|
Az ismerkedés
Rendben. Köszönjük a meghívást, elfogadjuk. – mondta végül Armand. Marius elmosolyodott, és elkezdett az erdőbe futni. A családja utána, majd mi zártuk a sort. Két perc se telt bele, hirtelen egy hatalmas fehér ház előtt találtuk magunkat. Négy emeletes volt, tökéletesen megfelelt egy hattagú családnak. A ház belül majdnem úgy nézett ki, mint nálunk, persze a falak színe különbözött. A nappaliba invitáltak minket, majd leültünk a kanapéra. Mindenki leült, majd a gondolataiba merült, senki nem mert megszólalni. Persze ikrem ezt is félre értette, szóval ő szólalt meg.
- Rendben. Köszönjük a meghívást, elfogadjuk. – mondta végül Armand. Marius elmosolyodott, és elkezdett az erdőbe futni. A családja utána, majd mi zártuk a sort. Két perc se telt bele, hirtelen egy hatalmas fehér ház előtt találtuk magunkat. Négy emeletes volt, tökéletesen megfelelt egy hattagú családnak. A ház belül majdnem úgy nézett ki, mint nálunk, persze a falak színe különbözött. A nappaliba invitáltak minket, majd leültünk a kanapéra. Mindenki leült, majd a gondolataiba merült, senki nem mert megszólalni. Persze ikrem ezt is félre értette, szóval ő szólalt meg.
- Akkor mi kezdjük a mesélést, vagy ti? – kérdezte kíváncsian. Ránéztem szúrós szemekkel, de ő csak leintett.
- Ha gondoljátok, kezdhetjük mi is. – mosolygott Elizabeth, majd férjére nézett. Aprót bólintott és neki kezdett a mesélésnek.
Mint tudjátok engem Marius Marlownak hívnak. 1663-ban lettem vámpír, mikor 23 éves voltam vámpír támadás során. Nem akartam embereket ölni, így meg akartam halni, de persze ez lehetetlen volt, így döntöttem amellett, hogy állatok véren fogok élni. Elizabethet én mentettem meg, mert öngyilkos akart lenni. Így 1700-ban már a feleségem volt. Aztán Benot megtámadta egy medve még emberként az erdőben, és túlságosan sok vért vesztett ahhoz, hogy életben maradjon, így át kellett változtatnom. Majd Mark spanyolnáthában szenvedett és az édesanyjával könyörgött, hogy bárhogyan, de mentsem meg a fiát a haláltól. Ashley és Jackson, pedig később csatlakoztak a családunkhoz. – fejezte be a mesélést Marius. Kicsit emésztettem a hallottakat, mert egyikkőjüknek sem jó a története. Bár Ashley és Jackson történetét nem ismerem, de szerintem az övék sem tökéletes.
- Kérdezhetek valami? – csúszott ki a számon ez az egyszerű mondat.
- Természetesen. –mosolygott Elizabeth.
- Mikor azt mondta, hogy Mark édesanyja könyörgött, hogy mentse meg a fiát, hol találkozott velük? – kérdeztem kíváncsian.
- Egy kórházban. – válaszolta.
- Orvos lenne maga is? – kérdezte Armand.
- Igen. De jobban szeretném, ha tegeződnénk. – mondta.
- Részemről rendben van Marius. – mosolygott fogadott apám.
- Ez rátok is vonatkozik. – mondta Elizabeth.
- Köszönjük. – mondtuk egyszerre ikremmel.
- Jól sejtem, hogy ti ikrek vagytok? Bár ezt nem is kellett volna megkérdeznem, elég nyílván való. – mondta Beno. Sarahval felnevettünk.
- Igen azok vagyunk. – válaszoltam.
- Nos, hallhatnánk a ti történeteteket is? – kérdezte Jackson.
- Persze. – válaszolta Poppy. – Viszont, úgy vélem, hogy a lányok történetét, majd maguk mesélik el. – nézett ránk anyánk. Biccentettünk, majd Armandra figyelt mindenki, hisz ő fogja kezdeni a mesélést.
- Én is 1640 körül változtam vámpírrá. Sajnos, én nem bírtam a vérszomjjal, így több tíz évig ember véren éltem, de rájöttem, hogy nem kell gyilkosnak lennem, és állatokra kezdtem vadászni, majd akkora önuralomra tettem szert, hogy orvos lehetett belőlem. Néhány év múlva találkoztam Poppyval. Ő már vámpír volt, és hatalmas önuralommal rendelkezett. Egymásba szerettünk, majd elvettem feleségül. Sokáig kettesben éltünk és úgy gondoltuk, hogy bővíteni szeretnénk a családunkat, így elmentünk az árvaházba. – fejezte be apám, majd ránk nézett, hogy én folytassam. Persze, most is, mint minden alkalommal nekem kellett beszélnem.
