(Nessie szemszöge) 

Annyira megrémültem, hogy majdnem elájultam, de a többiek jelenléte erőt adott.

Ahogy Anyura néztem, elszántsággal leplezett rémületet láttam az arcán, ugyanúgy, ahogy a többiekén is.

Senki nem tudta, hogy mi fog most történni, még Alice sem.  

A farkasok felbukkanása örömmel és újult erővel töltött el, egészen addig a pillanatig, amíg meg nem érkezett a Volturi többi tagja.

Tanácstalanul álltunk az erdő szélén, és bámultuk ellenfeleinket. 

• Azt hiszem, most már kiegyenlített lesz a küzdelem. – szólalt meg Aro. – Köszönök mindent Jane, amit eddig tettél, de most már a fivéreimmel a kezünkbe vesszük az irányítást.

• Örömmel tettem mester! – válaszolt angyali mosoly kíséretébe Jane.

• Mire várunk még? – kérdezte türelmetlenül Caius. – Kár vesztegetni az időnket, essünk gyorsan túl rajta.

A „ a gyors túlesés”  tényleg gyors lett volna, mert látható fölényben voltak, legutóbbi találkozásunk óta ugyanis ők is gyarapodtak néhány új taggal, így már többen voltak mint mi és a farkasok együttvéve. 

• Annyi azért csak jár nekünk, hogy kifejtsétek az indokaitokat. Jane már említett pár dolgot, de szerintünk ez kevés ahhoz, hogy ennyijünket halálra ítéljetek. – közölte Carlisle.

• Szerintünk pedig éppen elég indokunk van. Nézd Carlisle! Ez a vámpír-farkas szövetség hosszú távon semmi jóra sem vezet, ráadásul igen veszélyes is, arról nem is beszélve, hogy egyre többen vagytok, és lassan gyanút fognak a környékbeliek. – mondta Aro.

A környékbeliek biztos nem fognak gyanút fogni, gondoltam. Charlie-n és a la push-iakon kívül senki nem tudja, hogy mi itt vagyunk. A forksi nép azt hiszi, hogy az egész család New Hampshire-be költözött, mert Anyunak meg Apunak ott kellene egyetemre járnia. 

      - Továbbra is azt mondom, hogy ennek nem kellene elégnek lennie egy család elpusztításához. Vagy esetleg van egyéb okotok is, hogy ezt tegyétek? – Carlisle kérdőn nézett végig a Volturi tagjain. 

Érthetetlen pusmogás kezdődött a köpenyes alakok között, míg a vezetők is sutyorogtak.

Egyetlen feszült pillanatig azt hihettük, hogy más is közrejátszott. De ez nem így történt legalábbis továbbra sem mondták meg nekünk. 

Kezdtem nagyon félni. Elsősorban nem magamat féltettem, hanem a családomat és a barátaimat, akik mind itt voltak. Nekem az a legnagyobb fájdalom lenne, hogyha nekik bármi bajuk is lenne. Sokkal könnyebben viselném azt el, hogy ha csak én sebesülnék meg, és ők sértetlenek maradnának. DE ez valószínűleg lehetetlen. Bárcsak lenne egy módja, hogy megmeneküljünk. 

Caius arcán türelmetlenség látszódott, hogy Aro előrébb lépett, hogy szóljon. 

• Nem. Ez az egyetlen indokunk, mégis úgy gondoljuk, hogy ez önmagában is elég erős érv ahhoz, hogy felvegyül veletek a harcot – mondta Aro.

Tudtam, hogy ez a mi végszavunk, innen már nincs kiút.

A Volturi támadási alakzatba rendeződött.

Én eddig elöl álltam Jacob-al, de most a többiek bevágtak elénk. A szívem egyre hevesebben vert, és ennyi kitűnő hallású vámpír között már kezdtem kínosan érezni magam, bár nem ez volt a legnagyobb problémám.

Félősen bújtam el Anyu háta mögött, mint valami kisgyerek. Látni se akartam az ellenséget. 

Már támadni készültek. Láttam, ahogy néhányan előrébb jöttek, a testőrök pedig közelebb húzódtak a három vezérhez. 

      - Talán az lenne a legjobb, hogyha az igencsak labilis helyzetű  félvér lánnyal kezdenénk – szólt Caius.

• Hmmm…..Nem rossz gondolat… - töprengett Aro.

Azt még láttam ahogy pár köpenyes előrelép, de onnantól felgyorsultak az események. 

Az egyik oldalon megfékezték  őket, azt láttam, hogy Emmett, Jared és Paul van legelöl, de a többiek is bekapcsolódtak a harcba, így hamarosan a tömegtől nem láttam semmit.

Újból magam elé néztem, és ekkor vettem észre, hogy két alak felénk tart. Még mindig Anyu mögött álltam, de lassan már senki sem volt körülöttünk. 

Az egyik támadni készült amikor egyszerre két kiáltás is felhangzott. 

• Neeem! –  kiabálta kórusban Apu és Jacob, és elénk vetették magukat.

Az egyik köpenyes elhajította a rá támadó Jacob-ot, aki óriási sebességgel csapódott egy fába.

Láttam, amint Apu megfékezi a felénk tartókat, de most mással foglalkoztam. 

Az, aki az előbb elhajítottam Jacob-ot, most újból felé közelített, és hatalmas csapást mért rá, majd megint elhajította. Eltelt vagy két másodperc, és Jacob továbbra sem mozdult, én pedig már hihetetlenül szenvedtem. Csak ezt ne! Csak Jake-t ne…. 

      - Neeeeeemm - akartam sikítani, de csak szinte suttogás volt, ami a torkomon kijött, majd a szemembe gyűlő könnyektől, már nem láttam semmit.