(Carlisle szemszöge) 

Ez az utolsó  napunk és éjjelünk a szigeten. Igazság szerint az egyik részem nagyon szeretne maradni, míg a másik már hazamenne, hogy újra együtt legyen a kis családunk. Már hiányzik a fiam. Tudom, hogy nem a saját vérem, az agyam tisztában van vele, de a szívem a sajátjának érzi, és azt hiszem, hogy ez így is van rendjén. A mai nap még csak kettőnkké, de holnaptól újra figyelnünk kell a fiunkra is. Tudom, hogy már felnőtt férfi, de azért még szüksége van ránk. Legalábbis nagyon remélem.

• Min gondolkozol ennyire – sétált Esme is a kanapéhoz, majd az ölembe kucorodott, és hozzám bújt.
• Csak elgondolkodtam, hogy vajon mit csinálhat Edward – válaszoltam őszintén. – Amióta átváltoztattam még nem váltunk el egymástól ilyen hosszú időre.
• Hidd el, hogy remekül elvolt ebben a két hétben. Intelligens és megfontolt fiút neveltél belőle – mosolygott rám szerelmem. – Nekem is hiányzik, de most még egy kicsit maradjunk kettesben. Hiszen ez az utolsó napunk ezen a csodálatos helyen, egyelőre. Holnaptól pedig újra tisztes szülei lehetünk Edwardnak. Otthon megint mi leszünk a szülők, és mérsékelnünk kell magunkat – mondta komolyan. Sajnálatos módon nekem pedig egyet kellett értenem vele. Nem szerelmeskedhetünk naphosszat Edwarddal egy házban.
• Tökéletesen igaza van, szerelmem – nyomtam lágy csókot az ajkaira. – Mit szeretnél csinálni? Ma az lesz, amit csak szeretnél – mondtam boldogan.
• Nem, ma az lesz, amit te szeretnél, mert eddig mindig az volt, amit én szerettem volna. Úgyhogy a mai program csak rajtad áll – mondta szerelmem komolyan.
• Nekem megfelel az, amit te szeretnél. Az a fontos, hogy boldog legyél – vetettem ellent.
• Ez fordítva is igaz, szóval ki vele, mire vágysz? – kérdezte meg újra.

Mh… mire vágyom? Ez egy igencsak csábító kérdés. Bármi, amit szeretnék. Igazából a legszívesebb az utolsó napunkat és éjjelünket a gyönyörű barlangunkban tölteném, ahol olyan csodálatos perceink voltak. Ott éreztem magam a legjobban, de vajon a feleségem melyik részét szerette legjobban a szigetnek?

• Szívesen tölteném el az utolsó napunkat a barlangunkban. A pokrócok és a párnák még mindig ott vannak. A házban pedig akad néhány illatgyertya, hogy megteremtsük a hangulatot – mondtam a szemébe nézve.
• Reméltem, hogy valami hasonló ajánlattal fogsz előállani – bújt hozzám még szorosabban. – Azt hiszem, hogy nekem is a barlang lett a kedvenc helyem az itt töltött idő alatt. Bár erős versenyben áll ezzel a gyönyörű házzal.
• Ennek szívből örülök – mosolyodtam el. – Akkor te csak pihenj egy kicsit, én pedig előkészítem a barlangot, és visszajövök érted – csókoltam meg szenvedélyesen.

Percekig kóstolgattuk egymás ajkait, egészen addig, amíg nem kezdtünk el hangosan zihálni. Amint elváltunk egymástól Esme szemeibe néztem, amik most szinte koromfeketén izzottak a vágytól. Imádtam, amikor előbújtak feleségem szenvedéllyel telt pillantásai. Ilyenkor olyan hihetetlenül szexi volt. Csak egy hajszál választott el tőle, hogy rá ne vessem magam, és ne is menjünk sehová, amikor hirtelen felpattant az ölemből.

• Adj nekem egy fél órát, és utána gyere utánam – búgta a fülembe, majd eltűnt a szobánkban. Néhány perccel később pedig már el is tűnt.

