|
Minden történet hasonlít kicsit
Akkor nyomás! – mondta Beno, majd kézen fogva felvezette Saraht. Mi is követtük őket, de mielőtt bekopogtam volna Ashley előzött meg.
Gyertek csak! – kiabálta. Benyitottunk, majd körbenéztem. Csodálatos szoba volt, talán nagyobb, mint a miénk. Egy gardróbjuk volt és egy fürdőszobájuk. A színek tökéletesen passzoltak egymáshoz. A bútorok diófa színűek voltak. A hatalmas franciaágy, ami keleti falnál állt, kiemelte a szoba nagyságát. A kellékek sem maradhattak ki, amik szerintem Ash ötletei voltak, a hangulatot hozták a szoba számára.
Akkor nyomás! – mondta Beno, majd kézen fogva felvezette Saraht. Mi is követtük őket, de mielőtt bekopogtam volna Ashley előzött meg.
Gyertek csak! – kiabálta. Benyitottunk, majd körbenéztem. Csodálatos szoba volt, talán nagyobb, mint a miénk. Egy gardróbjuk volt és egy fürdőszobájuk. A színek tökéletesen passzoltak egymáshoz. A bútorok diófa színűek voltak. A hatalmas franciaágy, ami keleti falnál állt, kiemelte a szoba nagyságát. A kellékek sem maradhattak ki, amik szerintem Ash ötletei voltak, a hangulatot hozták a szoba számára.
Nos, úgy gondolom, szeretnétek tudni az életünk történetét! – jelentette ki Jackson.
Igen! Már az egész család történetét ismerjük kivéve a tiéteket! – motyogtam.
Akkor itt az idő, hogy elmeséljük nektek! – mosolygott Ash. – Kezdhetem én? – kérdezte csillogó szemekkel.
Persze! – mondtuk egyszerre ikremmel. A fiúk már hallották többször is, de azért ők is szívesen meghallgatják még egyszer.
Én 1913-ban születtem New Yorkban. Volt egy húgom Lara. Tökéletes életünk volt, hiszen gazdagok voltunk, így minden meg kaptunk, amit kértünk. Viszont én egy valamit soha nem kaptam meg. Még hozzá a szeretetet. A szüleim mindig is a húgomat szerették. Nem csak, azért mert ő kisebb volt nálam. Hanem, mert én már emberként is különleges voltam. Ha úgy vesszük már emberként, láttam a jövőt! Egy nap azt álmodtam, hogy a nagymamám meg fog halni, és szóltam a szüleimnek. Azt mondták, hogy rémeket látok és menjek vissza aludni. Másnap reggel azzal találtam magam, hogy mindenki sír, és utálatos velem. Még a húgom is, aki igenis szeretett engem. Elmondták, hogy meghalt a nagymamám. Elkezdtem én is sírni, de aztán jött a szörnyű csapás. A szüleim amennyire csak tudták, kimutatták a gyűlöletüket irántam. Mai napig nem értem, hogy miért? Én csak elmondtam az álmomat, ők pedig nem hittek nekem. Pár napig még otthon maradtam, és minden este voltak álmaim, hogy elmegyógyintézetbe fognak rakni engem. Úgy gondoltam, hogy ez lehetetlen ugyanis nem vagyok bolond. Azt hiszem még egy hétig, maradhattam otthon, majd a szüleim közölték velem, hogy többé nem vagyok a család tagja, és nem szeretnek. A húgomat nem is engedték közel hozzám. A szomorúságtól és a meglepőségtől sírni sem tudtam. Csak álltam ott a nappali közepén, mint akinek földbegyökerezett a lába, és megmozdulni sem tudtam. Mire észbe kaptam már három nagy bőröndöm volt telepakolva a holmimmal és útra készen álltam az intézetbe. Annyira féltem. A szüleimmel mindig is boldog voltam, most pedig elkövetkezett az a nap, mikor elválok tőlük és a négy hideg fal közé zárnak be. Mikor az elmegyógyintézetbe