Nem tudom, hogy hol vagyok. Nem figyelem a táblákat. Mary és Alec biztosan követnek, de nem érdekel - azt mondták, hogy mivel ujj szülött vagyok ezért gyorsabb és erősebb vagyok náluk. – úgy se érnek utol csak ha megállok, azt meg nem teszem.
Várjunk csak, mi az ott a fa mögött? Valamien állat lehet, nem tulajdonítottam neki nagy érdeklődést ezért tovább rohantam.
Követ. De mi lehet az? Nem tudom. Csak futottam és próbáltam nem foglalkozni semmivel és senkivel, de nem ment. Mindig csak azon jár az eszem, hogy ott hagytam őket akik számomra most már a leg fontosabbak nekem. Vissza kéne mennem és bocsánatot kérni tőlük, de mi van ha már ezután nem is kellek nekik? Biztos nem kellek már nekik, elrohantam és vissza se néztem, most vajon mit gondolhatnak rólam? Hogy egy dilis vagyok? Biztosan. Nem kellek nekik, elmondtak mindent a vámpír léttel kapcsolatban és utamra engednek, hiszen minek foglalkoznának velem? Alec… oh Alec, de hiányzol már most is pedig még csak most váltunk el – jóformán. Hiányzik ahogy mellettem van, hiányzik ahogy átölel, hiányzik az ahogy megfogja a kezemet, és hiányzik a csókja. Oh a csókja mien édes volt. De én most nem gondolhatok erre, nem szabad…
-         ÁÁÁÁÁÁ… - kiáltottam. Valami megragadta a lábamat de mi? Amikor hátranéztem egy farkassal találtam magam. A farkas ahol ért ott harapott. Nem tudom mióta harapdál az a farkas, de egyszer leállt, és elrohant a fák sűrűjébe. A fejem elhomályosodott, nem láttam semmit, próbáltam feltápászkodni, de nem ment. Két forró kéz érint meg, ás után a , a kicsi Maryke hangja.
-         Engedd el te korcs! – kiáltott rá erényesen. Hát még is kellek nekik? Mégse hagynak magamra? Itt vannak velem és most csak ez számít.
-         Mary, Alec. – a forró kezeket most a jéghideg kezek váltották föl. Aztán valami ismeretlen hangra lettem figyelmes, de csak az elejét értettem, valaki bemutatkozott. A neve Jacob. De várjunk Alec, Alec hol van? Ugye nem hagyott el? Azt nem lennék képes feldolgozni.
-         Ho- Hol van Al- Alec? – kérdeztem kétségbe esve.
-         Alec-nak el kellett mennie a Voultrihoz végleg elbúcsúzni. De ne aggódj visszajön hozzád, hozzánk. – mondta és abban a pillanatban minden elsötétült. Még hallottam ahogy Mary a Jacob nevű fiúnak szól, de utána semmi.
Zuhanok a semmibe. Nem tudom, hogy ki vagyok, semmit sem tudok magamról. Vajon mi a nevem és… Egyáltalán ki vagyok én???
 
 
 
Mary szemszöge:
 