- Igen, nos… A szüleink egy autóbalesetben meghaltak, így mi árvaházba kerültünk 16 éves korunkig, aztán mikor márciusban betöltöttük a 17.–et még ott tartottak minket, pedig már abban reménykedtünk, hogy eltűnhetünk onnan, mivel gyűlöltünk ott élni. Még fél évig gyötrődtünk ott, majd szerencsénkre Poppy és Armand eljöttek hozzánk. Most sem reménykedtünk, hogy minket visznek el, hisz nálunk mindig jóval fiatalabbakat vittek el. De most mégis minket választottak. Gyorsan eltelt egy év és mi nagyon boldogok voltunk, hogy ismét van családunk. Egyik nap Sarahval a vásárlásból hazafelé menet, megláttunk egy árnyat és követtük az erdőbe. Mindkettőnket neki vágott egy-egy fának, de szerencsére Arman és Poppy megmentettek minket, majd elmondták, hogy ők valójában micsodák, mi pedig hittünk nekik, így átváltoztattak minket. A sérüléseink elég súlyosak voltak, ahhoz, hogy nem éltük volna túl. Átváltozásunk után, kiderült milyen képességekkel rendelkezünk, és hatalmas önuralmunk is van, így két hónap múlva már mehettünk is emberek közé. Majd a szüleink bejelentették, hogy elköltözünk, így csomagoltunk és idejöttünk, és két hét után találkoztunk veletek. – mondtam végül.
- Lenne egy kérdésem. – mondta Jackson. – Nem biztos, hogy jól hallottam, de mintha azt mondtad volna, hogy két hónap után már mehettetek. Már megbocsássatok, de az újszülötteknek legalább egy év kell, hogy megszokja az embereket, nem, hogy két hónap. – csodálkozott.
- A lányok különlegesek, mintha egyet alkotnának, ketten. Segítenek a másiknak, ha bajban van, és együtt mennek bármerre. Elválaszthatatlanok. – mosolygott Poppy.
- Aha. És mért vagytok különlegesek? Van talán valami képességetek? – kérdezte Beno gyanakodva. Rámosolyogtam.
- Ugyan, kérlek! Mintha nem tudnád. – mondtam nevetve. Ő is velem nevetett, de a többiek nem értették.
- Mary, elmondanád nekem is? – húzogatta a ruhámat Sarah.
- Benonak az a képessége, hogy meg tudja állapítani a vámpírok képességeit. – válaszoltam egyszerűen. – Sőt, azt is tudom, hogy Jackson az érzelmeket tudja irányítani, míg Ashley látja a jövőt ugyan úgy, mint te drága, testvérem. Armandnak az önuralma hatalmas, míg Elizabeth a szeretetéről híres, és ő egyben megérzi, ha egy családtagjával történik valami. – mosolyogtam.
- Húú! Ezt most derítetted ki? Hogyan? – kérdezte értetlenül Elizabeth.
- Gondolatolvasás. – válaszoltam. – Bár most nem tökéletes. – hajtottam le a fejem.
- Ezt, hogy érted? – kérdezte Beno. – Úgy érzem, hogy hibátlan. – tette még hozzá.
- Nos… az a helyzet, hogy Mark gondolatait nem látom. – motyogtam, alig halhatóan. Mark felnevetett, mire felé kaptam a fejem. Nem értettem mi olyan nevetséges, így csúnyán néztem rá.
- Mi olyan vicces? – kérdeztem, majd a szemem villámokat szórt. Olyan más ez a fiú. És mégis, mintha tetszene nekem. Olyan helyes, és a szemei. Hiába olyanok, mint nekem vagy a családomnak, az övé mégis elkápráztat. Istenem, szeretem! Nem, nem, az, lehetetlen.
- Ne haragudj, nem rajtad nevettem. Csak egy kicsit érdekes, mert az én képességem is a gondolatolvasás, és én sem hallom a te gondolataidat. Pedig már 100 éve nem fordult ilyen elő velem. – mondta még mindig kicsit kuncogva. Leesett az álam. Neki ugyan az, mint nekem? Még szerencse, hogy nem hallja a gondolataimat.
- Neked pedig az, mint nekem! Ez szuper! – tapsikol Ashey, mint egy ötéves, de nagyon is jól állt neki.
- Igen, nekem is tetszik. Megkérhetlek, hogy majd segítesz nekem? Még nem nagyon tapasztaltam ki, hogyan is működik. Gondolom neked már jobban, megy. - mondta Sarah.
- Természetesen nagyon szívesen segítek neked gyakorolni. – mosolygott Ashley.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
