·     Igen Mester! – mondta a fiú.

·     Sajnálom Mester, hogy csalódtál bennem, de nem tudtam volna megtenni! Szeretnék tőled kérni egy szívességet! Mesélj a régi életemről! És kik azok a Cullenék? – kérdeztem kíváncsian. Nagy csönd lett erre a kérdésre a teremben.

·     Mért vagy kíváncsi rájuk? – kérdezte Caius.

·     Jane mondta, hogy ,,Persze, hisz először Cullen volt!” mondtam és Janre néztem, ahogy mindenki, de én kíváncsian a többiek pedig dühösen.

·     Gyere, ide kérlek Isabella! Elmondom, hogy mit kell tudnod Cullenékről! – mosolygott kedvesen a Mester. Oda mentem és megálltam előtte.

·     Cullenék egy vámpír család, akik állat véren élnek! Név szerint: a családfő: Carlisle Cullen a felesége Esme Cullen, és a gyerekeik: Emmett és Alice Cullen, Jasper és Rosalie Hale, ja és persze Edward és Renesmee Cullen! – sorolta a neveket, amik nekem nagyon ismerősek voltak.

·     Szóval, még régen mielőtt ide kerültél, velük laktál, és Edward volt a szerelmed, de megbántott, ezért eljöttél hozzánk, hogy megkérj minket, öljünk meg! De mivel nem akartuk, hogy meghalj, mert értékes vagy számunkra, csatlakoztál hozzánk! - mosolygott rám kedvesen. Én visszamosolyogtam rá, de legbelül nagyon is fájt, amit mondott nekem! Valahogy hiányzott nekem ez a család, nagyon is.

·     Mester? Megengednéd, hogy a szobámba menjek? – kérdeztem.

·     Persze Isabella! Menj csak! – mondta én, pedig elmenetem. Mindenki szemét éreztem magamon, de nem törődtem vele. A szobámba érve ledőltem az ágyamra és könnyek nélkül sírtam. Nekem volt egy szerelmem? Edward Cullen? Szóval akkor, ezért volt az ő neve a legismerősebb! Ezért nem támadtam meg egy embert sem, hanem elmentem vadászni inkább, mert míg velük éltem, állat vért ittam. Nagyon letörtnek éreztem magam, és nem akartam senkivel sem beszélni, de sajnos a kívánságom nem teljesült. Valaki kopogott.

·     Bella! Bejöhetek? – hallottam meg Alec hangját.

·     Igen, persze! Gyere csak! – mondtam.

·     Igazából, a Mester küldött, hogy szóljak neked! Azt üzeni, hogy jobb lenne, ha most visszajönnél! Kérlek! – kérlelt.

·     Alec! Most nem vagyok olyan állapotban, hogy a Mester elé álljak! – mondtam szomorúan.

·     De itt vannak a Cullenék! – mondta gyorsan. – És a Mester jobbnak látja, ha most a közelünkben vagy! – tette még hozzá. Ledermedtem. Mért jönnek ide? Hogy jobban fájjon nekem? De nem értettem mért fájna ez nekem? Hisz én már Volturi vagyok és nem Cullen! Most nem gondolkoztam ezen többet. Intettem Alecnek, hogy menjünk. Én mentem elől, ő pedig mögöttem.

·     Isabella! Gyere ide mellém, kérlek! – mondta Aro.

·     Igen Mester! – mondtam, de egy percre sem vettem le a tekintetemet a családról. Hihetetlenül gyönyörűek! Egy szőke hajú férfi, egy vállig érő világos barna hajú nő kezét fogta és ők álltak elől. Feltételeztem, hogy ők Carlisle és Esme. Mögöttük egy hatalmas és izmos, fekete hajú fiú, és egy gyönyörű szőke hajú lány állt. Azt hiszem, hogy ők Emmett és Rosalie. Azt hittem, hogy Heidinél szebb vámpírt még nem láttam, de tévedtem Rose szebb volt. Emmették mögött, egy szőke hajú világfájdalmas képű fiú állt, és egy koboldszerű fekete hajú lány. Olyan tündéri volt, mint egy angyal. Ők biztos, hogy Jasper és Alice. Hátul pedig, Edward és Renesmee. Ők voltak számomra a legismerősebbek. Edwardnak bronz színű haja volt és a szeme elkápráztatott. Sosem gondoltam volna, hogy ő az én párom lett volna. Hisz ő gyönyörű, én meg, hát nem annyira. Renesmee, Edward mellett állt. Neki is olyan színű haja volt, mint Ednek, de neki hosszú, göndör és fényes volt. Az arca valahogy nagyon is olyan volt…….Mint az enyém? Az nem lehet! Mindannyiuknak a szeme gyönyörű arany barna volt. Olyan, mint nekem!

·     Isabella! Ők a Cullen család, akikről meséltem neked! – mondta kedvesen a Mester.

·     Aro! Pontosan tudja, hogy kik vagyunk! Mit tettél vele? – kérdezte idegesen Carlisle.

·     Várj! Nézd a szemét! Nem vörös, hanem még mindig arany barna! – mondta kicsit boldogan Esme. Ő nagyon is anyukának való volt!

·     Értem! Szóval akkor, ők azok, akik nekem nagyon is ismerősek. – közöltem. És egyébként, jóban vagyunk velük? – kérdeztem kíváncsian.

