·     Esmenek, Carlislenak, Emmettnek és Jacobnak nem vettem még semmit. – mondtam szomorúan. Férjem megfogta a kezem:

·     Hidd, el találunk nekik is valamit! Tudod mit, van is egy ötletem Emmettnek! – mondta, amitől én jobb kedvre derültem. - Vegyünk neki egy új baseballütőt, már panaszkodott, hogy a mostanit már szétütötte. – nevetett hangosan.

·     Rendben, ez nagyon jó ötlet, és lent láttam is egy sport üzletet. – húztam most én magammal. Meg is találtuk a boltot, de amit szerettem volna azzal nem, találkoztunk. Már éppen ki akartam menni mikor Edward elkapta a kezemet és oda mutatott, ahol az eladónő volt. Éppen egy újfajta baseballütőt tett ki. A szokásosnál kicsit nagyobb volt.

·     Elnézést ez az ütő, nem a hagyományos, ugye? – kérdeztem.

·     Jól látja kisasszony, az ütő nem hétköznapi, a nyelében három darab labda van. – mondta kedves mosollyal. Edward is elmosolyodott de nem tudtam miért.

·     Akkor köszönöm kérek egyet – jelentettem ki. A nő becsomagolta Emmettnek szánt ajándékunkat és én elvettem. Miután kifizettem jobbnak, láttam, ha kimegyünk a levegőre. Megkérdeztem tőle, hogy min mosolygott, mikor az üzletben voltunk:

·     A gondolatain Drágám. – mondta. – Úgy gondolta, milyen szerencsés lány vagy, hogy nem csak helyes vagyok, de elkísérlek vásárolni is. –mondta és lehajtotta a fejét. Gondolom zavarban volt.

·     Igaza volt, nagyon nagy szerencsém van veled – csókoltam meg lágyan. Eszembe jutott, hogy nővéreimmel egy órát beszéltünk meg, és ha most nem megyek oda biztos aggódni fognak. Magammal húztam szerelmem, aki meglepődött a reakciómon. Aztán megláttuk a lányokat, akik kicsit dühösen néztek rám:

·     Hány órát is beszéltünk meg hugi, és nem úgy beszéltük meg, hogy ez egy csajos vásárlás lesz? – kérdezte Rosie és ahogy, elnéztem elég idegesnek tűnt.

·     Bocsi Rosalie, de ne Bellát hibáztasd, csak összefutottunk. Nem tudtam, hogy ide jöttök ti is vásárolni. – hajtotta le fejét szerelemem. Olyan aranyos, most is saját magát okolja és nem engem.

·     Jó, de ne csináljatok, velünk többet ilyet, már kezdtünk aggódni érted Bella. – mondta idősebbik nővérem és megölelt.

·     Nem fogok, de még nem sikerült mindent beszereznem. – mondtam

·     Esmenek, Carlislenak és Jacobnak nem találtam még semmit. – szomorodtam el.

·     Vegyél annak a korcsnak egy bolha nyakörvet. – nevetett Rosalie.

·     Rose, ő a legjobb barátom, ne beszélj róla így – mondtam mérgesen.

·     Jó, jó akkor mit szólnál egy fényképezőgéphez? Úgy is sokat kirándulnak Renesmeevel, és ezeket megörökíthetnék! – mondta, és ez számomra fantasztikus ötlet volt.

·     Ez remek, nekem tetszik az ötlet! – mondtam most már boldogan.

·     Nekünk haza kell mennünk, bocsi Bella! – mondta bűnbánóan Alice.

·     Ugyan semmi baj, én elleszek Edwarddal, de kérlek, nézzetek rá Renesmeere. – kértem nővéreimet. Rosenak egyből felcsillant a szeme amint kimondtam lányom nevét.

·     Persze, ez csak természetes! – mondta boldogsággal teli arccal Rosie. Imádta a lányunkat, de ezt meg is értem, őt nem lehet nem szeretni. Az első műszaki bolt felé vettük az irányt, miután elköszöntünk a lányoktól. Az üzletben láttam egy gyönyörű fekete színű fényképezőgépet, egy tartóval együtt le is vettem a polcról és kifizettem. Ezután Esmenek és Carlislenak kellett már csak ajándékot találnunk. Edward felajánlotta, hogy amíg én Esmenek keresek valamit, addig ő Carlislenak néz körül valami hasznos után. Miután elváltunk eszembe jutott, hogy fogadott anyám is rajong az ékszerekért. Gyorsan visszamentem az ékszerboltba, ahol legelőször voltam és az eladónőhöz fordultam:

·     Árulnak itt feliratos nyakláncokat? – kérdeztem reménykedve. Válasz nem jött, csak egy nagy doboz, teli gyönyörű nyakláncokkal. Úgy vettem észre a nő nem nagyon kedvel, de ezzel nem törődtem, csak kerestem a dobozban valami egyedit. Az egyiken meg is akadt a szemem. Szív alakú volt, és bele volt vésve egy szöveg: Madre de afecto, de nem értettem, annyit sejtettem, hogy ez spanyol.