Én pedig megpróbáltam türelmesen várni, de ez nem volt valami egyszerű, hiszen Esme szépségének, és csodálatos tulajdonságainak nem lehetett ellenállni. Végül is kivártam a fél órát, amit kedvesem kért tőlem, de az utolsó percek már szinte kínzásnak minősültek. Ahogy letelt az idő, már fel is pattantam, és rohantam a barlang irányába. Nem telt bele csupán néhány percbe, és már ott is voltam. Azonnal felugrottam, és még a lélegzetem is elállt az elém táruló látványtól. Feleségem egy szál elképesztően gyönyörű sötétlila fehérnemű szettben állt előttem. A lábain pedig egy tűsarkú cipő volt, ami tökéletesen illet a rajta levő csodálatos darabokhoz.

• Gyönyörű vagy, kedves – nyögtem elfúlóan.

Egyszerűen nem tudtam semmi mást kinyögni. A látvány letaglózott. Igéző  szemei, tűzvörös ajkai, tökéletes, telt keblei, karcsú dereka, formás hátsója, és még hosszasan sorolhatnám. Egyszerűen olyan volt, mint egy földre szállt angyal, aki azért létezik, hogy engem boldoggá tegyen. Lassan emberi tempóban közelebb sétáltam hozzá, miközben magamban megjegyeztem minden egyes csodálatos vonását, majd, amikor elé értem azonnal szorosan a karjaimba zártam.

• Köszönöm – mondta lesütött szemekkel. Hihetetlen, hogy még most is képes szégyenlősködni, pedig már azt hittem, hogy elégszer meggyőztem róla, hogy erre semmi oka. Hiszen annyira tökéletes.
• Csak az igazat mondom – motyogtam az ajkainak, majd szenvedélyesen megcsókoltam.

Egyszerűen nem tudtam elszakadni édes ajkaitól. Annyira puhák és lágyak voltak. Gyengéden kezdtem el puhatolózni, és amikor Esme ajkai résnyire elnyíltak, azonnal elmélyítettem a csókunkat. Feleségemnek sem volt ellenére a finom előjáték, mert karjait a nyakam köré fonta és lágyan cirógatta a tarkómat, amitől csak még jobban elveszítettem a kontrollt a cselekedeteim felett. Egy finom, de határozott mozdulattal az ölembe kaptam szerelmemet, majd néhány lépéssel a puha párnák, és pokrócok előtt termettem, és gyengéden lefektettem őt a nekünk kialakított kis vackunkra, de közben egy pillanatra sem szakítottam meg a csókunkat. Soha nem akartam elválni Esme ajkaitól, legalábbis az elkövetkezendő huszonnégy órában semmiképpen sem.

A kezeim mágnesként vonzották selymes combjait, hasának finom vonalát, és azt az apró kis köldökét. Elhatározásom ellenére megszakítottam a csókunkat, de csak azért, hogy legyen alkalmam feltérképezni szerelmem finom tapintású bőrét is. Gyengéd kis csókokkal hintettem be, kedvesem nyakát, mire mély, jóleső sóhaj hagyta el a száját. Elégedetten elmosolyodtam, amiért továbbra is ilyen nagy hatással vagyok rá, majd ajkaimmal tovább indultam lefelé. Lágyan puszilgattam a kulcscsontját, majd a két keble között haladtam a hasa felé. Egy lágy mozdulattal körbesimítottam a köldökét, ezután pedig ráfújtam a nedves vonalra, amit a nyelvemmel hagytam, mire kedvesem felkuncogott. Eddig még nem történt ilyen. Nem is tudtam, hogy csiklandós. Tetszett a kuncogása, úgyhogy még egyszer megismételtem a műveletet, és ezúttal hangosabban kacagott fel, mire én is felnevettem.

