·     Kérlek, most menj el, nem látunk itt többé szívesen. – mondta Esme nyugodtan.

·     Rendben! – mondta és elszaladt. Kicsit megnyugodtam, hogy nem történt semmi baj. Kislányom hozzánk futott, apja felvette és elkezdett zokogni.

·     Kincsem semmi baj! Kérlek, nyugodj meg! – csitítgatta Edward. Kicsit megnyugodott és elment Aliccel játszani. Holnapra tettük a vásárlást és az elmaradt baseballozást. Az egész estét átbeszélgettük. Lányom az ölemben aludt el, nem vittem fel, nem akartam, hogy felkeljen. Reggel megreggelizett, felöltözött és mentünk Port Angelesbe. Ott a legelső plázába mentünk be. Már délkörül volt, így nagyon sokan voltak. Mikor bementünk az összes ember ránk figyelt. Utáltam ezt!

·     Ezt nem bírom! Mi olyan érdekes rajtunk? – kérdeztem Edwardtól.

·     Jaj szívem! Neked nem lenne furcsa, ha kilenc hófehér „ember” bejönne? Te nem akarnád őket megnézni? – kérdezte mosolyogva, majd megcsókolt.

·     Igazad van! – mondtam miután elszakadtunk.

·     Öcsi mire gondolnak? – kérdezte mosolyogva Jasper.

·     A lányokat nagyon nézik és tetszenek nekik! – mosolygott Edward.

·     Hát, úgy látom, szerencsénk van veletek! – nevetett Emmett és megcsókolta Rosaliet. Bementünk a legelső üzletbe, amit Alice meglátott. Már én is szerettem vásárolni. Ha már olyan családban élek, akik imádnak vásárolni akkor nekem is meg kell szoknom. Ez az üzlet volt az egyik kedvencem. Természetesen a fiúk cipekedtek.

·     Ez jól áll neked! És szerintem Edwardnak is tetszene! – kacsintott rám Rosalie.

·     Jaj Rose, kérlek! – mosolyogtam.

·     Nem baj, ha felmegyek megnézni valamit? – kérdeztem. Vigyáznátok Renesmeere?

·     Persze menj csak! – mondta szerelmem. Felmentem az emeletre és az ékszerészhez mentem. Imádtam ezeket nézegetni, olyan gyönyörűek a nyakláncok, gyűrűk, karkötők és az órák.

·     Hát te? Egy ilyen szép, lánynak nem kellene egyedül mászkálnia! – hallottam meg egy hangot, de nem törődtem vele.

·     Hé, ha már köszöntem, legalább fordulj meg! – szólalt meg megint az a hang. Megfordultam, hogy vajon kivel kiabálnak, ekkor láttam, hogy hat fiú vesz körül. Nem ijedtem meg, inkább nyugodt maradtam.

·     Nem egyedül vagyok! A családommal jöttem! – mondtam.

·     Igen persze! – mondta az egyik. Kicsit közelebb jöttek. Meg akartam védeni magam, de abból még baj is lehetne, inkább hagytam, megvártam mit akarnak, de egyszer csak valaki a nevemen szólított.

·     Bella, kicsim, jól vagy? – kérdeztem a számomra legtökéletesebb hang.

·     Igen persze! – szökkentem mellé. - Én mondtam, hogy nem egyedül vagyok! – mosolyogtam a fiúkra. A fiúk csak tátott szájjal álltak előttünk, aztán gyorsan elfutottak.

·     Vajon mitől ijedtek meg ennyire? – kérdezte állmeglepődéssel legjobb barátnőm.

·     Hát Alice nem is tudom, talán Jasper arca, Emmett termete, és Edward szeme ijesztette meg őket? – nevetett Rose. Mindhárman nevettünk.

·     Lányok, ez nem vicces, bajod is eshetett volna kicsim! Mostantól együtt maradunk! – mondta szerelmem.

·     Ugyan már, mi baja lehetett volna? Meg tudja védeni magát! – mondta Rose és átölelt.

·     Igazatok van! – egyezett bele Edward. Renesmee szaladt mellém.

·     Anyu, jól vagy? – kérdezte.

·     Persze kicsim, semmi bajom. – mondtam és megpusziltam. Olyan édes, amikor aggódik valakiért.

·     Na jó, folytassuk! – mondta Alice. Este hat körül végeztünk. A fiúk úgy néztek ki, mint valami karácsonyfa. Ezen a lányokkal elkezdtünk nevetni.

·     Na, elég volt lányok, most már megyünk haza! – mondta Jasper.

·     De hát nem vettünk még semmit! – tiltakoztunk a lányokkal.

·     Hé, csajok, ha most emberek lennénk már biztos, hogy megszakadtunk volna! – nevetett Emmett. Bepakoltunk a kocsikba és indulunk haza.

·     Akkor megyünk? – kérdezte Emmett izgatottan. Bármennyire is a bátyám volt, akkor is ott volt benne az a kisfiús szokás, hogy izgul valamiért.

