·     Hát nem tudom! Anyu? – kérdezte tőlem félénken. Én a mellettem álló szerelmemre néztem, ő pedig csak egy kicsit biccentett.

·     Menj oda! Nem kell félned! – mondtam Renesmeenek. Ő, Aro felé nyújtotta remegő kezét.

·     Érdekes! Felettébb érdekes! Szóval neked is van egy ajándékod! – mosolygott kislányomra Aro.

·     I- Igen! – dadogta kis angyalom, aztán mellém futott és megölelt.

·     És, ha szabad megtudnunk, ki az a Jacob? – kíváncsiskodott Marcus.

·     Egy barát! – mondta szerelemem mellettem.

·     Ez különös! Kislányotok gondolatai azt mutatták, hogy nagy viszályban voltatok! – mondta fagyos hangon Caius. Mondjuk tőle ezt meglehetett szokni.

·     Igen, de az már régen volt! – mondta Alice.

·     Köszönjük a választ! – mondta Marcus ismét.

·     És, ti mikor fogtok minket meglátogatni? – kérdezte Alec.

·     Ha lesz rá időnk! – mosolygott Esme.

·     Nekünk rengeteg időnk van! – nevetett Aro.

·     Mester! Kezdek szomjas lenni! – mondta Jane.

·     Hol lehet nálatok vadászni? – kérdezte Demetri.

·     Itt nálunk sehol! – mondtam dühösen.

·     Ha szomjasak vagytok, akkor jobb, ha indultok! – mondta Rosalie.

·     Ó, semmi gond! Itt van egy félig ember, félig vámpír kislány! Nekem az is jöhet! – nevetett Felix és elindult Renesmee felé. Olyan gyorsan, hogy szinte látni sem lehetett. Kislányom elé ugrottam, és neki ütköztem Felix beton kemény mellkasának, aminek az lett a vége, hogy a falnak ütköztem. Emmett és Jasper hátulról lefogták Felixet, míg Demetri és Alec elölről próbálták lenyugtatni. Alice és Rose, a síró kislányomat nyugtatták, Edward pedig nekem segített. Nem történt senkinek semmi baja, szerencsére.

·     Jobb, ha most elmentek! És nem szeretném, ha a városban, vagy a közelben vadásznátok! – hallottam meg fogadott apám hangját, amiben most dühöt véltem felfedezni. Szerelmem nagyon ideges volt és egy hangos morgás jött fel a mellkasából. Megfogtam a kezét és megöleltem.

·     Rendben! Köszönjük a vendéglátást! – mondta Aro, és eltűntek. Renesmeen láttam, hogy nagyon megijedt, ezért kibújtam Edward öleléséből, és mellé szaladtam.

·     Nincsen semmi baj! Kincsem, nyugodj meg! Nem történt semmi! – nyugtatgattam.

·     De miattam megsérültél! – zokogta a vállamhoz dőlve.

·     Drágám, nincsen semmi bajom! De köszönöm, hogy aggódtál értem! Szeretlek! – mondtam neki.

·     Én is szeretlek Anyu! – mondta és már mosolygott. Mikor kicsit megnyugodott, leültünk a nappaliba és azon gondolkodtunk, hogy most visszamenjünk-e a suliba. Úgy vettem észre, hogy senkinek nincs hozzá kedve.

·     Mi olyan vicces Bella? – kérdezte Jasper, el is felejtkeztem a képességéről.

·     Muszáj mindent észre venned? – kérdeztem. – Komolyan mondom a pajzsom, nem mindig tökéletes! A te képességedtől is megvéthetne egy kicsit! – mondtam morcosan. Ezen csak nevetett.

·     Fejezd be! Hallod! Vagy kapsz megint! – mosolyogtam rá.

·     Jó, jó, befejeztem! – mondta, de még mindig nevetett.

·     Akkor, nem megyünk suliba! – ujjongott Rose.

·     Ömm… Az még nem biztos! Carlisle, Esme? Ti mit gondoltok? – fordult szüleinkhez szerelmem. Fogadott szüleim kicsit gondolkodtak, majd válaszoltak.

·     Nincs semmi kifogásunk ellene! Tudjátok mit? Mennyünk sátorozni! – mondta boldogan Esme. Ez már mindenkinek tetszett!

·     És mikor menjünk? – kérdezte Emmett.

·     Kiveszek egy hetet a kórházból, és akkor elmehetnénk holnap! – mondta Carlisle. Renesmee nagyon örült neki és már láttam, hogy alig emlékszik arra, ami történt. Kislányom oda szaladt Esmehez, az ölébe ült és megölelte.

·     Én szomjas vagyok! – jelentette ki Alice. – Kijön velem? – kérdezte boci szemekkel.

·     Én megyek! – mondta Rose. – Egy kicsit nekem is le kell vezetnem a dühömet! – tette még hozzá. Úgy láttam kislányom is, el szeretne velük menni.