• Ne gonoszkodj, mert még a végén bosszút állok – villantotta rám fekete szemeit.
• Ez ígéret, vagy fenyegetés? – kérdeztem őszinte érdeklődéssel. Mire Esme egy hirtelen mozdulattal felrántott magához és a hátamra gördített. Ahogy a hátamon feküdtem egyik lábát átvetette a csípőmön, és lovagló ülésben rám helyezkedett.
• Szerinted ígéret, vagy fenyegetés volt? – mosolygott rám kihívóan. Majd megmozdította csípőjét a férfiasságomon, minek hatására jóleső morgás hagyta el a számat.
• Azt hiszem, hogy ígéret – motyogtam vágytól fűtött hangon.
• Helyes válasz – bólintott rá Esme, majd lehajolt, hogy megcsókolhasson.

Imádtam, amikor feleségemből előbújt a vadmacska, úgyhogy teljesen átadtam neki az irányítást. Feleségem elmélyítette a csókunkat, és gyakorlott mozdulatokkal kezdett el megszabadítani a feleslegessé vált ruháimtól. Én pedig óvatosan kibontottam a melltartója hátulját, majd kínzó lassúsággal csúsztattam le a vállairól a csöppnyi anyagot. Egyszerűen nem tudtam tovább uralkodni magamon, és megint megdöntve az elhatározásomat egy határozott mozdulattal feleségem magam alá gyűrtem és szorosan hozzásimultam.

• Kis türelmetlen – súgta a fülembe, és a hangján hallottam, hogy mosolyog.
• Megőrjítesz – mormoltam a fülébe, majd szenvedélyesen megcsókoltam. Szinte teljesen eszemet vesztettem, és egy határozott rántással megszabadítottam magunkat az utolsó akadályoktól, ami testünk útjában állt.

Egy pillanattal sem voltam képes tovább várni, azonnal gyengéden magamévá tettem kedvesemet, mire mindketten jólesően felnyögtünk. A tempónk egyáltalán nem volt gyors, vagy vad, de annál szenvedélyesebb. Lassan mozdultam, aprókat, hogy minél jobban elhúzhassam a pillanat varázsát, amit legnagyobb örömömre kedvesem sem bánt. Teljesen elvesztem szerelmem minden érintésében, és hosszú percekkel, de az is lehet, hogy órákkal később életem legintenzívebb beteljesülését éltem át, ahogy Esme is. Fáradtan hanyatlottam kedvesemre, és le is akartam gördülni róla, nehogy nehéz legyek neki, de karjait és lábait szorosan a derekamra kulcsolta és nem engedett el.

• Maradj még így egy kicsit, kérlek – suttogta a fülembe, majd puszit nyomott az arcomra. Boldogan teljesítettem feleségem kívánságát, és nem távolodtam el tőle. Inkább finoman szívogatni kezdtem a lágy bőrt szerelmem nyakán. 
• Szeretlek – néztem fel a szemébe néhány perccel később.
• Én is szeretlek – válaszolta boldogan, majd magához vont és megcsókolt. – Nézzük együtt a csillagokat? – kérdezte boldogan.
• Hát persze, amint beesteledett – válaszoltam lágyan.
• Már beesteledett, Carlisle – kuncogott fel szerelmem. – Úgy látom, hogy remekül el tudom terelni a figyelmedet az idő múlásáról – tette hozzá büszkén.
• Ez kétségkívül így van – bólintottam rá. Majd feleségem mellé feküdtem, és szorosan magamhoz húztam.

Egy határozott mozdulattal ránk terítettem az egyik pokrócot, és így néztük  összebújva a csillagokat a tökéletesen felhőtlen égbolton egész éjszaka. Túl hamar virradt ránk a hajnal. Életünk egy szakasza, a reggel közeledtével lassan elmúlt, de egy új és talán még boldogabb jövőt hívatott köszönteni. Ma hazamegyünk. Haza. Milyen aprócska szó, és mégis mekkora jelentőséggel bír. Több, mint két évszázadig nem tudtam haza menni, mert nem volt kihez, nem volt miért, most pedig otthonom és családom van. Imádott feleség, és szerető gyermek. Érdemes volt várni ezekért a pillanatokért. Gondolataimból Esme halk sóhaja szakított ki.