kerültem egy nagyon kicsi szobát, kaptam, amiben éppen, hogy elfértem. Egy férfi jött be hozzám két nő társaságában. Aztán kérdezősködni kezdtek a családomról, a nevemről és minden fontos dologról. Elmondtam nekik mindent, amit tudni akartak, majd nem bírtam tovább és zokogva az ágyamra dőltem. Egész végig a férfi volt velem kedves. Ő hozott nekem ételt és italt is. A két nő úgy nézett rám, mint egy boszorkányra. A látomásaim még mindig kísértettek minden este. Aztán mikor sikítozva ébredtem fel az álmomból, azon kaptam magam, hogy egy villamosszékben ülök, lekötözve. Nem értettem mi folyik körülöttem, mert csak ziháltam. Aztán többször megráztak, én pedig csak sikítottam. Aztán elájultam, és csak arra ébredtem fel, hogy valaki a nevemen szólít. Az orvosom volt, az a férfi, aki segített nekem. Elmondta, hogy a látomásaim miatt vagyok ebben az intézetben, és máglyán akarnak elégetni, mint a boszorkányokat. Azt mondta, hogy ő segíteni fog nekem, és így is lett. Elmondta, hogy ő egy vámpír, aki ez idáig titokban élt és segített a bajba jutott embereken. Azt mondta, hogy én tehetséges leszek, de miután átváltoztatott csak magamra számíthatok. 18 évesen váltam vámpírrá, és nem bántam meg. Az eleje iszonyúan nehéz volt, mert egyedül voltam. Miután három gyötrelmes nap után végre fel keltem, mindent másként láttam. Az orvosom elmondta még a vámpír élet legfontosabb elemeit, és így egy fokkal könnyebb volt minden. Sajnos azonban a vérszomjjal nem tudtam leállni. A férfi is embereket ölt, így azt mondta, hogy ezzel is kell számolnom. Kiderítettem, hogy a férfi meghalt, mert megölték. Sokáig embereket öltem, de aztán rájöttem, hogy nem, muszáj gyilkosnak lennem és állatokra kezdtem vadászni. Aztán volt egy látomásom, amiben látom, hogy Jacksonnal találkozok egy kávézóban, majd utána szerelmesek leszünk egymásba. Elmentem abba a kávézóba, és három napig folyamatosan csak ott ültem, a bár pultnál. Minden férfi alaposan megnézett magának, ami nem nagyon volt az ínyemre. Szóval, három nap után Jackson végre feltűnt, és egyből mellé sétáltam. Kicsit meglepődött ugyanis akkor, ő már rég vámpír volt és érezte, hogy én is az vagyok. Aztán persze megszerettük egymást és együtt találtuk meg a mostani családunkat. Összeházasodtunk, és most már boldogan élünk. – fejezte be a történetét. Sarahval csak emésztettük a hallottakat, és nem bírtunk megszólalni se.
Lányok? Minden rendben? – kérdezte idegesen nővérem.
I-Igen! Persze. Nincs semmi baj! – motyogtunk.
Ez szörnyű lehetett neked! Mármint, hogy intézetbe kerültél. – mondta ikrem szomorúan.
Szerintem olyan szörnyű, mint nektek. – húzta el a száját Ash.
Nos, nem éppen! Nekünk nem volt olyan, aki szeretett minket az intézetben, a szüleink meghaltak és nem elküldtek. És minket nem ráztak meg árammal. Bocsi, nem úgy gondoltam. – mondtam, mert láttam, hogy az arcán átsuhan a fájdalom.
Semmi gond! Valahogy igazad is van! – mondta lehajtott fejjel. Nem akartam, hogy nővérem szomorú legyen, gyorsan kérdezgetni kezdtem.
Na, és neked Jackson! Milyen életed volt? – kérdeztem.
Igazából az enyém sem valami nagyon szuper! – motyogta. – De azért elmondom! – mosolygott.
Köszönjük! – mosolygott vissza Sarah.