·     Te is jöhetsz velünk! – mondta Alice, és átvette Esmetől kislányomat. Ezek szerint ő is észre vette. Miután elmentek, Emmethez fordultam.

·     Sakkozunk? – kérdeztem, ártatlan szemekkel.

·     Jó! Legalább te nem olvasod ki a gondolataimat! – nézett Emmett szerelmemre. Ő csak mosolygott. Esme és Carlisle bementek a kórházba. Mi leültünk az ebédlőbe és felraktuk a bábúkat. Sosem voltam jó sakkban, de próba szerencse. Már vagy másfél órája játszhattunk, mikor sikerült sakk mattot adnom bátyámnak. Láttam rajta, hogy nem tetszik neki, hogy nyertem. Felállt az asztaltól és a napaliba ment. Gyorsan utána mentem és az ölébe ültem.

·     Ne legyél szomorú! – mosolyogtam rá. – Ha akarod, azt mondom majd a lányoknak, hogy te nyertél! – mondtam neki.

·     Aranyos vagy Hugi, de azért örülök, hogy te nyertél! – mosolygott rám. Adtam neki egy puszit, majd Edwardhoz futottam. Ekkor jöttek meg Rosalieék.

·     Képzeljétek, Alice néni látomásában, napsütés volt, és mi egy réten napoztunk! – ujjongott kislányom.

·     Ez remek! Akkor az a rét kicsit csillogni fog! – nevettem. Mindenki velem nevetett.

·     Hol vannak a nagyiék? – kérdezte Renesmee.

·     Elmentek a kórházba, nem sokára jönnek haza! – mondtam. – Addig nem gondolod, hogy össze kéne pakolni neked pár ruhát? – kérdeztem.

·     Igaza van Bellának, de jobb lenne, ha én segítenék neked ruhát pakolni! – mondta Alice. – Addig Bella megcsinálja a saját ruháját! – tette még hozzá.

·     Ki fog cipelni 50 darab bőröndöt? – kérdezte nevetve Jasper. Legjobb barátnőm csípőre tette a kezét és szúrós szemekkel nézett férjére.

·     Jól van Kicsim, nem úgy gondoltam! De tudod te is, hogy milyen vagy! – mondta Jazz.

·     Majd én is ott leszek és figyelek rájuk! – mosolyogtam bátyámra. Megcsókoltam szerelmem és felfutottam a szobánkba a lányok kíséretében. Alice érdekesen akart pakolni sátorozáshoz. A lányom kis koktél ruháját is be akarta tenni. Meghallottam, hogy fogadott szüleim is megjöttek.

·     Alice! Hova megyünk, kempingezni, vagy egy bálba? – kérdeztem és elhúztam a számat.

·     De ez egy szép ruha! Jól van, na! Akkor beteszünk sportosabb ruhákat! – mondta durcásan. Bepakoltunk mindannyiunknak, de sajnos már késő volt ahhoz, hogy elinduljunk. Renesmee annyira izgatott volt, hogy még apja dúdolására sem tudott elaludni. Láttam rajta azért, hogy fáradt, ezért megkértem Jazzt, hogy altassa el képességével. Mikor megtette, kislányom összeesett és mély álomba merült. Ezután én törtem meg a csendet.

·     Mi lenne, ha az éjszakát izgalmassá tennénk? – kérdeztem mosolyogva.

·     Ezt meg, hogy érted? - kérdezte Alice.

·     Játszunk! De különleges módon! – incselkedtem, miközben szerelmemre néztem. Ő már mindent tudott.

·     Arra gondoltam, hogy mindenkit a pajzsom alá vonok, és azután játszhatunk, KÉRDEZZ, FELELEKET! – nevettem fel. Úgy láttam, tetszik mindenkinek az ötletem. Erősen koncentráltam, és szerencsére sikerült a pajzsom alá vennem családomat. Először én kérdeztem Esmetől.

·     Milyen volt neked, mikor legelőször láttad Carlislet a kórházban? – kérdeztem. Kicsit gondolkozott majd válaszolt.

·     Mivel akkor én, úgy mond házas voltam, nem néztem rá úgy! De mégis minden nap csak róla gondolkoztam és sosem értettem, hogy lehet ilyen fiatal és mindig helyes! – mosolygott majd átölelte férjét. Ezen mindenki mosolygott. Most fogadott anyám kérdezett szerelmemtől.

·     Mit éreztél, mikor Bella szenvedett a vámpír méregtől? – kérdezte, de nem kíváncsian, csak természetesen. A kérdésen nagyon meglepődtem, nem gondoltam, hogy ilyet tesz fel neki. Edward arca kicsit megfeszült, és láttam rajta, hogy nehéz neki válaszolni.

·     Fiam, ne haragudj rám, ha nem akarsz, nem kell válaszolni! – futott Esme szerelmemhez és átölelte.

·     Semmi baj anyu, válaszolok! – mondta nyugodtan. Mindenki felé fordult.