6. fejezet

- Rendben – feleltem. Reméltem, hogy ebből megértik, és nem kell kimondanom. Tévedtem.

- Rendben mi? Rendben, öljünk meg, vagy rendben, velünk maradsz? – kérdezte Aro. Teljesen hidegen hagyta mit is választok. Most már. Régebben mindenáron magához akart kötni, de így, hogy tudja, vagy az övé leszek, vagy senkié, így már annyira nem is érdekelte.

- Rendben, maradok.

- Hát ez nagyszerű!  – csapta össze a tenyerét, mintha most kapta volna meg a hőn  áhított ajándékot. – Amina! – intett egy számomra ismeretlen vámpír felé. Hosszú, fenék alá érő vörös haja volt, amivel tökéletesen harmonizált vörös szeme. Magas volt és karcsú, képtelenül hosszú lábakkal. Szép volt, ezt nem tagadom, de meg sem közelítette a tökéletességet. Bellát. – Mutasd meg új családtagunknak a szobáját. A déli szárnyban – hangsúlyozta ki az utolsó mondatot. Vajon miért kell feltétlenül délre költöznöm? Bár… igazából mindegy is.

Amina tetőtől talpig végigmért vörösen izzó szemével, majd egy apró bólintással jelezte, hogy jól nézek ki.

Megvan a következő… - gondolta, és képtelenebbnél képtelenebb fantáziálgatásokba kezdett, aminek ő és én voltunk a főszereplői. Halkan felmordultam, csak hogy tudja hol a helye. Még hogy én meg ő? Nevetséges.

Hitetlenkedve pillantott rám, nem értette, mi bajom van. Tehát Aro nem osztotta meg velük a képességem. Bár a korábban lezajlott eseményekből rájöhetett volna. De nem, nem esett le neki. Egy buta vámpír, ilyet se láttam még.

Rámutattam a homlokomra, mire szemében megértés villant, és végre rájött a kulcsjelentre, mikor Aro gondolatára válaszoltam.

Kínos… - gondolta még mindig a szemembe nézve. Aztán hirtelen, mint villámcsapás belém nyilallt a felismerés, hogy pontosan mivel is jár ez az életmód, amit most választottam. Na azt már nem!

- Aro – fordultam vissza az említetthez. – Bár csatlakoztam a családodhoz, de azért lenne egy pár kikötésem – mondtam. Természetesen akár mondhat nemet is ezekre a dolgokra, de akkor én rögtön fogom magam, és kisétálok a napfényre. Mint ahogy neki, nekem is mindegy, hogy hol szenvedek tovább, a pokolban, vagy itt.

Aro érdeklődve nézett rám.

- Továbbra is állatvérrel fogok táplálkozni, és én nem megyek veletek a háborúkba.

Az összes jelenlévő  meglepődött, hogy milyen hangon beszélek a mesterükkel. De úgy gondoltam, ezt megengedhetem magamnak, hiszen nekik, pontosabban Aronak van olyan nagy szüksége a képességemre.

A fővámpír átgondolta ezt egy pillanatig, majd ő is rájött, amire én –  ha nemet mond nekem, akkor elveszít.

- Legyen – felelte végül, és intett Aminának, hogy folytassuk utunkat.

Kilépve a teremből jobbra indultunk meg, és kacskaringós folyosókat elhagyva végül eljutottunk egy csarnokhoz. Innen több ajtó nyílt, mindegyik ugyanolyan, ősrégi fából volt kifaragva. A szobákból különböző zajok hallatszottak ki: valaki épp elzárta a vizet az egyikben, egy másikban fésülködtek, egy harmadikban csak járkáltak fel-alá. Csak azt nem értettem, hogy minek végeznek ilyen felesleges emberi teendőket, amire az átváltozásuk óta igazából nincs semmi szükségük. Vagy csak ennyi szabadidejük lenne? Akkor ez unalmasnak ígérkezik…

Kísérőm benyitott balról a negyedik szobába. Komolyan mondom, ha nem lenne vámpírmemóriám, rögtön eltévednék ebben a labirintusban!

- Ez a te szobád –  mondta kimérten. – Ha valamire szükséged lenne, akkor szólj valakinek. – De ne nekem – tette hozzá gondolatban.

