5. fejezet - Vadászat
Nem értem, miért akkora probléma, hogy szomjas vagyok. Hisz Nessie-t soha nem bántanám, és inkább meghalnék, mint hogy bárki is bántsa őt. De nem lehettem biztos abban, hogy ezt ők is tudják. A négy fiú még mindig körülöttem helyezkedett el. Kinézte a tiszta és csillogó ablakon. A tiszta eget, most sem lehetett látni, hisz eltakarták a vastag és sötét felhők. Majd lassan, de biztosan visszafordultam a fiúk felé.
Nem értem, miért akkora probléma, hogy szomjas vagyok. Hisz Nessie-t soha nem bántanám, és inkább meghalnék, mint hogy bárki is bántsa őt. De nem lehettem biztos abban, hogy ezt ők is tudják. A négy fiú még mindig körülöttem helyezkedett el. Kinézte a tiszta és csillogó ablakon. A tiszta eget, most sem lehetett látni, hisz eltakarták a vastag és sötét felhők. Majd lassan, de biztosan visszafordultam a fiúk felé.
- Igen, és? – kezdtem bele.
- Jobb, ha kerülöd Nessie-t. Azonnal indulunk vadászni – jelentette ki Edward, miközben karomon már éreztem jéghideg márvány kezének szorítását. Jacob ellenségesen méregetett, mellkasán vészjósló moraj hullámzott át, mialatt elállta a nappaliba vezető utat Emmettel.
Mikor rájöttem mit is csinálnak, keserűen elmosolyodtam. Hogyan is gondolhatnak ilyesmit rólam, hogy bármikor bántanám azt a földre szállt angyalt? Magát a megtestesült tökéletességet?
- Túlreagáljátok. Nem jelentek rá veszélyt – folytattam beszédemet.
- Mi? - bukott ki a kérdés Jacobból.
- Elfelejtettétek, hogy én is félvér vagyok? Számomra az ő vére nem jelent kísértést! Előbb eszem meg reggelire Jacobot - vigyorogtam rá, miközben csibészesen pásztáztam tekintetemmel a nyakát. - De talán tényleg jobb lenne, most egy kicsit vadásznom – mondtam, majd zavaromban lehajtottam a fejem. Hogy is lehettem ilyen buta, hogy úgy jöttem hozzájuk, hogy nem vadásztam előtte.
- Veled megyek - ajánlotta fel Jasper.
Ajánlotta vagy inkább közölte? Nem bízik bennem? A bánat hirtelen fogta el lelkem. A tudat, hogy nem bíznak bennem, olyan erővel hatolt át egész testemen, hogy nem tudtam mit tenni ellene. Néhány perce még azt hittem, hogy egyenjogú tagként tartozom ehhez a családhoz, de most hitem megremegett. Lehet, hogy sosem fognak úgy kezelni, mint egymást? Vagy még rosszabb! Mi van ha, elkövetek egy hibát és sosem fogadnak be és a végén úgy döntenek, hogy elkell menjek? Épp már mikor beleéltem magam, hogy kapok egy családot. Jaj Istenem, mit tegyek?
- Attól tart emberi vért fogsz... – kezdett bele Edward mondandójába.
- Nem! A mai naptól fogva vega vagyok – feleltem könnyed egyszerűséggel. Ismét bevetettem legelbűvölőbb mosolyom Jasperen.
Egy századmásodpercig csak Jacob ritmikátlan szuszogását hallottam. Érezni lehetett, ahogy idegesen pásztázza minden mozdulatom.
- Talán tényleg jobb lesz, ha velem jössz – beszéltem. Az izmaim megmerevedtek. A torkom égetett. Jacob, bár bűzlött, vérének illata csábítóan hatott rám.
Jasper bólintott. Tekintetével óvatosan méregetett. Szinte éreztem, ahogy érzéseimet vizsgálja. Emmett és Jacob utat nyitott.
- Induljunk - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.
Lénye szinte kényszeríttet a szófogadásra. Mindig ilyen határozott karizmája volt?
"Embry, Seth és én a ház körül fogunk járőrözni" Jacob hangja szinte fájdalmasan érces volt Jasperé után.
- Csak biztosítékként - szabadkozott.
Megértően mosolyogtam rá. Bár én is érezhetném azt, amit ő. Azt a törődést, azt a szeretetet, amit Renesmee iránt érez. Én még sohasem érezhettem ezt egy lény iránt sem. Tudni akarom milyen. Milyen lehet szeretni?
Jasper némán elindult a kijárat felé. Hang nélkül követtem. Nem néztem se jobbra, se balra, a szomjúság vezette testemet. Kiléptünk a szabadba. Bella és Nessie nemesen sétálva távolodtak, majd egy másodperc múlva Edward is csatlakozott hozzájuk. Ahogy őket néztem, csak egy kérdés foglalkoztatott. Milyen lehet a szerelem?
