·     Csak homályosan! – hajtottam le fejem. Bementünk a házba és bámulattal néztem körbe.

·     Hát, akkor segítünk! Edward kérlek, vidd fel Renesmeet, Esme és Rose, ti pedig segítsetek nekem! Körbe vezetjük a házban Bellát! – tapsikolt Alice. Edward eltűnt kislányunkkal együtt az emeleten. A ház hatalmas volt és gyönyörű. Négy emelet kísérte és persze a földszint. Hirtelen beugrott minden, és emlékeztem. Megöleltem a lányokat és felszaladtam. Kicsit meglepődtek, de aztán rájöttek mi történt. Mi a második emeleten voltunk. A lépcső előtt volt a hálószobánk. Abból nyílt négy szoba. Kislányunk szobája, a gardróbunk, a fürdőszobánk, és persze Edward zongora szobája. Szerelmem, Renesmee szobájában volt, és nézte, ahogy alszik. Mellé álltam, ő pedig magához húzott.

·     Minden rendben? – kérdezte.

·     Igen, persze! – válaszoltam. – Most már! – tettem még hozzá. Visszamentünk a szobánkba és ledőltünk az ágyra. Edward a mellkasára húzott és a hátamat simogatta.

·     Mit csináltatok, míg nem voltam itthon? – kérdeztem, de nem néztem rá. Éreztem, hogy megfeszül a teste.

·     Nem kell válaszolnod! – mondtam gyorsan.

·     Semmi baj, Kicsim! Igazából, Renesmee nagyon sokat sírt, és az egész család ideges volt. Azt terveztük, hogy mikor és hogyan megyünk téged kiszabadítani! – mondta.

·     Értem! – válaszoltam.

·     Tényleg sajnálom Bella, hogy nem tudtalak megvédeni! Csak Renesmee tartott vissza attól, hogy ne rohanjak vissza hozzád! De….. – folytatta volna, de közbe vágtam.

·     Edward Cullen! Ne merd magadat hibáztatni! Megértetted? Nem várhatom el tőled, hogy mindig megvédj! Már én is vámpír vagyok az Isten szerelmére, megtudom, védeni magamat! Szeretlek, tudod jól, de…… - most ő vágott a szavamba, de nem szóval. Mire észbe kaptam, egy szenvedélyes csókba forrtunk össze.

·     Szeretlek! – zihálta. A lehelete elkábított.

·     Szeretlek! – mondtam én is.

·     Rendben van, befejeztem! De tudnod kell, hogy te vagy nekem az életem és megszeretnélek, óvni, még akkor is, ha tudom, vigyázol magadra! – mondta kedvesen.

·     Köszönöm! – mondtam. Kopogtak az ajtón, de szerelmem még mindig nem engedett el, erősen szorított magához. Nem zavart, de mégis csak, valaki beszeretett, volna jönni, így elengedtem férjemet.

·     Bocsi, ha zavarok! – mondta Alice mosolyogva.

·     Semmi baj hugi! Mond csak! – mondta kedvesen Edward.

·     Csak annyit szerettem volna megkérdezni, hogy van kedvetek-e vadászni? – kérdezte. Ránéztem szerelmemre, fekete volt a szeme, ahogy nekem is.

·     Igen szeretnénk menni! – jelentettem ki.

·     Remek akkor tíz perc múlva lent legyetek! – adta ki a parancsot barátnőm. Mikor kiment Edwarddal nevetni kezdtünk. Annyira szeretem látni, amikor boldog, és most az volt. Felsóhajtottam.

·     Mi a baj? – kérdezte aggódva.

·     Semmi. Csak szerettem volna még maradni! – mondtam. Edward mosolygott és két keze közé fogta az arcomat.

·     Nem kell elmennünk, ha nem szeretnél! Egyébként, én is szívesebben lennék itt veled! – mosolygott rám azzal a féloldalas mosollyal, amit úgy szeretek.

·     Nem szeretném, ha miattam szenvednél! – mondtam határozottan.

·     Ha itt vagy velem, hogy tudnék szenvedni, drágám? – kérdezte mosolyogva. Nem válaszoltam, hanem hosszan és lágyan megcsókoltam. Ő visszacsókolt, de aztán elengedett.

·     Mi történt? – kérdeztem zihálva.

·     A kislányunk mindjárt felkel! – jelentette ki. Beszaladtam lányunk szobájába. Már éppen felkelt, így kivettem az ágyából és felöltöztettem. Renesmee előre szaladt, mi pedig kézen fogva mentünk utána.

·     Palacsinta! – kiabálta kislányom, és ember szemnek nem látható gyorsasággal rohant a konyhába Esmehez. Mindenki nevetett. Emmett, Rose, Jasper és Alice is jöttek vadászni.

·     Hol van Carlisle? – kérdezte szerelmem. Nekem csak most tűnt fel, hogy nincs itt. A többiek is elgondolkoztak.

·     A dolgozószobájában! – hallottam meg anyám hangját. Bementem a konyhába, Edwarddal az oldalamon, elköszönni Renesmeetől.

