·     Ügyes voltál! Látod, hogy nem kell félned! – mosolygott Jasper.

·     Köszönöm! – mondtam.

·     Kérlek! Kérlek! Kérlek! Kérlek! – mondogatta folyamatosan Rose Edwardnak. A gondolataiból nem tudtam meg semmit,(folyton csak francia divattervezők neveit mondogatta), de szerelmem már rájött.

·     Rendben! – egyezett bele! Leültem a kanapéra Emmett mellé.

·     Ha Alice és Edward szerinted jól táncoltak, akkor nézd majd meg Edward és Rose párosát! – nevetett Emmett. Jasper berakott egy latin számot, amit nagyon jól ismertem! Rosalie olyan gyors léptekkel salsazott, hogy alig bírtam figyelni. Edward megpörgette, és nővérem meg pördűlt egy párszor. Aztán a zene leállt, és Rose már a földön volt spárgában. Felállt, majd meghajoltak, mi pedig tapsoltunk. Emmett még fütyült is. Úgy gondoltam, hogy én ezt nem fogom kipróbálni!

·     El kell mennem vadászni! – jelentettem ki gyorsan. Mindenki csak mosolygott, amit nem nagyon értettem.

·     Ügyes alakítás Mrs. Cullen! – suttogta szerelmem a fülembe. Gyilkos pillantással néztem rá, de ő csak lágyan megcsókolt.   
Ezután kifutottam az erdőbe. Imádtam a széllel szemben futni! A gondolataim viszont most Rosalien jártak. Emlékszem, arra mikor vámpír lettem, Carlisle elmesélte nekem az egész család történetét. Edward is elmondta, de kihagyott pár részt, hogy ne okozzon fájdalmat nekem. Akaratlanul is, de Carlisle egyik történetére nagyon is felfigyeltem:  
Mikor Edward már vámpír volt, akár csak én, már láttam Esmet. Láttam, ahogy fiatal lányból, gyönyörű nő lesz! Első látásra beleszerettem! Esme halálán volt, így át kellett változtatnom, azóta boldogok vagyunk együtt. Egyszer viszont, észre vettük, hogy a fiunk nem igazán boldog. Nem értettük miért, de aztán rájöttünk. Hiányzott az életéből egy fontos dolog: a SZERELEM! Tudtam, hogy többször is kereste már a párját, de soha nem találta meg! Esme és én, nem örültünk, hogy Edward nem teljes. Mindig csak a szobájában van, és nem, csinál, semmit. Viszont mikor megtaláltam Rosaliet, tudtam, ő a TÖKÉLETES LÁNY Edward számára. Sajnos Rose mindig is irtózott a vámpír léttől; nem akarta elfogadni, hogy ő is a halhatatlanok sorába került, és, hogy neki nem lehet gyereke. Meg akart szökni tőlünk, de Esme visszatartotta, mert lányéként szerette és szereti most is! Aztán Edward elmondta, tudja, hogy mi Roset a párjának akartuk, de ő csak testvéreként szereti. Elmondtuk a lányoknak, Rosalie persze egyből egyet értett Edwardal. Mi természetesen támogattuk őket! – mesélte nekem fél éve. Értem, hogy Edward csak testvéreként szerette, de azért mégis Esme és Carlisle is jobban örültek volna, ha szerelmem párja Rosalie! Nem azt mondom, hogy féltékeny vagyok, mert mért is lennék az, hisz Edward engem szeret, de azért mégis! Ezen gondolkoztam, míg megéreztem egy szarvas csapatot. A fejemet elöntötte a piros köd, és egy hang szólt: Ölj! Ez volt a legrosszabb, hogy meg kellett ölnünk állatokat! Miután elkaptam két állatot, hazafelé vettem irányomat. A házhoz érve, felugrottam a szobánk erkélyére, és bementem az ajtón. Nem volt kedvem senkivel társalogni most!

·     Azt hitted, hogy nem veszlek észre? – kérdezte egy hang a hátam mögött. Megfordultam és Edward állt előttem, neki dőlve az ajtónak.

·     Te leskelődsz utánam? – kérdeztem gyanúsan. Egy szempillantás alatt előttem termett, és mélyen a szemembe nézett.

·     Szívem! Ezt már megszokhattad! És különben is, Jasper elmondta, hogy az érzéseid cikáznak! Hol boldog vagy, hol szomorú! – mondta. – Valami baj van? – kérdezte aggódva.

·     Hát…semmi…mért kell mindent észre vennetek! – suttogtam.

·     Szóval van valami! Szeretnéd elmondani? – kérdezte lágyan.

·     Edward elmondom, ha itt az idő! Addig kérlek, felejtsük el! – kérleltem. – És ne haragudj rám, hogy titkolózom. – tettem még hozzá.

·     Nem haragszom! Vannak olyan dolgaid, amiket most még nem mondhatsz el! – mondta kedvesen.

·     Köszönöm! Szeretlek! – csókoltam meg. Neki ez nem volt elég, ezért szenvedélyesen visszacsókolt. Ekkor a mobilom rezegni kezdett a zsebembe, így kénytelen voltam elválni szerelmemtől.

