·     Nem kell sírnod, nincsen semmi baj! – mondta majd átölelt.

·     Jó, de nem gondoltam volna, hogy ilyet éreztél, és most én vagyok magamra mérges! – mondtam.

·     Nem szabad senkit hibáztatni, mi örülünk, hogy Bella végre hozzánk tartozik hivatalosan is. – mondta Rose mosolyogva.

·     Köszönöm! – mondtam és elmosolyodtam én is. A nap már kezdett fel kelni, így, úgy gondoltam, hogy felkeltem Renesmeet.

·     Kincsem, gyere, indulunk! – mondtam halkan. Kislányom megreggelizet és indultunk a rétre. Renesmee kicsit elfáradt, így apja vitte. Emlékszem, hogy én mennyire féltem emberként Edward karjaiban utazni, és, hogy mindig a szememet csukva tartottam. Attól tartottam, hogy neki megyünk egy fának vagy egy sziklának. A gondolkozást abba kellett hagynom, mert megérkeztünk a rétre. Nem a mi rétünk volt Edwarddal, de akkor is gyönyörű volt!

·     Ügyes vagy Alice! Ez fantasztikus! – csókolta meg Jasper legjobb barátnőmet. A lányokkal leterítettük a pokrócokat a fűbe, szorosan egymás mellé. A fiúk pedig a sátrakat állították fel. A mi sátrunk három személyes volt. Olyan volt, mintha kislányom külön aludt volna, mivel egy kisebb helyiség választja el a nagyobbtól. Itt aludtam én és szerelmem. Alice azt mondta, hogy pár perc múlva a nap ide ér. Lefeküdtünk a pokrócokra és vártunk.

·     3..2..1! – számolt vissza Alice. Mikor ezt meg tette a nap akkor bújt elő. Gyönyörű volt. Ránéztem Edwardra és kislányomra, mindketten, úgy csillogtak, mint a gyémánt. Alice csilingelően felnevetett.

·     Ez gyönyörű! – tapsikolt. Körülbelül három óráig lehettünk így, azután elvittem Renesmeet lefektetni, aminek nem nagyon örült. Nem tetszett neki, hogy amíg mi egész éjszaka azt csinálunk amit akarunk, neki kötelező aludnia. Az este gyorsan elrepült. Reggel úgy gondoltam, hogy elmegyek vadászni. Nem jött velem senki, mert mindenki este ment. Így, míg a családom összepakolt, mert hát sajnos ma indultunk haza, én elmentem vadászni. Befutottam az erdőbe, és sokáig futottam, miközben mindenfélén járt az agyam. Igazából semmi kedvem nem volt vadászni, de szerelmem is látta már, hogy éjfekete a szemem. Edwardnak mindig inkább az aranybarna szem tetszett, ahogyan nekem is. Már sokan mondták, hogy nagyon is összeillünk. Már fél órája futottam, mikor megéreztem egy szarvascsordát. Ha jól érzékeltem harmincan lehettek dél felé. Az illat irányába mentem és öt állattal végeztem is. Végül családom felé vettem az utat. Visszatérve a gondolataimra. Edwardal tényleg nagyon összeillettünk. Ugyan az volt a stílusunk, ugyanazokat szerettük, ugyan, úgy gondolkoztunk, mindig tudtuk mit szeretne a másik. Emmett folyton viccelődött velünk, hogy én is és szerelmem is tudunk a gondolatokban olvasni. Mikor megérkeztem már mindenki indulásra készen állt.

·     Ugye nem történt semmi bajod? – kérdezte Edward idegesen.

·     Nem, semmi, ne aggódj, csak kiszellőztettem a fejem. – mosolyogtam rá. Gyorsan hazamentünk, de a ház előtt mindannyian megálltunk. Egy furcsa illatot éreztem, feltételezem egy másik vámpír járt erre, vagy még mindig itt van. Renesmeet gyorsan magamhoz húztam és felvettem. Jasper és Carlisle bementek a házba körülnézni, de miután megnéztek minden helyiséget, biztonságosnak nyilvánították a házat. Gyorsan bevittem kislányomat a szobájába, kipakoltunk és lementünk a nappaliba.

·     Feltételezem megint Tanya járt a közelben! – fortyogott Rosalie.

·     Nem hiszem! Én nem az ő illatát éreztem! – mondtam nyugodtan.

·     A Volturi valamelyik tagja járt itt! – közölte Carlise, és a hangjában dühöt fedeztem fel.

·     Az, hogy lehet? Ők általában beszokták, jelenteni, ha jönnek! Nem? – kérdezte aggódva Esme.

·     Hacsak nem kémkedni jöttek utánunk! – mondta Edward. Nem tudom, hogy jöhetett ez az ötletem, de hirtelen valamiért felfutottam a szobánkba. Benyitottam és ledermedtem. Az egész szobánk fel volt dúlva. A bútorok fel döntve és minden fel volt borítva. Szerelmemet éreztem meg magam mellett.

