7. fejezet

- Alice? Mit keresel itt? –  kérdeztem a döbbenettől nem túl kedvesen. Persze, tudhattam volna, hogy el fog jönni értem, de… gondolhatott volna magára. Eszébe juthatott volna, hogy Aro egy megszállott gyűjtő, és Alice a kollekciója legértékesebb darabja lenne. És Aro pont ezt akarja. De én nem. Nem fogom engedni. Nekem akárhányszor darabjaira hullhat az életem, összetörhet halott szívem, de őt nem engedem. Neki még van családja, van egy párja, aki örökké szeretni fogja, és nem szakítja szét őket a halál sem. Ezért nem fogom hagyni, hogy a legkedvesebb testvéremnek bármi baja essen.

- Kérlek titeket, hogy… - hadarta, de a mondanivalója félbeszakadt, amikor meglátott engem. – Edward? – kérdezte döbbenten. Itt valami nem stimmel. Alice, ahogy megdöbben. – Te… te élsz? Én… azt hittem… én… de… te eltűntél!

Értetlenül néztem rá, és a gondolati között is csak egy mondat kavargott:

Nem értem.

- Alice! – kiáltott fel Aro önelégülten. Felmordultam önző gondolataira, amikben elképzelte, hogy uralja majd Alice-t. – Hogy kerülsz te ide? – kérdezte behízelgő hangon. Nem mondom, hogy sosem voltam agresszív, de ekkora késztetést még soha nem éreztem, hogy letépjem valakinek a fejét.

- Én… nem láttam.

Mi? Alice nem látott valamit?

A fejében végig néztem, ahogy bejövök Volterra kapuján, Aroék elé járulok, és  ő megkérdezi, hogy mi járatban vagyok. Aztán beleteszem a kezem az övébe, és itt filmszakadás. Mintha egyszerűen megvakult volna Alice.

Merengésemből Aro meglepett, de jól érezhetően önelégült nevetése rántott ki. Gyorsan kutatni kezdtem sekélyes elméjében, de rájöhetett, mit akarok, mert teljesen Ailce-re koncentrált.

- Alice! Drága Alice-ünk! – mondta nyájasan. Láttam, ahogy húgom megremeg, és szinte éreztem, ahogy borsódzik a háta. – Mi járatban vagy erre?

- Én csak… azt hittem… hogy Edward…

- Nem öltük meg, ha erre célzol – mosolygott még mindig, nekem pedig vámpír létemre hányingerem támadt. – Sőt, nagyon fontos személlyel bővült a családunk.

Most fogja megkérdezni. Tudtam, éreztem, anélkül, hogy kutattam volna utána.

- Esetleg nem akarnál te is beállni hozzánk?

Láttam, ahogy elképzeli Alice ezt a szörnyű létezést… Egy örökkévalóságig bezárva gyilkosok közé, a szerelme, a családja nélkül… Ő soha nem választaná ezt. Azt sem tudta megérteni, hogy én miért döntöttem így. Aztán szöget ütött a fejébe valami, és mélyen aranybarna szemeibe nézett.

Biztos nem volt még ebédidő…

Fájt, hogy ezt gondolta rólam. Annyira azért ismerhetne már, hogy tudja, sosem okoznék így csalódást Carlisle-nak.

- Nem Alice. Én még mindig nem ölök embereket – mondtam neki.

Aro mellettem felsóhajtott.

- Olyan kényelmes! – motyogta az orra alatt. Húgom közben a tekintetét jártatta Aro és köztem, és próbálta elképzelni, hogy a Volturi miként mehetett bele abba, hogy megengedjék nekem a vegetáriánus életmódot.

- Ez volt a feltételem. Vagy beállok így, vagy megölnek – vontam meg a vállam.

- Hogy mi?!

- Jól hallottad, én… - kezdtem volna elmesélni a történetet, de Aro közbe vágott.

- Gyermekeim! Alice még mindig nem válaszolt a kérdésemre! Nos, csöppség, csatlakozol? – nézett rá az – elképzelése szerint – legmeggyőzőbb nézésével.

- Én… nem… köszönöm. – Minden egyes szavát jól megválogatta, nem akarta magára haragítani a Volturit.

Új mesterem – furcsa volt így gondolni rá – nagyot sóhajtott magában.

- Értem. És nem szeretnél itt tölteni pár napot? Gondolom beszélni akarsz a bátyáddal – vetett egy gyors pillantást rám -, hiszen mi másért lennél itt?