·     Bárki is az, köszönöm neki, hogy elrontotta a pillanatot! – mondta dühösen férjem. Leült az ágyra, majd én is mellé, és felvettem a telefont.

·     Haló? – kérdeztem.

·     Szia Bella! Csak egy gyors kérdés; Renesmee itt aludhat ma nálunk? –kérdezte Jake. Edwardra néztem, de az arca kifejezéstelen volt.

·     Várj egy kicsit! – szóltam a telefonba.

·     Mit gondolsz? – kérdeztem férjem felé fordulva.

·     Tőlem nyugodtan elmehet. – közölte. Megpusziltam, majd tovább folytattam a beszélgetés legjobb barátommal.

·     Rendben ott aludhat, de ha lehet, épségben hozd majd haza. – mondtam.         
Nagyon vigyázni fogok rá! – ígérte meg. – És ha az a Szőke Ciklon veszekedne, akkor majd én beszélek vele. – tette még hozzá.

·     Jaj Jake! Na jó mindegy, beszélni szeretnénk a lányunkkal. – mondtam.

·     Rendben, akkor, szia Bells. – köszönt el.

·     Szia Jake! – köszöntem el én is. Hallottam kislányom suttogását, és, hogy nagyon örült, hogy megengedtük neki, hogy ott legyen Jakkel.

·     Sziasztok! – köszönt.

·     Szia drágám! Jól vagy? – kérdeztem.

·     Igen persze, ma nagyon jól éreztem magam! – jelentette ki.

·     Azt nem is kétlem! – kuncogott Edward.

·     Majd elmesélek mindent holnap, és köszönöm, hogy itt aludhatok! – hallottam boldog hangját.

·     Szívesen! Vigyázz magadra, és idejében feküdj le! Jó éjt Kicsim! – köszöntem el.

·     Oké, sziasztok, nektek is! – mondta, majd letette a telefont. Visszaraktam a zsebembe a telefont, és szerelmemhez fordultam.

·     Menjünk le a többiekhez! – mosolygott rám. A számból vette ki a szót.

·     Úgy tudtam, nem tudsz olvasni a gondolataimban! – jelentettem ki.

·     Nem is tudok, és soha nem is fogok! – hajtotta le a fejét. – De már ismerlek. – tette hozzá.

·     És ez baj? – kérdeztem. Rám emelte a fejét, és úgy nézett rám, mintha valami őrültséget mondtam volna.

·     Hogy kérdezhetsz ilyet? Persze, hogy nem baj! Csak tudod, sokáig úgy gondoltam, hogy számomra mindenki nyitott könyv, de aztán jöttél te, és mindent megváltoztattál….jó értelemben, persze! – mosolygott.

·     Köszönöm! De ezt eddig mért nem mondtad el? – kérdeztem.

·     Mert nem kérdezted. – jelentette ki.

·     Ugyan! – legyintettem a kezemet. Választ nem kaptam, csak egy féloldalas mosolyt, és apró pici csókokat a nyakamra. Nem foglalkoztam semmivel, most csak ő volt és én. Hirtelen meghallottam Alice gondolati kiabálását.

·     Gyertek már le! Nem halljátok! Hahó! Na jó, ha nem jöttök le én fogok fel menni! – kiabált nekünk gondolatban. Úgy vettem észre szerelmem nem nagyon foglalkozik vele, vagy nem vette észre. Megcsókoltam majd kelletlenül, de elhúzódtam tőle.

·     Drágám, nem hallod Alicet? – kérdeztem meglepve.

·     De igen! – mosolygott. 

·     Le kéne mennünk! – mondtam. – Bár én sem szívesen teszem. – suttogtam, szerelmem ezen csak kuncogott.

·     Én sem szeretnék menni, de ismered Alicet. – nevetett. Kézen fogva lementünk a mappaliba, ahol nővérem gyilkos pillantásával, és bátyáim nevetésével találtuk szemben magunkat.

·     Na most végetek van! – nevetett Emmett, nővéremre célozva.

·     Ha szólok mért nem, tudtok egyből lejönni? – kérdezte dühösen.

·     Alice! Nekik is lehet magánéltük! – szidta le Esme.

·     Köszönöm Esme! – fordult hátra szerelmem.

·     Jó mindegy. Mi a baj Alice? – kérdeztem.

·     Ti elengedtétek Renesmeet azzal a Jacobbal? – kérdezte, és kezdett megint dühös lenni. Láttam, hogy Jazz használja a képességét, de most nem segített.

·     Igen! Megkért rá, így elengedtük. – jelentettem ki.

·     Mi? – szaladt le a lépcsőn Rose.

·     Igen lányok! Tudjátok ő a legjobb barátom, és bízom benne. Nem mellesleg szereti Renesmeet. – mondtam.

·     Igaza van Bellának csajok! Ha nem bíznának a kutyákban, akkor szerintetek elengedték volna Renesmeet velük? – kérdezte gúnyosan Emmett.

·     Jól van! Nyugodjon már meg mindenki! Én inkább elmegyek vadászni. Jön valaki? – kérdezte Jasper.

·     Én megyek! – jelentettem ki. Nem vadászni akartam, csak beszélni a bátyámmal. Szerencsére senkinek nem tűnt fel, hogy tegnap voltam.