·     Ez meg mi? – kérdezte idegesen. Lentről meghallottuk Alice kiabálását.

·     Bella, Edward! Jobb lenne, ha lejönnétek! – mondta Alice, és a cserfes kis barátnőm, most cseppet sem volt jó kedvű.

·     Edward ez neked jött, nem olvastam el, de a feladót nézd meg! – nyújtott szerelmem felé egy levelet. Edward kinyitotta a levelet és megmerevedett.

·     Aro küldte! Igazad volt Carlisle, ők jártak itt! – mondta, és hangosan elkezdte olvasni a levelet.

·     Kedves Edward! 
Szeretnénk TÉGED vendégül látni Volterrában! Remélem, elfogadod a meghívást! Kérünk téged, hogy feltétlenül egyedül gyere, fontosat szeretnék közölni veled!                Üdv: Aro!  
Edward megfeszült mellettem, én pedig nagyon megijedtem. Aro mit gondol, hogy csak úgy engedni fogom szerelmemet, elmenni azokhoz a gyilkosokhoz?

·     Edward! Ugye nem mész el? Mond, hogy nem hagysz itt! – a hangom egy oktávval feljebb csúszott.

·     Bella, nem tehetek mást! Akkor ismét ide jönnek, és nem akarom, hogy megint valaki megsérüljön! – mondta szomorúan.

·     De, Edward, akkor nem mész egyedül! Veled megyek! – mondtam.

·     Szerelmem, akkor lehet, hogy téged támadnának meg! És neked itt kell maradnod a lányunkkal! Kérlek! Hidd el, sietek hozzád vissza, nem maradok sokáig! Ígérem! Maradj itt a családunkkal! – ölelt át. Nem tudtam, hogy mit tegyek. El akart menni egyedül a Volturihoz! Nem akartam, így még jobban magamhoz öleltem. Nem akartam magamtól távol tudni! Borzalmas lenne még egyszer.

·     Fiam! Igaza van Bellának nem, mehetsz egyedül! Valaki veled megy! Sajnálom, Bella, de te tényleg nem mehetsz! – mondta Carlisle.

·     Apu, nem akarom, hogy bárkinek is baja essen. Az lesz a legjobb, ha egyedül megyek! – mondtam.

·     És, ha nem mi sérülünk, meg hanem te? – kérdezte Esme aggódva.

·     Neki nem lesz semmi baja! – mosolygott Emmett, ezzel is bíztatva szerelmemet. Renesmee ez idő alatt csendben sírt Rose ölében. Legszívesebben én is ezt tettem volna.

·     Mikor akarsz indulni? – kérdezte Alice.

·     Minél előbb! – mondta Edward még mindig engem ölelve.

·     Bella, nyugodj meg! Nem látok semmit, ami rossz lenne. Ne aggódj! – mondta kedvesen barátnőm.

·     Alice! Lehetetlent kérsz! Hogy nyugodjak meg, mikor tudom, hogy Edward egyedül megy azokhoz a gyilkosokhoz? Mond, ilyenkor te, hogyan éreznéd magad? – kérdeztem. Nem szólt semmit, csak lehajtotta a fejét.

·     Jobb lenne, ha kicsit felmennétek, és kettesben lennétek! – mondta Rosalie. – Mi figyelünk addig Renesmeere! – simogatta meg lányomat.

·     Rendben! – mondtam. Felmentünk és az első dolgunk az volt, hogy rendet tettünk egy kicsit. Nem tartott tovább öt percnél. Mindketten ledőltünk az ágyra, én pedig szerelmem mellkasára dőltem.

·     Ne aggódj! Mire eszedbe jutok, már itthon is leszek! – mondta.

·     Akkor ne is menj el! Nekem mindig te jársz a fejemben! – mondtam. Két keze közé fogta arcomat és a szemembe nézett.

·     Bárhol legyek is, bármennyire távol vagyunk egymástól, mindig együtt vagyunk! Ezt sose felejtesd el szerelmem! – mondta, majd szenvedélyesen megcsókolt.

·     Le kéne mennünk! Egy kicsit szeretném Renesmeet is megnyugtatni! – mondta miután elválltunk.

·     Rendben! – mondtam. Leszaladtunk és láttam, hogy kislányunk még mindig Rosalie ölében ült és szipogott. Meghallottam, hogy valamiről beszélgettem, így megfogtam szerelmem és megállítottam.

·     Hallgasd! – mondtam neki. Renesmeenek nagyon szomorú hangja volt.

·     Anyu nagyon szomorú, tudom, ahogyan én is, akkor apu mért megy el? Nem akarom, hogy oda menjen, ahol veszélyben lehet! – mondta és Rose vállára, hajtotta a fejét. Nagyon sajnáltam őt is! Igaza volt! Az egész család aggódott Edwardért és ő mégis elmegy! Lementünk a nappaliba, ahol már mindenki várt minket. Szerelmem elvette idősebbik nővéremtől lányunkat és átölelte.