·     Köszönöm még egyszer, hogy vigyázol rá! – fordultam anyám felé.

·     Ez csak természetes drágám! – mosolygott vissza.

·     Szia Anyu! Szia Apu! – köszönt kis angyalom és tovább ette a reggelijét.

·     Sziasztok! – köszöntünk Edwarddal.

·     Mit szólnátok egy versenyhez? Az nyer, aki először éri el a rétet, ahol baseballozni szoktunk! – nevetett Emmett.

·     Veszteni fogsz drága bátyám! – incselkedtem vele. Ekkor már mindenki nevetett.

·     Ne, hogy azt hidd, hugi! – mondta. Mindenkinek tetszett ez a verseny, így beálltunk és elkezdtünk rohanni a rét felé. Láttam szerelmemet előttem futni, de ez nem volt meglepő, hisz mindig ő az első. Hirtelen megláttam magam mellett a két bátyámat, így gyorsabban kezdtem futni.  Hátranéztem, de hirtelen két erős kar zárt össze gyengéden. Megfordultam és férjem éjfekete szemeivel találtam szemben magam.

·     Ügyes vagy! – dicsért meg. – Utánam érkeztél egy perccel! – mosolygott.

·     Köszönöm, hogy megfogtál! – csókoltam meg.

·     Most mi van gyerekek, futunk vagy smároltok? – nevetett Emmett.

·     Fogd be! Csak harmadik lettél! – mondtam. Edward mellettem kuncogni kezdett.

·     Ne nevess! – mondta és neki rontott szerelmemnek. Ekkor jött meg egyszerre Rose, Jasper és Alice. Bátyám és férjem kitörtek pár fenyőt, és a földön verekedtek tovább. Már nagyon égett a torkom, ahogy mindenkinek.

·     Fiúk! Vadászni jöttünk! – kisabálta legjobb barátnőm.

·     Jól van, megyünk! – nevettek. Én csípőre tettem a kezem és úgy tettem, mintha haragudnék szerelmemre.

·     Haragszol? – kérdezte aggódva.

·     Menjünk már! A szerelmi ügyeiteket megbeszélitek később! – mondta mérgesen Jazz. Megértettem, hisz már ő is szomjas lehetett. Elindultunk és találtunk egy szarvascsordát. Mindenki három állatot kapott el, majd mentünk haza. A fele útnál Edward megállított minket.

·     Alice ránéznél Renesmeere? – kérdezte. – Bellával szeretnénk egyet sétálni.

·     Persze! – mondta mosolyogva. A többiek elmentek és csak ketten maradtunk. Edward megfogta a kezem, és futni kezdtünk. Csak gondoltam, hogy hova visz. Eltaláltam! A rétünkön voltunk, mint mindig. Megállt, közelebb húzott magához, és aranybarna szemeivel, mélyen az enyémbe nézett.

·     Most haragszol rám? – kérdezte.

·     Mért haragudnék? – kérdésére, kérdéssel válaszoltam.

·     Hát……mikor Emmettel verekedtünk, akkor úgy néztél rám, mintha haragudnál. – mondta és lehajtotta a fejét. Kezem közé fogtam az arcát, és a szemébe néztem.

·     Nem haragszom, csak rosszul esett, hogy ott hagytál egyedül! – mondtam szomorúan.

·     Sajnálom! – mondta, és ismét lehajtotta a fejét.

·     Ha valakit szeretünk, akkor semmi szükség arra a szóra: sajnálom! – mosolyogtam rá.

·     Köszönöm! Szeretlek! – mondta és még közelebb húzott magához.

·     Én is! Nem is tudod mennyire! – mondtam. Ezután egy szenvedélyes csókba forrtunk össze. Így álltunk két percig, majd szerelmemtől zihálva váltam el.

·     Mi a baj? – kérdezte.

·     Nem hallod? Alice már három perce ordibál a fejünkbe! Nagyon ellehetett, foglalva Mr. Cullen, hogyha nem hallotta! – nevetettem.

·     Ó, nem is sejtem, Ms. Cullen, hogy miért lehet ez! Talán, mert elkápráztat? – kérdezte csibészesen mosolyogva.

·     Hogy én téged? – kérdeztem.

·     Igen! De jobb, ha megyünk, Alice kezd már az idegeimre menni! – mondta és már haza felé rohantunk. A házban legjobb barátnőm csípőre tett kézzel, morcosan nézett ránk.

·     Örülök, hogy befáradtatok! Már tíz perce kiabálok nektek! – mondta morcosan.

·     Nyugi Alice! Itt vagyunk már! – mondta szerelmem.

·     Oké, de mért nem hallottátok először? – kérdezte, most már nyugodt hangon. Szerelmemre néztem, de ő csak mosolygott.

·     Elvoltunk, foglalva! – mondta szerelmem. Fentről nevetést hallottam, persze, hogy Emmett, de Rosalie fejbe vágta.

·     Hol van a kislányunk? – kérdeztem, hogy tereljem a témát.

·     Itt vagyok! – jött le a lépcsőn.