·     Ne menj el! Kérlek! Tudom, hogy valami bajod lesz! Alice mesélt már a Volturiról, és nem jó történeteket! – mondta Renesmee és apja szemeibe nézett.

·     Sietek vissza hozzád! Ígérem neked is! És nem lesz semmi bajom! Hidd el! Alszol egyet, játszol anyuval és a lányokkal, én pedig már itthon is leszek! – mosolygott szerelmem lányunkra. Edward most akart indulni, így letette lányunkat és mindenkitől elköszönt! Utoljára felém fordult és egy szenvedélyes csókba forrtunk össze. Miután elszakadtunk, ki kísértük a garázsba. Beült az alkalmi kocsijába, amit tőlem kapott, egy Aston Martin.

·     Vigyázz magadra kérlek! – mondtam neki.

·     Ígérem! – mondta és elhajtott. Miután elment Renesmeet lefektettem és, úgy gondoltam futok egyet az erdőben.

·     Elmegyek futni! Ránéznétek néha Renesmeere? – kérdeztem a többiektől.

·     Persze Drágám! De biztos egyedül akarsz menni? – kérdezte Esme.

·     Igen, biztos! Kicsit gondolkoznom kell! Ha Renesmee fel kel, akkor mondjátok, hogy elmentem vadászni! – mondtam és válaszra sem várba kirohantam az ajtón. Berohantam az erdőbe és pontosan tudtam hova tartok a rétünkre. Feltételeztem, hogy este is olyan gyönyörű, mint nappal. Jól gondoltam, mikor odaértem a Hold átvilágította az egész rétet. Teli Hold volt, most is és akkor is mikor elhagyott! De nem szabadott erre gondolnom, Edward holnap este már itthon lesz! Tudom, hogy így lesz! – mondogattam magamban. Becsuktam a szemem és magam elé képzeltem Edwardot. Annyira tökéletes és gyönyörű! Sosem értettem, hogy hogyan érdemeltem én ki őt! Észre sem vettem, de az egész estét itt töltöttem és már felkelt a nap. Jobbnak láttam, ha haza megyek. Gyorsan haza futottam és a nappaliba belépve láttam, hogy mindenki ott ült csak Esme és Renesmee nem. Gondolom kislányom, még alszik, fogadott anyámat pedig a konyhából hallottam reggelit készíteni. Leültem fogadott apám mellé és a vállára hajtottam a fejemet.

·     Jasper meglehet oldani azt, hogy most az egyszer hagysz szenvedni? – kérdeztem.

·     Sajnálom Bella! – mondta lehajtott fejjel.

·     Nem, nem én sajnálom! Te csak segíteni próbáltál! Én kérek bocsánatot! – mondtam. Felém nézett és elmosolyodott. Kislányom ekkor jött le. Gyorsan megreggelizett és felment átöltözni. Carlisle elment dolgozni, a többiek pedig végezték a szokásos dolgukat. Már kilenc óra volt, de Edward sehol. Gondolom a közlekedés. De tévedtem, már reggel hét óra volt, de ő még sehol. Na most már kezdek pánikba esni! Leszaladtam, ott várt mindenki.

·     Hol lehet? Mért nincsen itt? – kérdeztem. – Azt mondta, hogy estére itthon lesz, de már reggel van! Istenem, tudtam, hogy valami baj lesz! – mondtam, és a kezeimben temettem az arcom. Emmett jött oda hozzám és átölelt.

·     Hugi! Edward erős, nincsen semmi baja! – mondta kedvesen. Minden este és minden reggel vártam, hogy egyszer csak betoppan, de nem jött és ez így ment öt napon keresztül. Egy reggel már nem bírtam tovább.

·     Én nem várok tovább! Most azonnal elmegyek Volterrába! – jelentettem ki.

·     Bella, várj…… - Jasper folytatta volna még, de nem tudta, mert Alice hírtelen a semmibe meredt és csak fájdalmas sóhajok hagyták el a száját, végül pedig egy morgás, aztán visszatért hozzánk.

·     Alice, kicsim! Mit láttál? – kérdezte Jazz és közbe Alice kezét, fogta.

·     Edwardot a Volturi elfogta! Sokáig küzdött, de túl erőben voltak és….

·     Neeeeeeeee! – sikítottam, és félbe szakítottam Alice mondandóját.

·     Bella, nem mondtam, hogy megölték, csak azt, hogy elfogták! Chelsea képességét akarják használni rajta! – mondta aggódva.

·     Jó lehet, hogy még nem ölték meg, de Chelsea képességét használják, azt pontosan tudjátok mit jelent! Csak úgy hagyjuk? – kérdeztem idegesen. Chelsea ajándéka vámpírként, hogy képes az egymás közti kötelékeket erősíteni, vagy éppen gyengíteni.

·     Természetesen nem! – válaszolt a kérdésemre Emmett.

·     Igaza van! Hozd Renesmeet és induljunk! – mondta fogadott apám. Bólintottam és felszaladtam kislányomhoz. Éppen játszott.

·     Kincsem, gyere, megyünk apuhoz! – mondtam neki.

·     Jó! – futott le a nappaliba. Kimentünk a kocsikhoz és beültünk Emmett hatalmas kocsijába. Ebben mindannyian kényelmesen elfértünk és indultunk is a reptérre. Út közben Carlisle lefoglalt nekünk nyolc repülő jegyet Olaszországba. Mikor oda értünk felszálltunk a repülőre és idegesen ültem le a helyemre. Mellettem Renesmee, előttünk Alice és Jasper, mögöttünk Emmett és Rose, mellettünk pedig, Esme és Carlisle foglaltak helyet.