Felhúzott szemöldökkel néztem rá, mire megint észbekapott.

Bocs – üzente még, majd magamra hagyott újdonsült szobámban.

Azért meglepett a viselkedése. Félreértés ne essék, örülök, hogy nem lóg a nyakamon, de az első gondolata után féltem, hogy alig tudom majd levakarni.

Körbenéztem a szobában. Rögtön az ajtóval szemben egy hatalmas baldachinos ágy kapott helyet. Kérdeném én, minek minden szobába – mert biztos voltam benne, hogy ha itt van, akkor az összes többiben is – egy képtelenül nagy ágy egy vámpírokkal teli kastélyban? Persze, tudom, nekik is vannak ilyen fajta szükségleteik, meg minden, de akkor is… Inkább nem is gondolok erre.

Az ágyat mindkét oldalról egy-egy ablak keretezte. A függöny karamell színe tökéletesen harmonizált a baldachin és a padlón elterülő szőnyeg színével.

A szoba bal oldalához volt állítva egy fésülködő asztal, a jobb oldalon pedig egy ülőgarnitúra foglalt helyet, ami egy kanapéból és két székből állt. Egy apró üvegből készült dohányzóasztalt fogtak közre, és nagy meglepetésemre a kanapéval szemben a falon egy plazama TV lógott. Furcsa, pedig azt hittem, Aro nem kedveli a modern dolgokat.

Összességében takaros ki szoba volt, bár inkább illett bele egy lány, mint én.

Még egyszer körbefutattam a tekintetem a szobán, és akkor megakadt valamin, amit az előbb nem vettem észre.

Egy ajtó.

A fésülködőasztal mellett volt, de annyira beleépülve a falba, hogy még az én vámpírszemem is átsiklott rajta először. Vajon mi lehet mögötte?

Hallgatóztam, de semmi zaj nem jött a túloldaláról. Óvatosan odalépkedtem hozzá, és kezemet a kilincsre tettem. Lenyomtam, és beljebb toltam az ajtót. Reflexből felkapcsoltam a villanyt, pedig vaksötétben és tökéletesen látnék.

Hát persze, a fürdőszoba! – csaptam képzeletben a homlokomra. Erre korábban is gondolhattam volna, hiszen hallottam, ahogy valaki fürdik. Ha látta volna valaki, ahogy kommandózva bekerítem, és csapdába ejtem a fürdőszobát, biztos rögtön a diliházba küldött volna. Bár mostanában elég sok cselekedetemért oda küldenének, szóval annyira nem is aggódom emiatt. Csak azt tudnám, minek dugják el ennyire ezt a hülye fürdőt!

Körbenézés nélkül csuktam be a rejtett ajtót.

- Túl kék… - motyogtam magam elé, miközben az egyik ablakhoz sétáltam.

Kinézve csodálatos látvány tárult elém. A belső udvarra nyílt, pontosabban annak kertjére. Gyönyörű volt.

Akarva, akaratlanul is elképzeltem, ahogy Bellával kézen fogva andalgunk itt, és szerelemesebbnél szerelmesebb szavakat suttogunk egymásnak.

A gondolatba belefájdult a mellkasom, és kis híja volt, hogy ott helyben össze ne essek. A párkányba kapaszkodtam, és közben magammal küzdöttem, hogy ne merüljek megint a fájdalom tengerébe. De valahogy minden összeesküdött ellenem. Az agyam megint felszínre lökte azt a csodálatos illatot, sokkal édesebben, sokkal intenzívebben, mint eddig, és a kertbe pillantva megint megpillantottam gyönyörű hallucinációmat. Pont ott állt, ahova az előbb kettőnket képzeltem, és a virágokat nézegette.

- Bella – suttogtam tudatomon kívül a semmibe. A mellkasomban a lyuk megint fellángolt, erősebben, mint valaha, és muszáj volt elkapnom a tekintetem drága illúziómról.

Basszus, Edward, szedd már  össze magad! – szidtam saját magam gondolatban. – Ennyire nem készíthet ki egy egyszerű képzelgés!