• Baj van, szerelmem? – kérdeztem aggódva.
• Nem, csak tudod eszembe jutott, hogy a lassan mennünk kéne – mondta komolyan. – Az egyik szemem sír, hogy magunk mögött kell hagynunk a tökéletességet, amit két héten keresztül élvezhettünk ezen a helyen. A másik részem pedig nevet, hiszen egy napon belül magamhoz szoríthatom a fiunkat – nézett fel rám csillogó szemekkel. Esmét az ég is anyának teremtette.
• Hihetetlen vagy, kedvesem. Edwarddal mi vagyunk a világ legnagyobb mázlistái, hogy velünk vagy – csókoltam meg lágyan.
• Én ezt éppen fordítva gondolom. Enyém a szerencse, amiért rám találtál, és vámpírrá tettél – válaszolta egy csók kíséretében.

Még néhány percig lágyan cirógattuk egymás ajkait, majd ha nehezen is, de elszakadtunk egymástól.

Csókunk végeztével lassan felálltam és összeszedtem a ruháinkat, majd vámpír sebességgel felöltöztünk, és a házunk felé vettük az irányt. Nem telt bele csupán egy percbe és már be is értünk a házba. A csomagjaink már össze voltak készítve, így csak be kellett pakolnunk a hajóba. Miután a csomagjaink már a hajóban voltak, még visszasétáltunk és illőképpen elbúcsúztunk a házunktól, és a szigettől is. Hiányozni fog ez a hely, de vígasztalt a gondolat, hogy nem utoljára jártunk itt. Hiszen ez a sziget a miénk, úgyhogy a maga érintetlen valójában fog ránk várni bármikor, amikor csak kedvünk szottyan idejönni.

• Mehetünk, szerelmem? – kérdeztem meg lágyan Esmétől.
• Igen, menjünk – mosolygott rám, de a szemei egy kis fájdalomról árulkodtak.
• Visszajövünk még – mondtam bíztatóan.
• Tudom, és talán legközelebb már négyen jöhetünk ide – mondta bizakodóan. – Egyszer Edward is megtalálja majd a párját – magyarázta értetlen arcom láttán.
• Ez egészen biztos – mondtam boldogan. Nekem is az volt már csak a vágyam, hogy a fiunk is megtalálja a szerelmet, és ha rajtam múlik, akkor meg is fogja. Határoztam el magam.

Még egyszer boldogan a házunkra pillantottam, majd a karomat nyújtottam kedvesemnek, aki azonnal boldogan elfogadta. Amint kiértünk a stégre, finoman az ölembe kaptam Esmét, és felsegítettem a hajóra, ami néhány perccel később már messze járt Esme Island csodálatos partjaitól.

Az út hazafelé  sokkal rövidben tűnt, mint idefele. Talán ez azért lehetett, mert amikor jöttünk majd szétvetett az izgalom a várakozás miatt, hogy mit fog szólni kedvesem az ajándékához. Alig egy nappal az indulásunk után, pedig megérkeztünk. Éppen a váróból sétáltunk kifelé, amikor nagy meglepetés ért. Fiunk sétált felénk, szélesen mosolyogva.

• Hiányoztatok – ölelt meg mindkettőnket.
• Te is nekünk, édesem – válaszolta Esme azonnal.
• Honnan tudtad, hogy most érkezünk? – kérdeztem kíváncsian miután elváltunk.
• Egy kismadár csiripelte – mosolygott Esmére.
• Te titokban beszéltél Edwarddal? – néztem rá Esmére tetettet felháborodással.
• Sajnálom, de te sem gondoltad komolyan, hogy két hétig ki fogom bírni a fiam nélkül – ráncolta össze az orrát tetetett morcossággal.
• Eszembe se jutott – csóváltam meg a fejem mosolyogva. Majd átöleltem Esmét és így sétáltam a jobb oldalán kifelé a váróból, míg Edward anyja bal oldalánál helyezkedett el. Esme pedig majd ki csattant a boldogságtól közöttünk.