Én 1868-ban születtem Chicagoban. A szüleimet nem ismertem, így nevelőszülőkhöz kerültem. 17 évesen viszont úgy döntöttem, hogy katona leszek, de ezt nem mondta el a nevelőszüleimnek. Hagytam nekik egy levelet, amiben elmondtam, hogy új életet kezdek és, hogy köszönök nekik mindent, de tovább kell most lépnem. Egy este megszöktem és soha többet nem tértem vissza ahhoz a házhoz. Elmentem, hogy katonának jelentkezzek. Azt mondtam, hogy 20 éves vagyok már, hisz kinéztem annyinak. Nagyon sok csatát megnyertünk, és én egyre jobb katonának nyilvánultam. A stratégiám mindenkit lenyűgözött, így már 19 évesen hadnagy voltam. Ekkor mi Michigan városában voltunk és kiderült, hogy különös lények élnek ezen a környéken. Ekkor még nem tudtuk, hogy milyen lények lehetnek. Úgy döntöttünk, hogy kiköltöztetjük a várost, és mi harcolunk ellenük. Az én feladatom volt a nők és a gyermekek felkutatása és kiköltöztetése. Két nap alatt sikerült is mindenkit hajóra szállítani, de engem még elküldtek, hogy nézzek körül. Lóra szálltam és végig vágtattam szinte a fél városon. Egy elhagyatott, sötét utcát találtam, amiben biztos voltam, hogy nem jártam így arra felé mentem. Egyszer csak három hófehér bőrű nő, de inkább lány termett előttem. Leszálltam a lovamról és eléjük sétáltam, biztosra véltem, hogy őket is ki kell költöztetni. Mikor megláttak elkezdtek suttogni, amiből én semmit sem értettem. A nők neve: Maria, Veronika és Lana. A legkisebb volt Lana. Ha jól megfigyeltem Veronika parancsolt hármuk közül. Mindannyiuknak vörös írisze volt, ami nagyon megrémisztett. Felőlem kérdezgettek, majd hallottam mikor azt mondják, hogy nagyon is jó leszek nekik, hisz jó a stratégiám van, és kiképzett vagyok a harcban. Lana és Maria elmentek és csak Veronika maradt velem. Azt mondta, hogy tetszem neki, és elmondta, hogy ő vámpír, és miattuk kellett kiköltöztetni a várost. Persze először nem hittem neki és nem féltem, aztán azt mondta, hogy segítenem kell neki. Majd átváltoztatott. Mikor felébredtem egy sötét szobában voltam, és csak annyit tudtam, hogy Veronika a vezetőm és azt kell tennem, amit ő kér. Megtudtam, hogy New Yorkban vagyok. Ekkor ember véren éltem. Veronika kiképzett és remek harcossá tett. Kiderült, hogy van egy képességem, miszerint tudom befolyásolni a körülöttem élők érzelmeit. Engem szeretett a legjobban, ugyanis remek harcosnak bizonyultam és mindig engedelmeskedtem neki. Nagyon sok embert változtatott át, és az én feladatom volt, jól szerelt, kiképzett harcosokat gyártani belőlük. Rengeteg várost foglaltunk el. Veronika azt parancsolta, hogy a hasztalan vámpírokat pusztítsam el, és ne kíméljek senkit. Mikor rendesen megtettem, amit kért, megjutalmazott. Bár azt alig lehet jutalomnak mondani. Szóval, egy napon, mikor új embereket változtatott át Veronika, összebarátkoztam egy John nevű fiúval, aki ahhoz képest, remek harcossá vált az idők alatt. Viszont, mint ahogy a többi fiatal vámpírt őt is kötelességem volt elpusztítani. Egy napon mikor erre sor került, egy fiatal lány volt a soron, akit Rosalinának hívtak. Viszont mikor már éppen végezni akartam vele, John közénk ugrott és rám morgott. A lány, futásnak eredt és John utána. Nem üldöztem őket, feleslegesnek éreztem. Miután visszatértem Veronikához a jutalmam helyett büntetést kaptam. Veronika kikötözött olyan erősen, hogy még egy vámpír se képes kiszabadítani azt. Az egész testemet szétharapta, és a mérge miatt még mindig rajtam van egy csomó heg. – mesélte, majd lehúzta pulcsijának garbóját, és megmutatta nekünk a sebét. Egy hatalmas harapás nyom volt rajta. És azt mondta, hogy az egész testét ilyen fedi. Összeborzongtam, majd közelebb húzódtam Markhoz. Átölelt, majd egy puszit nyomott az arcomra.
Nos, igen! Ez nála a büntetés. Sokáig szenvedtem a méregtől, de aztán rájöttem, hogy többet nem szabad hibáznom. Nem is tettem, viszont már nem tetszett semmi. Az öldöklés és a gyilkolás különösen nem. Veronika is látta rajtam, hogy kezdek gyengülni, mégsem végzett velem. Egyiknap úgy döntöttem, hogy elmegyek. Veronika azt mondta, hogy sajnálja, de reméli, hogy még találkozunk. Csodálkoztam, hogy ilyen gyorsan elengedett, de örültem is neki. Viszont azt sem tudtam, mit tegyek, hiszen még mindig embereket öltem, így nem mehettem emberek közé. Még másfél évig egyedül kóboroltam az erdőben, majd rájöttem, hogy nem kell gyilkolnom ahhoz, hogy csillapítsam a szomjamat. Elkezdtem állatokra vadászni. Először húsevőkre, majd fokozatosan kevesebb állattal is beértem. Majd úgy döntöttem, hogy bemegyek a városba, kitapasztalni mekkora önuralmam van. Nagyon nehezemre ment. Első nap, mikor már megéreztem az ember vért inkább visszafordultam. Ez így ment három napig, majd már könnyedén sétálgattam a városban. A harmadik napon bementem egy kávézóba, és ott volt. Először rosszat gondoltam, mikor belépve a kávézóba, idegen vámpír szagot érzek. Majd elém sétált, megfogta a kezem és kihúzott az utcára. Besétáltunk az erdőbe, majd belekezdett a magyarázatába. Elmeséltük egymásnak, hogy mi történt, bár Ashley semmire nem emlékezett, akkor még az életéből. Ahogy mondta, egymásba szerettünk és most boldogan élünk. – mondta, majd hátulról átölelte Ashleyt. Kicsit vártam, majd feltettem azt a kérdést, ami igazán érdekelt.
