Az érzés, ami elfogott ezzel a családdal, más volt, mint amit eddig éreztem. Eddig is tudtam, mi az a szeretet, de hirtelen átértékelődött minden. Egész életemben arra vágytam, hogy legyen egy saját családom, arra, hogy amikor felriadok éjjel egy rossz rémálom után, jöjjön valaki, aki megvigasztal. Ott legyen, velem és halkan énekelje az altatódalt, ami csak nekem szól. Megnyugtató érintésre vágytam egy szülőtől, aki, ha elesek annyit mond csak: „Katona dolog”, és nevetve lesimítja nedves arcomról a záporozó, gyermek könnyeimet. Igaz, most már felnőttem, elég hosszú időt töltöttem el mindezek hiányával. Megtanultam, hogyan is élhetek együtt a tudattal, hogy nekem nem lesz soha ilyenem.

Halk sóhaj hagyta el ajkaimat, mikor újra Edwardra pillantottam. Ugyan jólesett az eddigi nevetés és a családi hangulat, de nem éreztem úgy, hogy valaha is közéjük tartozhatnék. Nincs rám szükségük. Edward gyors puszit nyomott Nessie homlokára és édesen megsimogatta arcát.

Emmett még mindig nevetve figyelte arcom. Felém fordult, majd közeledni kezdett. Lassú emberi léptekkel.

Már csak rá  koncentráltam.

Láttam, ahogy az izmai megfeszülnek, arcán egy rosszcsont kisfiú mosolya terült szét. Szemében egy csepp rosszindulat se volt. Játékosan megmozgatta a vállait.

Ki hitte volna el neki, hogy elgémberedett?

Egyetlen levegővételnyi idő után rám vetette magát.

Jobb karjával irdatlan erővel nyomott a földnek, éreztem, ahogy az izmai megfeszülnek. Szinte hallottam ujjongását, amiért korlátlanul és szabadon használhatja vámpír erejét.

Első  megilletődöttségem után két lábbal dobbantottam mellkasán, mire ő elrepült a konyha irányába, meglepődött vigyorral az arcán.

Senki sem számított rá, hogy bennem is van elég erő. Jól belegondolva, én is csak egy közép-szerű ellenfélnek láttam volna magam. Szóval nem csak Alice találta meg a játékát, hanem Emmett is. Játék? Fagyos szívem szinte égetett. Én? Ilyen szemmel még sosem tekintettem magamra, de kifejezetten tetszett. Mintha egyszerre ismét gyerek lenne a lelkem. Egy pajkos, neveletlen, bevállalós, fiús kislány.

- Lehet, hogy nem a házban kellene játszanunk – feleltem nevetve, még mindig elég röhejesnek és viccesnek tartottam, hogy én magam vagyok a játék. Egyetlen kecses mozdulattal pattantam fel a földről.

- Miért nem velem játszol elsőként? – mondta Alice magas, kislányos hangon.

- Gyerekek! Ugyan már...ne marakodjatok egy játékon. Jut belőlem mindenkinek - kacagtam magamban. Edwardból prüszkölve tört elő egy velőtrázó nevetés. Nem tudtam nem vigyorogni.

- Mégis mit szeretnél? - kérdeztem Alice felé fordulva, de a kérdés közepén valaki hátulról megragadott.

A neveletlen kölyök a szívem legmélyén fülsiketítően visított az örömtől.

A hatalmas kéz nem lehetett másé, csak Emmetté. Vadul megragadtam karjait, széles vállaira tettem hófehér kezeim, majd felrúgtam magam a levegőbe. Hallottam, ahogy a lábam alatt megreccsen a padló, imádkoztam, hogy ne legyen semmi baja.

Egy századmásodpercig egymás szemébe néztünk. Vagy talán két kisgyerek nézett farkas-szemet?

Tekintetében rögtön megláttam azt a huncut kisfiút, akit rögtön megszerettem, de szeme elárulta, fogalma sincs, hogy mit is fogok tenni folytatás képpen.

Renesmee menthetetlenül  és elragadó hanggal kacagott. Melegség áradt szét jéghideg testemben.

Fejjel lefelé  láttam Alice-t, aki duzzogva, de mosolygó szemekkel figyelt. Mindez egy pillanat műve volt. Lendületből átfordultam Emmett másik oldalára, aki ismét ugyanabba az irányba vetődött, ahová az előbb.

Lehetetlennek tűnt nem nevetni, mikor lassan elősomfordált a konyhából, tekintetében még mindig a kisfiús tűzzel.