·     Hát, persze! – mondta Marcus és a családra mosolygott.

·     Akkor jó! – mondtam, majd Esme elé szaladtam és átöleltem. Nem lepődött meg, egyből visszaölelt. De ennek nem nagyon örült mindenki.

·     Azért ennyire nem! – morgott Chelsea.

·     Akkor még is mennyire? – fordultam felé.

·     Ne ölelgesd őket! Úgy jó lesz! – mondta.

·     Nincs semmi közöd ahhoz, hogy én kiket ölelgetek! Lehet, hogy befolyásolni tudod a kapcsolatokat, de rajtam nem fog! – mosolyogtam gúnyosan.

·     Ó, dehogyis nem! – nevetett. Ekkor valaki megfogta a kezemet, és egy csomó képet láttam magam előtt. Ezek emlékképek voltak. Edward és én! A családunkkal, a kislányunkkal, mikor együtt voltunk, és szerettük egymást. A képek hirtelen eltűntek, én pedig ledermedtem. Nem tudtam megmozdulni. Megláttam, hogy Renesmee még mindig fogja a kezem, de már nem láttam képeket. Megsimogattam az arcát, aztán Esmehez vittem.

·     Mit csináltatok velem? – kérdeztem. – Én nem az vagyok, akinek, pár hete képzeltem. Nem Isabella Volturi vagyok, hanem, Bella Cullen. De nem értem akkor, mégis hogyan? – nagyon meglepődtem.

·     Ugyan Bella! A te képességedet is eltudom, fojtani! Sokkal erősebb vagyok nálad! – nevetett Chelsea.

·     Ez nem így van! Csak Bella elgyengült, mikor Jane képessége és az övé egyesültek. De nem vagy erősebb nála! – mondta Edward és mellém állt. Rámosolyogtam, de aztán Aro felé vettem az irányt. Szerelmem meglepődött rajtam, így megfordultam és egy gyors csókot adtam neki. Aztán mintha egy forgószél lennék, Aro előtt termettem.

·     Mért tetted ezt velem? Én nem hozzád tartozom! Nekem ők a családom, akiket szeretek! – mutattam Cullenék felé. A nyakláncot, amit Aro adott nekem, levettem a nyakamból és visszaadtam neki.

·     Igen, Isabella, de te értékes vagy! Azt szerettük volna, hogy velünk élj! És arra gondoltunk, hogyha talán itt maradsz egy ideig, akkor megszeretsz minket és elfelejted a régi családodat! – mondta Caius.

·     De te is tudod, hogy ez lehetetlen! Főleg, ha meséltek is róluk, persze mindenféle hazugságot! – mondtam mérgesen, de egyben szomorúan.

·     Értjük! Chelsea engedd el! Most! – parancsolt a lányra Marcus.

·     Rendben! – mondta mérgesen, aztán koncentrált. Kicsit megszédültem, de aztán már minden világos volt. Emlékeztem mindenre, de nem voltam dühös. A családomhoz álltam és a Volturit figyeltem.

·     Akkor, most megyünk! – mondta fogadott apám.

·     Rendben! Jó utat! – mondta Aro. Elindultunk a kocsik felé. Beszálltunk Emmett hatalmas terepjárójába.

·     Végre! Anyu, annyira hiányoztál! – törte meg a csendet Renesmee.

·     Ti is nekem! - mondtam és átöleltem. Ekkor Edward az ölébe húzott és mélyen a szemembe nézett.

·     Sajnálom, hogy ott hagytunk, de azt mondták, ha nem megyünk el, akkor megölnek, téged, és én……. – a mondatot nem tudta befejezni, mert ajkaimat az övéire tapasztottam, és egy szenvedélyes csókba forrtunk össze. Ez így tartott egy darabig, aztán meghallottam a többiek kuncogását, így elválltam szerelmemtől.

·     Hogy érzed magad? – kérdezte Carlisle.

·     Hát……még kicsit furcsán! – jelentettem ki.

·     Milyen volt három napig a Volturit szolgálni? – kérdezte Jasper. Kicsit elgondolkoztam a válaszon.

·     Nem jó! De legalább megálltam, hogy nem támadtam emberre! – mosolyogtam kissé bizonytalanul. Megérkeztünk a reptérre, és felszálltunk a Forksba menő gépre. Elfoglaltuk a helyünket és beszélgettük. Renesmee az első órában már el is aludt, szerelmemmel pedig az egész utat átbeszélgettük.

·     Ugye nem bántottak? – kérdezte aggódva és kissé idegesen.

·     Nem! De így is nagyon rosszul érzem magam! – hajtottam le a fejemet.

·     Ne bánjál semmi szerelmem! Erős önuralmad van! – mondta és lágyan megcsókolt.

·     Köszönöm! – mondtam neki és megsimogattam az arcát.

·     Kincsem, Forksban vagyunk! – keltegettem kislányomat.

·     Drágám, hagyjad, majd hozom! – mondta Edward. Karjai, közé fogta kislányunkat és a kocsik felé mentünk. Beültünk és gyorsan haza vezettünk. Az útra kissé homályosan emlékeztem, amit Alice is észre vett.

·     Nem emlékszel az útra? – csodálkozott.