Ezt ismételgettem, és reménykedtem benne, hogy ha elégszer mondom, akkor valóra válik.

Legalább tíz percembe telt, mire úgy, ahogy össze tudtam szedni magam, és újra a kertre tudtam nézni. Persze képzelt-Bellám addigra már nem volt ott. Talán jobb is, hogy nem nézte végig, ahogy az őrület apró szemcséi darabokra szaggatnak belülről. Még akkor is, hogyha csak egy egyszerű hallucináció. Mert mi van akkor, hogyha valahogy összeköttetésben áll az igazi Bellával, és elviszi neki a hírt, hogy teljesen kifordultam önmagamból? És akkor Bella megtudná… És az nem lenne jó.

Merengésemből egy kopogás szakított ki. Bárki is az, meg kell neki majd köszönnöm, hogy nem hagyta, hogy elmélyedjek ezekben a hülye gondolatokban. Majd egyszer.

- Szabad – mondtam érzelemmentesen.

- Aro vár – jött be Amina. – Szóval csipkedd magad, mert nem akarok itt megöregedni…

Ez a csaj mindig elfelejti, hogy gondolatolvasó vagyok.

- Nem mintha lehetne… - válaszoltam kedvtelenül, hogy rájöjjön, arra, amit eddig is tudott. Vagyis hogy válogassa meg a gondolatit a közelemben.

Ne turkálj a fejemben! – nézett rám dühösen.

- Nem kikapcsolható – vontam meg a vállam. Na jó, ez így nem egészen volt igaz, mert amikor teljes letargiában voltam, akkor tényleg nem hallottam semmit, de ezt nem állt szándékomban közölni vele.

Örökös kísérgetőm morogva lépett ki az ajtón, én pedig utána.

Ismét végigjártuk a hosszabbnál hosszabb folyosókat, s a tárgyalóteremben kötöttünk ki.

- Hívattál –  léptem Aro elé.

- Ó, igen, igen – bólogatott hevesen. – Mint gondolom észrevetted minden Volturi-tagnak köpenye van. A színe attól függ, hogy ki mennyire fontos. Nos, feketét nem kaphatsz – itt sajnálkozva nézett rám. Mintha érdekelne… -, mert olyat csak a vezetők viselhetnek. De íme, itt a te köpenyed – nyújtott át szertartásosan egy nagyon sötét szürke palástot. – Ezennel te is a Volturi család tagja vagy, viseld egészséggel! – És kötelességgel – folytatta fejben.

Fogalmam sem volt, hogy mit kéne mondanom, de valószínűleg ezt Aro is látta, mert egy szó  nélkül a hátamra terítette a köpenyt.

- És most állj ide mellém, és végezd a teendődet – mutatott a trónja mellé.

Én egy szó nélkül odaálltam. Kezdtem megbánni, hogy ezt választottam. Egy örökkévalóság azzal töltve, hogy a fővámpír mögött állok… izgalmasnak ígérkezik…

- Öö… Aro –  szóltam, mikor eszembe jutott valami. – Pontosan mit is kéne csinálnom?

Aro kicsit lenézően elmosolyodott, és válaszolt:

- Már vártam ezt a kérdést. Nos, a te feladatot tulajdonképpen a gondolatolvasás. – Igen, erre már én is rájöttem. – Nem feltétlenül kell a nap minden percében, mint ahogy az sem szükséges, hogy folyamatosan itt állj. Ha valami olyan ügy van, ahol kellesz, akkor majd hívatlak. Te beállsz a kijelölt helyedre – vagyis ahol most is állsz -, és csak figyeled a megjelent gondolatait, miközben fogod az én kezem, és így folyamatosan informálsz engem is.

Aha. Hát nem pont ez az a dolog, amivel az örök időt el akarnám tölteni, de hát nekem már oly mindegy. Legalább nem kell naphosszat itt álldogálnom.

- Értem.

- Csodálatos! – tapsikolt megint, mint egy óvódás. Néha meglep, hogy elmúlt már 3000 éves. – Szóval akkor… - kezdte, de nem tudta befejezni, mert kivágódott a teremajtó, és berohant rajta valaki.

- NE! – sikította az a személy, akire a legkevésbé számítottam itt.