- Nem Emmett. Most nem - csilingeltem egyenesen angyali arcába, cinkosan hunyorogva, készen állva egy újabb támadásra. Alig tudtam elfojtani a nevetést. A Cullenekkel mindig ilyen boldog lehetnék?

- Igen Emmett. Most velem jön! - sziszegte hihetetlen gyorsasággal Alice, miközben már meg is fordított, és felfelé tuszkolt a lépcsőn.

Kétségbeesésemen és hiábavaló ellenállásomon ismét nevettek.

Edward hangját hallottam a nappaliból, amikor becsukódott mögöttem Alice szobájának ajtaja.

- Alice nem ereszti még egy darabig – felelte vidám hangon. Alice kezébe centit vett, körbetáncolva vette le méreteimet, hozzá száját csücsörítve hümmögött. Olyan volt, mint egy apró és törékeny, csodaszép manólány.

- Irány vásárolni! – derült fel végül dallamos hangján, mialatt egy hatalmas szekrény aljából apró ezüstszínű bőrtáskát vett elő, ami remekül illett a ruhájához, amit a szemem előtt vett fel követhetetlen sebességgel.

Kifelé  tartottam a házból, tudva, hogy Alice játékos karmaiból nem olyan könnyű a menekülés, mint Emmettéből.

A lépcső  közepén ért utol, és az ajtó felé sodort sebesen.

- Vásárolni mentünk - mondta izgatottan a meglepett többieknek, és már a hatalmas cédrusok alatt futottunk.

Rosalie már itt várt ránk egy vörös autóban. Nem értek az autókhoz. Újabb hiányosság. Értek én valamihez?

- Nem is szóltál - nyafogtam Alice-nek.

- Tudtam, hogy jössz – beszélte, majd megvonta vállát.

Alice viharos gyorsasággal vásárolt ruhákat, kiegészítőket, fehérneműket. A pénztárnál kisebb ruhahegyet alkotva állt meg. Legalább 15 pár cipőt láttam. Rosalie is magával hozott egy sokkal szerényebb hegyet. Elbűvölően mosolyogtak az eladóra, akit az elolvadástól féltettem.

- Jöhet a következő - hallottam elragadtatott suttogását, amikor becsapta Rosalie kocsijának csomagtartóját.

A vámpírmemóriám  átállt automatikus üzemmódra. További 14 boltban jártunk. Mind szemetgyönyörködtető ruhákat kínált - csillagászati árakon.

Egyetlen boltban mertem megérinteni egy hosszú, kivágott, trükkös szabású  méregzöld ruhát, mire Alice kitörő ujjongással felelt, hazáig dicsérte felülmúlhatatlan szépérzékemet és csodás választásomat.

Még senkit nem tettem ilyen boldoggá egyetlen érintésemmel.

Vajon hova veszem föl azt a ruhát? Esetleg Renesmeének parádézhatok benne, amikor meglátogatom.

Összefacsarodott rég halott szívem Renesmee gondolatára. Még meg sem érinthettem.

Már nem hallottam Alice szavait, csak Rosalie-t tudtam csodálni. Pár perc múlva már ismét a nappali közepén álltunk, Bella épp Esmével együtt etette Nessie-t. Különös triónkra pillantva elnevette magát, hangja olyan fantasztikusan megnyugtató volt. Örökké elhallgattam volna.

- Alice, most talán tényleg túllőttél a célon – felelte az édesanya lánya felé.

- Nem hiszem - húzta fel az orrát Alice - Az új húgom nem járhat rongyokban – mondta legyintve, majd játszott dühvel fujtatott egyet.

- De ez nem is Renesmee mérete - értetlenkedtem. Alice gyilkos pillantást vetett rám.

- Nem neki lesz, hanem neked – mondta, majd egyik szemöldökét fentebb húzta. Ismét rám nézett, mikor leesett valódi mondandója. Rám gondolt. RÁM! Teljesen abszurdnak tűnt az egész. Azt mondta: „Az új húgom nem járhat rongyokban”. Nem hittem volna, néhány órával ezelőtt teljes bizonyossággal állítottam, hogy soha nem tartozhatnék ehhez a családhoz. Most meg lám, már a húgának tart.

Szívembe belemart az érzés, hogy már talán nem is vagyok egyedül, hogy most már meglesz mindenem, amiért egész életemben szüntelenül sóvárogtam. Rájöttem arra, hogy ez az egész nap tökéletes élmény volt a számomra, pontosan úgy, mint amennyire jól érezte magát az új, hangsúlyozom az új családom.