·     Apu! – kiáltotta kislányom, a lépcsőn lerohanva.

·     Szia Kicsim! – vette föl szerelmem.

·     Sziasztok srácok! – köszönt Jacob.

·     Hali Jake! – köszöntek vissza.

·     Jaj, ne már! Te még mindig itt vagy? – nyafogott Rose.

·     Nyugi cica, kérlek, ne húzd fel magad! – nyugtatgatta Emmett. Szerelmem átnyújtotta a rózsaszín dobozt lányunknak, aki csak kérdő szemekkel nézett vissza rá.

·     Ez mi? – kérdezte.

·     Nyisd ki, és megtudod! – kuncogtam. Csillogó szemekkel esett neki a doboznak.

·     Ez gyönyörű! Köszönöm! – ölelte meg apját. – Felveszem, mindjárt jövök! – jelentette ki, majd felfutott az emeletre. Ezen nevetnem kellett és így is tett mindenki.

·     Alice néni! Segíts nekem, kérlek! – kiabált le kislányom. Nővérem gyorsan eltűnt az emeleten.

·     Én mondom Renesmee egy kis boszorkány! – nevetett Emmett.

·     Mért is? – kérdeztem.

·     Hát…már az első pillanattól fogva, az ujja köré csavart mindenkit. – válaszolt, amin mindenki ismét kuncogni kezdett.

·     Amúgy a cipőink merre vannak? – kérdezte Rose.

·     Keressétek meg! – nevettek a fiúk. Kíváncsian néztem rájuk, de nem tudtam semmit kivenni a gondolataikból. Alaposan megnéztem a dobozt, és rájöttem, hogy egy ruhához túl nagy és magas lenne. Leemeltem a felső szintjét, mivel arra is rájöttem, hogy két emeletes. És igazam volt! A cipőm ott volt a ruha alatt.

·     Ilyen is létezik? – kérdeztem a fiúkat.

·     Na, hát ilyen ajándékcsomagot sem láttam még! – jelentette ki Esme. Kislányom lejött, de meglepetésünkre nem az új ruhájában volt, hanem egy sportos öltözékben.

·     Nyugi, már! Csak gondoltam, hogy elmegyek vadászni Jakkel, és nem akartam az új ruhámban! – mondta.

·     Aha! Jó! Akkor menjetek. – mondtam. Elköszöntek, majd el is mentek, én pedig kicsit szomorú lettem.

·     Mi a baj? – ijedt meg szerelmem. Hát igen! Ő mindent észre vesz.

·     Semmi…csak olyan régen voltunk már Renesmeevel. Mindig Jakkel van. Ne érts félre, én ennek nagyon is örülök, de azért…- a mondat végét elharaptam.

·     Hiányzik! – fejezte be szerelmem. Én csak bólintottam, majd magamhoz húztam és a fejemet mellkasába fúrtam.

·     Van egy ötletem! És Alice drágám, ha lehet, akkor én szeretném elmondani. – fordult lányához, aki majdnem felsikkantott.

·     Szóval? – sietette Emmett.

·     Igen…szóval, ha vége a táncversenynek, akkor elmehetnénk a szigetre! – mosolygott fogadott anyám.

·     Ez nagyszerű ötlet! Ki van benne? – kérdezte Carlisle.

·     Nekem tetszik! – jelentette ki Alice.

·     Ahogy nekem is! – egyezett bele Jasper.

·     Nekünk is tetszik! – mondtam, Edward pedig megfogta a derekam, és biccentett.

·     Igen, nekünk is! – mosolygott Rose, Emmettel együtt.

·     Szuper! Ha jön Renesmee neki is, elmondjuk! – közölte Alice. – Amúgy Jacobot is elhívjuk? – kérdezte. Rose halkan morgott egyet.

·     Igen! Szeretném, ha Renesmee örülne! – mondtam.

·     Gyere, beszélgessünk! – húzott magával szerelmem a szobánkba.

·     Miről szeretnél beszélni? – kérdeztem, miután beértünk a szobánkba.

·     A lányunkról és Jacobról! – jelentette ki.

·     Történt valami? – ijedtem meg.

·     Ne aggódj! Csak meg kellene beszélnünk a farkasokkal, hogy mennyi időt tölthetnek együtt.

·     Aha! Ez jó ötlet lehet! – mondtam egyszerűen, majd egy mosolyt erőltettem magamra. Edwardnak viszont nem kellett olvasnia a gondolataimban, a nélkül, hogy tudja nincs minden rendben. De mielőtt kérdezhetett volna, megcsókoltam. A lágy csókból, vad és szenvedélyes csók lett. Nem akartam elválni tőle, ahogy ő sem tőlem. Élveztük egymás közelségét, de nem mentünk tovább, és így volt tökéletes. Szerelmem áttért a nyakamra, majd vissza ajkaimra. Tíz perc után meghallottam kislányomat, de Jake nem volt vele.