·     Elnézést, mit jelent ez a szöveg? – kérdeztem a nőtől.

·     Azt jelenti szeretett édesanya, spanyolul! - suttogta a számomra tökéletes és jól ismert hang.

·     Köszönöm! – mondtam neki egy csók kíséretében. Ezek szerint a nyelvet jól tudtam. A nő olyan undorral nézett rám, Edwardra pedig úgy, mint egy Istenre, hogy azt hittem ott helyben leszedem a fejét. Edward gyorsan megfogta a kezem és csak ez tartott vissza.

·     Ezt kérném! – mondtam ki egy kis undorral én is. Gyorsan kifizettem és mentünk is ki az üzletből. Már menni akartam a kocsihoz, mikor Edward hirtelen elkapta a kezemet és vadul megcsókolt:

·     Ne törődj azzal a nővel! – mondta miután csókunk megszakadt. Edward szavai megnyugtattak. Valami új orvosi könyv félét vett Carlislenak.

·     Renesmeenek és Jaspernek mikor jönnek meg az ajándékok? – kérdeztem kicsit izgatottan.

·     Már megvannak! Miután elmentetek utána hozták. De ne aggódj elrejtettem őket úgy, hogy még Alice se találná meg. – nevetett.

·     Ügyes Mr. Cullen! – mondtam neki most már én is nevetve.

·     Köszönöm az elismerést Ms. Cullen! – mondta azzal a fél oldalas mosolyával, amit annyira imádok. Hazafelé az úton nagyon sokat beszélgettünk. Mikor a Cullen ház előtt voltunk, kiszálltam, de az ajándékokat nem vettem ki. Bementünk a házba, kislányom a nappaliban ült Rosalieval és Emmettel. Amint meglátott minket, szaladt is hozzánk és a nyakamba vetette magát:

·     Azt hittem már sosem jöttök vissza! – mondta. Csak pár órára mentünk el, de nekem is már nagyon hiányzott.

·     Elmegyünk vadászni? – kérdezte és ekkor már apját ölelte. Alice és Jasper a szobájukban van, érzem, Esme és Carlisle pedig a dolgozószobában.

·     Persze, már nekem is el kell mennem, és ahogy téged nézlek, neked is Drágám. – mondta szerelmem. Gyorsan felszaladtam, hogy megkérdezzem a többieket, hogy jönnek- e vadászni, és nagy örömömre Alice és Jasper is velünk tartottak. Elindultunk futva az erdőbe. Mindenki három szarvassal végzett, rajtam kívül. Én megéreztem egy fantasztikus illatot, és ha jól sejtettem, akkor medve lehetett. Ott hagytam családomat és az illat felé vettem az irányt. Meg is láttam áldozatom, és nagy meglepetésemre ő is meglátott, de nem szaladt el, sőt inkább felém rohant. Úgy gondoltam ezzel hamar elbánok, de mintha az összes erőm elszállt volna ledermedtem. A medve csak rohant felém, és mikor elért leterített a földre és a karmát a mellkasomba mélyesztette. Ordítottam a fájdalomtól, azt hittem most rögtön széttép a medve. Már majdnem elvesztettem az eszméletem, mikor arra lettem figyelmes, hogy Edward lelöki rólam a medvét, és kiszívja az összes vérét. Jasper gyorsan odaszaladt hozzám és folyton nyugalom hullámokat sodort felém.

·     Hol – hol van……Renesmee? – kérdeztem tőle.

·     Shhhhh Bella, semmi baja Alice hazavitte, ne aggódj! – mondta nekem kedvesen. Már Edward is mellettem volt:

·     Semmi baj Kicsim, de most ne beszélj, hazaviszlek. – mondta szerelmem. A hangjából féltést és szeretetet véltem felfedezni, amit irántam érzett. Férjem felvett és amilyen gyorsan csak tudott, a Cullen ház felé vette az irányt. Mikor beértünk az ajtón mindenkin láttam a pánikot.

·     Úristen, Bella jól vagy? – kérdezte Esme félelemmel teli arccal.

·     Anyu, anyu, jaj mit tettem, nem kellett volna elhívnom őket vadászni! –zokogott kislányom Rosalie vállán.

·     Semmi, semmi bajom, jól vagyok! – mondtam, hátha letudom, kicsit nyugtatni őket, nem nagy sikerrel. Carlisle már lent is volt és intett Edwardnak, hogy tegyen le a kanapéra. Férjem megtette, amit fogadott apánk kért. Megállapították, hogy elég mélyen megkarmolt a medve és, hogy két nap múlva már semmi bajom se lesz.