·     Persze szívem, csak pakolj össze! – mondta Rose és megcsókolta Emmettet. Bátyám már pakolt is. Ez idő alatt a lányokkal felmentünk és átöltöztünk. Én a bíró voltam mindig is. Ezért én egyből azt a szerelést akartam felvenni.

·     Mégis mit csinálsz? – kérdezte Alice. - Már te is játszol, így olyan ruhát veszel fel, amibe te is tudsz mozogni! – mosolygott.

·     Rendben, akkor add oda a ruhámat. – mondtam és elvettem a kezéből a ruhát. Felöltöztünk és lementünk. Mikor oda értünk kicsit nyugtalan lettem. Ezen a helyen ölt meg majdnem, James, és kislányomat innen rabolták el. Edward is észre vette, hogy nyugtalan vagyok, így a kezét a derekam köré rakta és átölelt.

·     Nincsen semmi baj! Kélek, próbáld magad jól érezni! – kérlelt és lágy csókot lehelt ajkaimra.

·     Rendben, köszönöm szerelmem! – mondtam neki. Én kezdtem az ütést. Alice dobta a labdát, én pedig elütöttem. Mikor elkezdtem futni, Emmett elfelejtett a labda után menni, annyira meglepte, hogy milyen erővel ütöttem. Gyorsan megkereste a labdát és visszahajította. Épp, hogy sikerült becsúsznom és bent maradnom. Mindenki tapsolt, aminek nagyon örültem. Sokáig játszottunk így, de kislányom fáradt volt és már egy pokrócon aludt. Haza mentünk! Otthon a fiúk elmentek „játszani”, a lányokkal pedig leültünk beszélgetni. Esme kinézett az ablakon és egy kis fájdalmat láttam az arcán.

·     Az volt a kedvenc fám, már vagy 100 éves volt! – mondta.

·     Anyu semmi baj, majd lesz egy másik kedvenced! – öleltem át. Ő visszaölelt és rám mosolygott. A fiúk épp most jöttek be a házba.

·     Edward, ez nem igazság, mindig kiolvasod a gondolataimat! – mosolygott Emmett és ezen, mindenki nevetett.

·     Anyu! – hallottam meg fentről kislányom hangját. Renesmee lejött és köszönt mindenkinek.

·     Beszélnünk kell! – mondta Carlisle és a nappali felé indult. Követtük a nappaliba, leültünk a kanapéra és figyeltünk.

·     Az iskoláról lenne szó! Járnotok kellene ismét! Nincs már sok az év végéből, de mennetek kéne! – mondta fogadott apám.

·     Bellával mi lesz? – kérdezte szerelmem.

·     Ő is megy veletek, természetesen! – mondta anyám.

·     De hát, én már…..más vagyok! – mondtam, és közelebb húzódtam Edwardhoz.

·     Lányom igaz, hogy már olyan vagy, mint mi, de ezzel nem kell törődnötök! – mondta Carlisle.

·     Igen hugi, velünk nem akarnak, de inkább nem mernek beszélni! – nevetett Emmett, de Rose fejbe vágta.

·     Hát nem is tudom! Mikor kellene mennünk? – kérdeztem.

·     Holnap! – mondta Edward.

·     Értem! Hát, megpróbáljuk! – mosolyogtam.

·     Te jobban bírod az embereket, pedig újszülött vagy! – ölelt meg legjobb barátnőm.

·     Köszönöm! – mosolyogtam vissza. – Ma mit csinálunk? – kérdeztem.

·     Elmegyünk a suli recepciósához és oda adjuk az igazolást! Írtam nektek! – mosolygott Carlisle.

·     Köszönjük! – mondtuk. Elindultunk a suliba mindannyian, kivéve Esmet és kislányomat. Oda értünk az iskola bejárata elé, és kicsit megremegtem. Edward ezt is észre vette és megfogta a kezem. Így mentünk be, mindannyian a párja kezét fogta. A recepciós nő, úgy nézett minket, hogy azt hittem elfelejt levegőt venni.

·     Jó napot! A gyerekeim ismét járnának iskolába, itt vannak az igazolások! – mondta Carlisle kedvesen.

·     Rend - ben köszönöm! – dadogott a nő, én pedig ezen, kuncogtam. Írogatott még valamit majd hazamentünk. Elmentem vadászni, de nem akartam, hogy bárki is velem jöjjön. Kiszellőztettem a fejemet, és sokat gondolkoztam. Elkaptam három szarvast és indultam haza. Kislányom Esmevel játszott, nővéreim a következő bevásárló körútjukat tervezték a fiúk, pedig legújabb „játékukat” szervezték. Szerelmem mikor meglátott, felém rohant és megcsókolt.

·     Már megint a legújabb „játékotokat” tervezitek? – kérdeztem.

·     Persze hugi, le kell győznöm Edwardot! – mosolygott Emmett.

·     Ugyan Emmett, csak álmodozol! Te is tudod, hogy semmi esélyed! – nevetett szerelmem.