen biztosan nem vagyok már ember. Egy normális ember képtelen ilyen hidegvérrel gyilkolni. Undorodtam magamtól.
 
Automatikusan követtem Dimitrij-t, bár nem tudtam, merre és hová megyünk. De most már mindegy volt.
 
A legrosszabb talán a bennem dúló őrület. Az elmémben tanyázó két lény most is háborút vívott. Az egyik felem helyeselte, amit tettem, hiszen úgy is vámpír vagyok, a másik részem viszont rosszul volt a tudattól.Zokogni vágytam.
Egyik felem sem győzhetett. Nem tudtam magam túltenni a gyilkosságon, de nem voltam képes megsiratni a két ártatlant… A könnyek nem akartak folyni a szememből.
 
Valami kapcsolat azért volt a két részem között: egyik sem szerette a másikat.
Már azt kívántam, hogy mindegy melyik, csak az egyikük győzzön, mert akkor legalább a belső harcnak vége lenne.
Szerettem volna semmissé tenni az történteket. Bármit megadtam volna, csak újra a családom körében lehessek szeretetben, békességben, boldogságban… tudatlanul.
 
 
 
A gondolataimba mélyedtem, tudomást sem véve a külvilágról. Engedelmesen követtem Dimitrijt. Hiszen mást nem igen tehettem.
Váratlanul a fülembe csengő selymes hangja riasztott fel a töprengésemből.
 
- Nézd, ott van Volterra! – mutatott a völgy felé.
 
Az alkonyat aranyló fényében egy kicsi, középkorias várost pillantottam meg. Az új otthonomat…