És, hogy találtatok a Marlow családra? – kérdeztem. Elmosolyodtak.
Nos, én ezt előre láttam. – kuncogott Ashley.
Most már értem! – mosolyodtam el.
Ti tudtok harcolni lányok? – kérdezte Jackson.
Viccelsz? Nem láttad Maryt? Úgy harcolt, mint egy vadmacska! – nevetett Beno. Megforgattam a szemeim, majd válaszoltam.
Nos, igazából Marius megtanított minket harcolni, bár úgy érzem ez kissé kevés. – hajtottam le a fejem.
Ha szeretnétek, segíthetek nektek! – mosolygott bátyám. Felcsillant a szemem.
Látom és érzem is, hogy tetszik az ötlet. Lemegyünk a rétre? – kérdezte most mindenkitől.
Persze! – mondtuk, majd lementünk a földszintre.
Hova készültök? – kérdezte kíváncsian Elizabeth.
Nos, úgy gondoltuk, hogy fejlesztjük egy kicsit a lányok képességeit. – mondta Jackson.
Rendben! De estére legyetek itthon, mert Marius és Armand szeretnének beszélni velünk. – közölte Elizabeth. Megpróbáltam kiolvasni a fejéből, hogy mire gondol, de csak a mai nap híreit mondogatta. – Mary drágám! Tudom, hogy szereted a képességedet használni, de ha lehet, ne most kezdj gyakorolni. – mosolygott.
Bocsánat! – hajtottam le a fejem.
Nem haragszom! – ölelt meg. Viszonoztam, majd elköszöntünk tőle, és kimentünk az udvarra.
Egy verseny? – csillant meg Beno szeme. Felnevettem.
Mi olyan vicces? – kérdezte. – Páros versenyre gondoltam. – tette még hozzá.
Nem rossz ötlet! De mi a tét? – kérdeztem. Sarah megforgatta a szemeit.
Mary, te sosem hagyod ezt abba? – nevetett fel.
Miről van szó? – kérdezte Ashley mosolyogva.
Nos, imádok fogadni, de persze nem rosszra, csak a szokásosak! – mondtam.
Remek! Én is szeretek! Nos, párokban leszünk! Mary és Mark, Ashley és Jackson, Sarah és Én! Az a nyertes, aki legelőször ér a mezőre. – mondta Beno.
Veszteni fogsz drága bátyám! – nevettem.
Ne, hogy azt hidd! – mosolygott kajánul. – Szóval a tét. Mi is legyen… - gondolkodott.
Én tudom! – kiáltott Sarah. Mindenki rá várt. – Nos, a vesztett párosok… egy hétig nem érhetnek a szerelmükhöz. Szóval, ha mi vesztünk, akkor én nem érhetek hozzá Benohoz és ez így van fordítva is. – mondta kissé szomorúan.
Oké! – mondtuk egyszerre. Mindenki kézen fogta a párját és elkezdett rohanni a mező felé. Láttam magam mellett ikremet és Benot, majd Ashleyt és Jacksont. Gyorsabb tempóra váltottunk Markkal, majd azon kaptam magam, hogy már a mezőn állunk. Felnevettem, mikor megláttam Beno és Jackson arcát. Mark maga felé fordított és megcsókolt. Ez a csók szenvedélyes volt és csodálatos. Miután elszakadtunk, ránéztem testvéreimre, akik csak morcosan álltak, egymástól távol. Elfintorodtam, majd Mark felé fordultam.
Nem tetszik ez nekem! Olyan szomorúak. – suttogtam.
Látom én is, és a gondolataik sem boldogok. – mondta halkan.
Engem nem érdekel ez az ostoba fogadás, nem tetszik. Vessünk véget ennek, kérlek! – könyörögtem neki. Elmosolyodott, majd bólintott egyet.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