-         ÁÁÁÁÁÁ… - hallottam meg egy hangos kiáltást. Ne, hiszen ez, Holdfény angyalka!
Még gyorsabban futottam – a másodpercek ólom lassúsággal peregtek – és mikor odaértem egy farkas ment oda hozzá. Ugyan abban a pillanatban érintettük meg Izzyt, érintésünkre egy kicsit összerezzent.
-         Engedd el te korcs! – kiáltottam rá arra a kutyár. Engedelmesen hátrébb lépett pár métert de nem hagyott itt minket.
-         Mary, Alec. – mondta reménykedve
-         Jacob vagyok. – mondta halkan -  És ismerek egy orvost aki nem mellesleg vámpír. – ezt már alig hallhatóan mondta mert egy kislány szaladt mellé. A lány körülbelül 5-6 éves lehetett, de nem nagyon foglalkoztam vele, mert nekem Izzyvel kel foglalkoznom. Megígértem Alecnek, hogy amíg nincs mellette én vigyázok rá helyette is, de ezt az ígéretemet már az elején nem tudom betartani akkor mi lesz később. Elmélkedésemből Izzy hangja ébresztett föl.
-         Ho- Hol van Al- Alec? – kérdezte kétségbeesve
-         Alec-nak el kellett mennie a Voultrihoz végleg elbúcsúzni. – mondtam nyugodtan, bár én is nagyon aggódtam érte, hiszen ő Aro kis kedvence, és mi lesz majd  Janennek? Nem fogja csak úgy elengedni a fivérét. Jane miatt változott át Izzyis. - De ne aggódj visszajön hozzád, hozzánk. – Mihejts kimondtam lecsukódott a szeme, ha ember lenne azt mondanám, hogy elájult, de mivel vámpír nem tudom mi történik vele.
-         Jacob! – kiáltottam és rögtön ott teremt mellettem. A kislány aki odaszaladt hozzá most is követte. – Segíts. – mondtam elhaló hangon. – Kérlek, meg kell menti. – csuklott el jó párszor a hangom amíg kimondtam. Izzy ernyedt teste a karjaim között, ha belegondolok, hogy akár a karjaimba hal meg azt nem bocsátanám meg magamnak. – NEM HALHAT MEG! – kiáltottam teli torokból.
-         Holdfény Angyalka, hallasz nem halhatsz meg, nem engedem, tarts ki Alecért és…
-         Add ide. Majd én mutatom az utat. – próbálta kivenni Izzyt a karjaim közül de én nem engedtem.
-         Majd, én, viszem. - Förmedtem rá.
-         Jó. – adta be a derekát.
-         Jake, szóljak nagypapinak? – kérdezte a lány.
-         Tessék itt a telefonom. Hívd fel Carlise-t és Edwardot.
-         Oké. - mondta Nessie. Tárcsázni kezdett egy számot. Közben elindultunk. Jacob ment elöl, mellette Nessie aki beszélt telefonon – halhattam volna amit mond de nem foglalkoztam vele, most csak abban reménykedtem, hogy Izzy nem halt, meg. Mit mondok majd Alecnek. Nem vigyáztam rá eléggé. Alec megkért rá, hogy vigyázzak rá mert lehet a Volturi szemet vethet rá. Most is szerencse, hogy Izzy már elszaladt mert különben összetalálkozott volna a Volturival, én is épp, hogy el tudtam szaladni – hiszen a vámpír gyerek törvénybe ütköző. Remélem Alec jól van, hiszen ha Aro megérinti akkor látni fog mindent, de ha nem akkor még ott van Jan aki hű csatlósa, hiszen ő látott. Abból csak baj lehet ha kiderül, hogy Alec… , de ne is gondolj erre, nem  szabad nem  ölhetik meg túl értékes.
Nem is figyeltem, hogy merre megyünk, de egyszer csak azt vettem észre, hogy Jacob lelassítja a lépteit. Én is lassítottam, a szemem megakadt egy szőke hajú férfin. Elém lépett és kivette a kezemből Izzyt, elindult vele a nagy házba. Nem mozdultam, pedig utána akartam menni, de nem engedték a lábaim. Összerogytam az arcomat a kezeimbe temettem, és könnyek nélkül sírtam. Két hideg kezet éreztem a hátamon, felnéztem vajon ki lehet az. Egy gyönyörű leánnyal találtam szembe magam. Hosszú barna haja volt és arany szemei, mellette meg egy bronzhajú fiú – férfi – állt. Olyan mint ha láttam már volna őket, de várjunk csak a kislány Nessie úgy hasonlít rájuk. Lehet, hogy a testvérek.
Hülye, Mary Nem lehetnek testvérek, hiszen vámpírok, és különben is nem hasonlít a lány a fiúra. Ezen többet nem is törtem a fejemet, bár épeszű ember – ez esetben vámpír – többet foglalkozott volna a témával de engem most csak egy dolog érdeket, és az Holdfény Angyalka. Hiszen megígértem Alecnek, hogy vigyázok rá amíg neki vissza kell mennie a Volturihoz. Nem tudtam teljesíteni az ígéretemet, baja esett és akár meg is hallhat, hülye voltam. Nem kellet volna megkérnem – rá kiabálnom – Alecre, hogy bénítsa le Izzyt az átváltozása közben, hiba volt. Nagy hiba. Most, hogy Alec boldog először az „életében” történik valami ami miatt nem lehet boldog. Elvesztette Jane-t – akit mindennél jobban szeretett – , jóformán bujdosnia kell a Volturi elől – akik most veszik vissza magukhoz – és még nagyobb Isten csapásaként még én is a nyakán maradtam. Miattam is bujdosik, én választottam el Jane-től, miattam bujdosik a Volturi elől, és végül Holdfény Angyalkát is elveszetheti miattam.
El kell mennem mielőtt még több bajt csinálok. Már álltam föl amikor még lét kéz ért hozzám. Nem foglalkoztam velük, lesöpörtem magamról, és elkezdtem futni – nem akarok több kárt – még csak pár métert mentem amikor két ismerős kér emel föl és ölel magához. Fölnéztem, hogy megbizonyosodjak tényleg ő az, és nem kellett csalódnom ő volt az.