Alice gondolkodott egy percig, tudta, hogy van valami csapda az egészben, de nem bírt rájönni, hogy mi. Én se, pedig én még Aro gondolatait is hallottam.

- Rendben – mondta végül.

- Hát ez csodás! – lelkesedett rögtön Aro, talán egy kicsit túlságosan is. Biztosan tervez valamit. – Edward! – fordult felém hirtelen. – Ma nem kell dolgoznod – röhögött az utolsó szónál. – Elengedlek, hogy beszélgethess a húgoddal. Sőt, lehet, hogy még holnap is. Bár ahhoz tudnom kéne, hogy lesz-e valaki nagyon fontos vendégem – nézett félreérthetetlenül Alice-re.

- Köszönjük! – mentettem ki őt gyorsan, majd megragadva a kezét elkezdtem húzni a szobám felé, nehogy Aro meggondolja magát.

Végigszaladtunk a folyosókon, és meg sem állva bementünk a szobába.

Én leültem az ágyra, de Alice nem mozdult, csak állt mereven a szoba közepén.

- Nem ülsz ide? – ütögettem meg magam mellett a helyet.

- Mit keresel te itt? – kérdezte, mintha meg se hallott volna.

- Itt lakom – sóhajtottam.

- Arra rájöttem, de miért? Edward mi szeretünk, és nem akarjuk, hogy egy ilyen gyilkos családba tartozz! Gyere haza! – térdelt elém, és a kezemet megfogva könyörgött.

- Nem – húztam ki az övé alól, és kinéztem az ablakon. – Nem megy.

- Miért nem?

- Mert… ti szenvedtek velem… ők nem… nincsenek érzéseik… nem érdeklem őket… - suttogtam az ablak felé.

- És ezt akarod? Tényleg ezt?

- Én csak nem akarom, hogy más is szenvedjen miattam…

- Mert szerinted a hiányodtól  nem szenvedünk? Vagy Bella hiányától? – állt fel hirtelen. Vártam, hogy kiabálni fog, ordítani velem, de csak mondta. És ez talán jobban fájt, mint a hangos szavak. – Azóta szenved mindenki, hogy elköltöztünk Forksból! Vedd már észre!

- Sajnálom… én csak… Megpróbáltam. Megpróbáltam meghalni, de félek. Gyáva vagyok, mert nem tudom mi vár rám a túloldalon, ezért nem merek belevágni. De Bellát belekényszerítettem… És ez fáj. Pokolian fáj. És ezt érdemlem. Ezt talán rosszabb, mint maga a Pokol. Gyávaság lenne odamenekülni – a hangom olyan volt, mint a cseppfolyós fájdalom. Sűrű és átláthatatlan.

- Követhetetlen vagy. Egyszer azt mondod, hogy gyávaság meghalni, aztán azt, hogy gyávaság  életben maradni. Most akkor melyik?

- Mindegyik. Mióta eljöttem tőle, mióta elhagytam, azóta minden gyávaság. Az egész világ. Gyávaság reggel megnézni a naplementét, végigélni a napot, lézengeni, beszélgetni. Gyávaság minden. Az egész világ. De már nem találom a helyes utat.

Alice nem szólt semmit. Biztos nem tudott erre mit reagálni. Talán érezte a szavaim terhét, az igazság súlyát rajtuk, talán nem akart veszekedni, talán nem volt nekem mondanivalója, talán már nem is érdekelte az egész. Akármi is volt az oka, csöndben maradt, én pedig nem néztem a fejébe válaszok után kutatva. Nem volt hozzá erőm.

A szemem az ablakról elindult, és a szoba falán függő órán állapodott meg. A mutatói halkan szelték a levegőt. Tik-tak. Halkabban, mint egy szívdobbanás. És mégis, hatalmas súllyal. Mert ki az, aki le tudja győzni az időt? Ki az, aki azt tudja mondani, hogy állj! És az idő megáll… Csak egy embert mutassanak nekem, aki képes erre. Csak egyet… de az ember legyen. Mert én bár legyőztem a világ mozgatórugóját, az egész emberiség értelmét, a legerősebb dolgot, de útközben a legfontosabb értéket vesztettem, a legnagyobb árat kellett megfizetnem. A lelkemet.

Az óra csendben járt. Tik-tak. Mindenegyes átszelt milliméterrel távolabb kerülök a Bellával töltött édes, boldog napoktól, és közelebb jutok a komor, magányos végtelenhez.