·     De jó, még soha nem ültem repülőn! – ujjongott kislányom.

·     Kincsem, egyszer már utaztál, de akkor még nagyon kicsi voltál! – mondtam neki.

·     Értem! Most hova is megyünk? – kérdezte kíváncsian.

·     Hát Edwardhoz! Egy kicsit meglepjük! – mondta Emmett és mosolygott. – De persze nem csak őt fogjuk meglepni! – tette még hozzá, de ezt már csak gondolatban.

·     Bella, drágám! Nincs semmi bajom! – hallottam meg a számomra legtökéletesebb hangot. Felpattantam a helyemről és körbe néztem, de senkit nem láttam.

·     Mi a baj Bella? – kérdezte legjobb barátnőm.

·     Hallottam Edwardot! De úgy tűnik, hogy csak magamban! – szomorodtam el.

·     Már, mint a fejedben hallottad a hangját? – kérdezte Jazz.

·     Igen, de úgy tűnt, mintha itt lett volna mellettem! – közöltem. A repülő felszállt, de az út nagyon lassan telt Végre leszállt én pedig előre szaladtam. Emlékszem régen mikor csak Aliccel jöttünk, akkor ő ment el kocsiért, most viszont én mentem. Mire megjöttek, egy kicsit meglepődtek, mert nem szokásos kocsit hoztam. Jóval nagyobb volt, mint gondolták volna.

·     Na, most jöttök vagy nem? Elindulok nélkületek is! – mondtam, és egy mosolyt erőltettem az arcomra. Mindenki beszállt és már indultunk is. Olyan gyorsan vezettem, mint még soha. Mikor megláttam Volterrát, kezdtem boldog lenni. Szerencse volt, hogy a nap nem sütött ezen a héten, így könnyedén kiszálltunk a kocsiból és mentünk a Volturihoz. Nem azt mondom, hogy félek, de féltettem a családomat.

·     Nem lesz semmi baj Bella! – mondta Alice kedvesen. A biztonság kedvéért, azért mindenkire kiterjesztettem a pajzsomat. Az alagúton mentünk végig. Úgy vettem észre, hogy még senki sem tudott az érkezésünkről. Ez így tökéletes volt! Legalább meglepjük őket, ahogy Emmett mondta. Kislányomat Rosaliehoz küldtem, hogy vigyázzon rá, ha esetleg harcolni kell. Mikor a hatalmas díszes ajtóhoz értünk, nem állt előtte senki.

·     Nem igaz! Pedig azt hittem meglepjük őket! – morgott fel Emmett.

·     Nyugi Emm! Nem is baj! Legalább számítanak arra, hogy bajban vannak! Minket nem lehet legyőzni! Főleg, hogy mind pajzs alatt vagyunk! – mondta Jazz és rám mosolygott. Visszamosolyogtam és benyitottam a hatalmas ajtón. Gondoltam, mindenki mosolyogva várt minket, úgy mintha nem történt volna semmi.

·     Aro! Hol van Edward? – kérdeztem és a mellkasomból egy hangos morgás tört fel.

·     Nyugalom drága Bella! Nincs semmi baja! Demetrivel van! – mosolygott Marcus. Ez nem vall rá. Tudtam, Chelsea képességét bevetették ellene.

·     Látni akarom! Most! – mondtam.

·     Mit képzelsz ki vagy te? Nem beszélhetsz így a Mesterrel! – vicsorgott Jane, és a szemét kislányom szemébe mélyesztette.

·     Ugyan Jane, ne próbálkozz! Elfelejtkeztél a képességemről? – kérdeztem, és rá mosolyogtam. Ekkor nekem ugrott és a falnak estem. Emmett védelmezőn elém állt. Aztán gyorsan felálltam és Emmett mellé álltam.

·     Hát ez fantasztikus! Jane kedvesem, hagyjad őket! Alec szólj Demetrinek és Edwardnak!

·     Igen Mester! – mondta a fiú és elfutott.

·     Szóval, minek köszönhetjük a látogatásotokat? Régen nem látott barátunk is ellátogatott hozzánk! – mondta Caius örvendezve, persze a maga módján.

·     Pontosan tudjátok mért, vagyunk itt! – mondta Carlisle. Folytatta volna tovább, de pont ekkor érkezett meg Demetri és Edward. De, ő nem az volt, akit én szerettem. Mikor megláttam ledermedtem. Férjem, Chelsea kezét fogta és a szeme! Nem a szokásos gyönyörű aranybarna volt, hanem vörös!

·     Apu! – kiáltott Renesmee és ügyesen kibújt Rose karjai közül és apja felé futott. Nem tudtam elkapni, nagyon gyors volt! Helyettem Renata lépett elé, és fogta meg a nyakát.

·     Tedd le! Azonnal! – morogtam rá. A másik képességemmel átvettem Jane ajándékát, és Renatara koncentráltam. A szemébe néztem, és a nő végül a földön hevert. Senki sem értette! Mindenki Janere nézett, de mikor meglátták, hogy nem ő volt, megijedtek. Most mindenki felém fordult és engem néztek. Ekkor abba hagytam a nő kínzását.

·     Soha, ne merj a lányomhoz érni! Megértetted? – kérdeztem.

·     I- Igen! – dadogta. Kislányom már mellettem állt és láttam rajta, hogy fél.