·     Megjött a kislányunk! – ziháltam.

·     Kibírja még egy darabig! Szeretném, ha még maradnánk! – csókolt bele a nyakamba.

·     Ahogy én is, de már biztos keres minket! – pusziltam meg az arcát.

·     A lányok elvannak vele! – jelentette ki. – Nem hiszem, hogy keresne. – tette még hozzá, majd az üvegablakhoz sétált. Oda mentem mellé, majd átöleltem a derekát, és a tájat kezdtem vizsgálni. Hosszú hallgatás után, én törtem meg a csendet.

·     Min gondolkozol? – kérdeztem. – És ne mond, hogy semmin, mert ismerlek. – mondtam.

·     Kicsit még mindig féltem Renesmeet! – válaszolta, majd szembe fordított magával. A szemében most a féltést, és a szeretet fedeztem fel.

·     Ne aggódj, kérlek! Jacob az Alfa, és ő vigyáz rá! Az élete árán is megvédené! – mondtam.

·     Igazad van, mint mindig, - csókolt meg, ami én csak kuncogtam.

·     Most már lemehetünk? – kérdeztem.

·     Persze! – válaszolt. Kézen fogva lementünk a nappaliba, ahol Carlislet nem láttam sehol, gondolom a kórházban, van; a lányok a konyhában, bátyáim pedig a Tv előtt voltak.

·     Anyu, Apu! – szaladt felénk Renesmee. Leguggoltam, ő pedig a nyakamba ugrott.

·     Milyen volt a vadászat? – kérdezte szerelmem, mikor lányunk már őt ölelgette.

·     Nagyon jó! Sikerül nagyobb szarvast elkapnom, mint Jakenek! – tapsikolt.

·     Tényleg, Jacob miért nem jött vissza? – kérdezte Esme.

·     Mert járőrözik Embryvel, Sammel, és Paullal. – mosolygott kislányom.

·     Nem kísért haza? – kérdezte idegesen Rosalie.

·     Rose néni! Persze, hogy hazakísért, de utána mennie kellett! – mondta szomorúan kislányom.

·     Siet vissza hozzád! – öleltem meg. A fejét ráhajtotta a vállamra, és úgy pihent.

·     Renesmee drágám! Nem vagy éhes? – kérdezte fogadott anyám. – Szerintem kész van a vacsora. – tette még hozzá.

·     Csak egy kicsit. – motyogta a vállamba. Amint ezt Esme meghallotta, kiszáguldott a konyhába.

·     Hol van nagypapa? – kérdezte kis angyalom.

·     A kórházban, fél óra múlva jön haza! – mondta Alice. – Legalábbis még így tervezi. – tette még hozzá. Renesmee bement a konyhába, és megvacsorázott.

·     Mikor megyünk újra suliba? – kérdezte Emmett.

·     Én mondjuk úgy soha! – jelentette ki, határozottan Rosalie.

·     Én is veled értek egyet. – mondtam. Alice is hevesen bólogatott.

·     Tudjuk lányok, hogy ti nem szeretnétek visszamenni, de már csak pár hetet kell kibírnunk. – nyugtatott Jasper.

·     De én arra a pár hétre se szeretnék visszamenni. – nyafogott Alice, majd Jazz ölébe ült, és átkarolta a nyakát. Fél óra múlva (ahogy azt legjobb barátnőm megjósolta) Carlisle lépett a házba.

·     Sziasztok! – köszönt.

·     Nagypapa! – kiáltotta kislányom, majd fogadott apám nyakába ugrott, és megpuszilta.

·     Szervusz Renesmee! – köszönt neki. – Milyen volt a napod? – kérdezte.

·     Nagyon jó! – válaszolt.

·     Kincsem, megettél mindent? – kérdezte szerelmem.

·     Igen! – jelentette ki, majd apja ölébe ült, és a fejét szerelmem mellkasába fúrta. Láttam rajta, hogy fáradt már.

·     Nem kellene lefeküdnöd kicsim? – kérdeztem tőle.

·     Nem vagyok álmos! – jelentette ki, de ezt a kijelentést elnyomta egy ásítás. A nappaliba ülök, ezen csak kuncogtak.

·     Jól van, megyek, de előbb megkeresem Pennyt! – mondta, majd kiment a konyhába.

·     Tudom kéne, hogy az, mi? – kérdezte Emmett.

·     Nem rég vettem neki egy plüss kutyát, és, azóta azzal alszik mindig! Csodálom, hogy nem vetted még észre. – mosolyogtam. Renesmee könnyes szemmel futott felém, majd az ölembe ült.