Érdekelt, hisz még tiszta szívből sosem szerettem senkit, ugyan előfordult már, igaz egyszer, mikor azt hittem, hogy szerelmes vagyok. De később rá kellett jönnöm, hogy az, amit akkor éreztem, nem lehet az. Hisz minden könyvben és mindenhol azt mondják, hogy a valódi, igaz szerelem a legcsodálatosabb dolog, amit valaha is megkaphat valaki. A szerelemnek be kell hódolni, át kell adni magunkat a legtökéletesebb érzésnek, a világon. Ami nélkül nem lenne életünk, sem célunk, sem pedig bármi másunk, de nem vagyok benne biztos.
Mi van, ha nekem sosem lesz senkim? Mi van, ha erre lettem kárhoztatva? Fel kellett, hogy nőjek, szerető család nélkül, barátok nélkül és perszer valódi szerelem nélkül.
Meglepődve vetten észre, hogy időközben már leszállt az alkonyat. Jasper kérlelhetetlenül haladt előre. Elszántan követtem.
Éreztem, ahogy a lágyszellő felém, sodorja az erdő üde illatát. Hallottam, ahogy a madarak csicseregnek a hatalmas, égbeszökő fák tetején. A zöld növények körülöttem ismét megnyugtattak, a tegnapi érzésem, miszerint totálisan elegem van ebből a színből, teljes mértékben elmúlt. Most megnyugtatta ide-oda cikázó gondolataim, amik lassan az őrületbe kergettek.
Fagyos szívemet gyűlölt féregként kezdte rágni a kétely. Elképzeltem, ahogy ember helyett, egy állatot gyilkolok meg. Elég abszurd volt, de ha a Cullen család képes rá én is meg tudom tenni. Azonban pozitív gondolataim mellett foglaltak helyet a negatívak is. Teljes kétség-beesés futott át rajtam, mikor rájöttem, hogy nincs más választásom. Nem szabad embervért innom többé, ha velük akarok élni. Más különben el kell, hogy menjek. Ami azzal jár, hogy elvesztek egy családot és egy halom újonnan szerzett barátot is.
Figyeltem, ahogy Jasper hangtalanul megáll. Éreztem a közelben lévő teremtmény vérének csábító illatát. Ugyan kevésbé volt jó illata, mint egy embernek, de ez is tökéletesen kielégítette volna szükségleteimet. Érzékeim kiszélesítették a teret, tudatában voltam minden apró, forró vérben dobogó szívvel rendelkező élőlénynek. Láttam nőni a füvet, mozogni az ezernyi apró bogarat az avarban.
Izmai megfeszültek. Mozdulatlanul lapult a puha talajon, készen állva a vadászatra. Hirtelen ugrott el a földtől, majd rávetette magát áldozatára. Képtelenség volt menekülni. Jasper az állat nyakához emelte ajkait és éles fogait belemarva, szívni kezdte az édes nedűt.
Most már én következtem, a közelben megéreztem egy hasonló illatot. Egy öttagú szarvas-csorda legelt tőlem harmincméternyire, keletre. Az erdő körülöttünk bár néma volt, de élt, lélegzett és rettegett tőlünk.
Futni kezdtem a vér illatának irányába. Szaladtam, ahogy csak bírtam, s közben teljesen átadva magam az ösztöneimnek.
Megálltam egy hatalmas és terebélyes fa oldalánál, mély levegőt vettem, hogy érezzem a vér pusztítóan, gyönyörű szagát.
Támadóállásba feszítettem testemet, majd egy kecses mozdulattal vetettem rá magam áldozatomra. A szarvas, aki eddig büszkén és gondtalanul falatozott a talaj füves részéből, most megkínozva és nyöszörögve – ahogy az életéért küzdött – feküdt alattam.
Már nem bírtam tovább ajkaimat szétnyitva, belemartam hatalmas nyakába. Puha húsán könnyedén hatoltak át gyilkos fogaim. Szívni kezdtem a édes és laktató táplálékot. A szomjúság minden egyes korty után csillapodott testemben.
A vér szokatlan íze az első pillanatban visszarettentett, de a forróság simogatva égette a torkomat amint lassan csordogált végig bennem, megőrjítve a következő mohó kortyért. Elöntött egy zsibbadt nyugalom, amikor az utolsó cseppet is kiszívtam az állatból. Nem emberi vér volt, de elég jóllakottnak éreztem magam.
Jasper már felegyenesedve várta vacsorám végét.
Megtöröltem hóhér ajkaim.
- Mehetünk! – feleltem, vadásztársamra ránézve.
- Biztos? – kérdezte, majd tekintetét ő is rám emelte.
- Mondanám különben? – kérdeztem elmosolyodva.
- Nem tudhatom – felelte megrántva vállait.
- Szomjasnak, kiszámíthatatlannak, zavarodottnak vagy idegesnek érzel? – néztem rá, ajkaimat még mindig egy finom mosolyra húzva.
Egy hosszú másodpercig rám meredt gyönyörű, szigorú szemeivel. Majd elkönyvelve szavaim és érzelmeim igazságát, hazaindultunk.
Már javában az erdő vége felé jártunk, mikor Jasper vigyorogva hozzám szólt.
- Nem vagy valami nagyétkű - mondta. Valószínűleg ezzel akarta kompenzálni az előbbi bosszantó bizalmatlankodást.
- A kevéssel is beérem – mondtam, majd elhallgatva sétáltam tovább az új otthonom felé.
|