·     Hát Bella, hogy is mondjam ez nem meglepő! – nevetett Emmett, de csak halkan. Most senki sem nevetett ezért Rosie fejbe vágta férjét. Remek, ez az én formám, éppen karácsonyra leszek jobban. – mondtam de csak gondolatban. Megpróbáltam felülni, egy kicsit nehezen ugyan, de sikerült. Edward egyből segíteni akart, de én visszautasítottam:

·     Menni fog egyedül is! – mondtam.

·     Te mindig is makacs voltál szívem, de most! – mondta azzal a féloldalas mosollyal, amit úgy szeretek. Carlisle azt mondta, pihenem, kell ezért Edwarddal felmentünk a szobánkba. Megkértem Rosiet, hogy amíg pihenek, vigyázzanak a lányomra. Szegénykém magát hibáztatja a belesett miatt, de megnyugtattam, hogy nem kell aggódnia, én mindig ilyen voltam. Felértünk a szobánkba és Edwardhoz fordultam.

·     Elmegyek fürödni! – mondtam határozottan. Ő csak bólogatott. Annyira jól esett a forró víz. Vámpír létemre akármilyen vízben fürödhettem volna, mégis jól esett egy kis gőzölgés. Mikor vissza értem a szobába, Edward már az ágyban volt. Gyorsan mellé feküdtem, ő pedig elkezdte dúdolni az altató dalomat. Ha ember lennék már, biztos aludnék! – gondoltam magamban. Nagyon szerettem, amikor az altatómat játszotta zongorán, vagy csak így dúdolva. Mikor abbahagyta felé fordultam, de nem tűnt jó ötletnek. Kicsit fájt, de miután megláttam szerelmem arcát minden fájdalmam eltűnt.

·     Renesmee mért hibáztatja magát? – meg kellett kérdeznem.

·     Azért, mert ő hívott el minket vadászni, és úgy tarja, ha nem megyünk el vele, akkor ez nem történik meg! – mondta kicsit szomorkás hangon. – De ne aggódj Rose már, vigasztalja! – tette még hozzá. Ennek örültem, Rosalie nagyon szerette a lányunkat, és nagyon szeretett rá vigyázni. Ő mindig is akart volna kisbabát, de sajnos neki ez nem adatott meg, ezért mindig szívesen adtam át neki lányomat, hadd élvezze ki az anyai örömöket. Másnap pirkadatkor, már semmi bajom nem volt. Ennek nagyon örültem. Le is szaladtam szerelmemmel a nappaliba, már mindenki ott volt.

·     Sziasztok! Bella örülök, hogy már semmi bajod! – ölelt meg Esme.

·     Köszönöm anya! – mondtam, és gyorsan oda szaladtam kislányomhoz, hogy megnyugtassam. Kis angyalom az ölembe mászott és megpuszilt.

·     Jaj anyu annyira sajnálom, én nem akartam! – halkan sírt a vállamon.

·     Kicsikém nem a te hibád. Velem sokszor előfordulnak balesetek. – nevettem. Boldogan láttam, hogy ő is nevet, és körülöttünk mindenki. Alice és Rose már azt tervezték, hogy milyenek lesznek a színek az ünnepségen.

·     Mi lenne, ha mondjuk, most nem piros és zöld lenne, hanem, kék ezüst, hogy ne legyen hétköznapi! – mondta Esme.

·     Ez fantasztikus ötlet! – tapsikolt Alice. Nekem ezen nevetnem kellett.

·     Anyu elmehetek Jacobhoz, szólok neki, hogy holnap várjuk! – mondta mosolyogva és közbe apjára nézett, amin mindenki kuncogott.

·     Rendben, de veled megyek, legalább is a határig! – mondtam. Már indultunk volna, amikor szerelmem hírtelen elkapta a kezem és visszahúzott:

·     Légy óvatos, kérlek, tudod milyenek a farkasok! – mondta és egy kis undort véltem felfedezni a hangjából.

·     Ne aggódj, csak a határig megyek! – csókoltam meg. Kicsim már húzogatott is, hogy mennyünk már. Elindultunk először emberi tempóban:

·     Meddig maradsz? – kérdeztem.

·     Olyan egy – két órát! Megengeded? – kérdezte.

·     Igen, meg! De telefonálj haza, amikor indulsz! – mondtam neki.

·     Rendben! – mondta, de ekkor már szaladtunk. Lányom félvér létére is gyorsan futott. Lassabban, mint én vagy bármelyik másik vámpír, de gyorsabban, mint egy ember. Elértünk a határt, és engem megcsapott a farkas szag.