Bús gondolataim között meghallottam valamit. Egy hangot. Aztán még egyet, és még egyet, egy következőt, és a kialakult egy dallam, mely halkan szállt a levegőben. Egy requiem.

- Hallod? – motyogtam magam elé élettelenül.

- Mit? – értetlenkedett húgom.

- A siratót. Most is hallom. Még mindig hallom. Azóta hallom, mióta elmenetem, de… csak most öltött alakot. A hangok ütemekké, az ütemek sorokká alakultak, és minden egyes megszólaltatott akkord egy emléket hoz magával. De ezek nem szép emlékek. Ezek a legrosszabbak. A sirató. Te nem hallod? Sír még a nap is. Sír minden. Mert elvesztettem őt. A legfontosabbat. Még a requiem is sír. Én is zokognék, ha tudnék. Ha képes lennék rá, akkor a könnyeimbe fulladnék bele. Kisírnék magamból mindent. A dallamokat, az arcokat, a hangokat, az emlékeket. Mindent, hogy csak a semmi maradjon az üresség. De ezt nem tudom megtenni. Úgyhogy a dallam sír helyettem. Tényleg nem hallod?

- Edward, jól vagy? – kérdezte Alice óvatosan.

- Nem. Nem vagyok jól, mert meghalt. Biztos ő is sírt.

- Edward! – sikította húgom kétségbeesetten.

- Sírsz? Megkönnyezel te is értem? A világért? A világomért? Belláért?

- Figyelj rám! Hallasz? Figyelj rám! – gyenge lökéseteket éreztem a vállamnál. Biztos Alice próbált felrázni. De én nem akarom. Most minden olyan békés. Illetve nem, de annak az illúzióját kelti, és ez most pont elég. Többet nem akarok.

Szinte testen kívül  éreztem magam. Szabadnak, bűntelennek. Szomorúnak. Rengeteg érzés kavargott bennem, a legtöbbjüket felismertem. De volt ott valami. Egy valami, amit nem lehet definiálni. Minden lényben ott van, legyen az ember vagy vámpír, de mégse tudott senki nevet adni neki. Sokmindent húznak rá – gyász, fájdalom, sajnálat, részvét. De nem. Egyik sem fedi pontosan. Mindenkiben ott van, mélyen, legbelül bujkál, és csak arra a pillanatra vár, hogy utat törhessen magának. És ha egyszer betoppan, akkor követeli a teljes figyelmet. Nem lehet tőle menekülni, nem lehet előle elfutni. Megpróbálni meg lehet, persze. De pont ebből táplálkozik. Kövérre szívja magát, és eluralkodik rajtad. Felemészt először belülről, majd kívülről. Elveszi az ép elméd, a józan eszed, míg a végén megmarad a nagy semmi. Én is megpróbáltam küzdeni. És lám, ez lett a vége. Hallom a siratót. Örökké hallani fogom, ebben egészen biztos vagyok. Egyszer-egyszer majd megtöri valami – egy cipősarok egyenletes kopogása a köves úton, egy szív halk, apró dobbanása, egy boldog nevetés éjjel a sötétben – bármi. Akkor ez az érzés visszahúzódik, hogy teret adjon valaminek. Hogy azt hidd, van esélyed, menekülhetsz. Visszahúzódik, de el nem tűnik. Mindig ott motoszkál a fejedben, az utcán, a sarok túloldalán. Bárhol újra rád találhat. És akkor megint nem menekülhetsz. Foglyok vagyunk. Mindenki. Először saját magunké, majd azoké, akik előtt megnyílunk. Akiknek meg merjük mutatni valódi énünket, odaadjuk szívünket, hogy kezdjen vele, amit akar. Mert bízunk benne, és tudjuk, hogy sosem tenne nekünk rosszat. Legalábbis nem tudatosan. De így vagy úgy, előbb utóbb biztosan összetörik a szív. És megjelenik ez az érzés. Gyász? Fájdalom? Sajnálat? Egyik sem, és mégis mindegyik. Egyszerre.

Már nem érzékeltem a külvilágot. Lassan halványult el minden körülöttem. Először a falak, aztán az ágy, a berendezések, Alice. Minden eltűnt, csak a dallam maradt. Minden hang mély sebet ejtett bennem, arra várva, hogy melyiktől vérzek el. Ha tudnék. Ha képes lennék rá, boldogan tenném meg. De nem megy. Csak hallgatni tudom a dalt, ahogy csendben beleveszik az éjszakámba. A leghosszabb éjszakába a világon.