Még mindig az ablak előtt álltam, csodáltam, ahogy a fák leveli érzéki táncot lejtenek a lágy szellővel. Lassan fordultam vissza az ablaktól, miután a farkasok eltűntek a szemem elől. Valami furcsa izgalom lett úrrá az egész testemen, amit nem tudtam szabályozni. Valami furcsa villanás a szívemig hatolt.

Hangos kopogtatás hallottam. Izgatott lettem, de nem úgy, mint mikor félek az első  találkozástól. Nem ez teljesen más volt.

Renesmee boldogan várta a karomban, a szobába lépőket. Először Jacob lépett be, majd mögötte a világ legkedvesebb szemeinek tulajdonosával.

Letettem Nessie-t, aki kecsesen Jacobhoz táncolt. A másik férfi rám se nézett, nem úgy tűnt, hogy tud a létezésemről.

Éreztem, ahogy az üvegkalitka, amiben eddig éltem most megreped, és szilánkokra törik. Ott álltam meztelenül, kivédhetetlenül eltelítve egy idegen, soha nem tapasztalt érzéssel, amely egyszerre akart darabokra szaggatni, változtatta meg az egész világom és tett teljes egésszé.

Csillogó  fekete haja, akár Jacobé, az égnek meredt. Sötét bőre kiemelte csodaszép sötétbarna szemeit. Egész lényéből áradt valami megmagyarázhatatlan érzés, amely nem eresztett. Minden bolygó körülötte forgott, minden napsugár csak őt akarta elérni, minden fűszál érte nőtt.

Ha a világnak egyszer vége szakad vele, akarok lenni, amikor az utolsó hajnal hasad, vele akarok lenni, amikor leszáll az utolsó alkonyat és nem bánok majd semmit. Teljesen elfeledkeztem magamról. Gondolataim ezerfelé utat jártak végig, és mindbe ő szerepelt.

Mi ez az érzés?

Jacob a mellkasára emelte Renesmeét majd a barátjához fordult.

Róla beszéltem - fejével hanyagul felém intett, miközben tekintete még mindig a kis Renesmeén függött.

Az idegen végre rám nézett.

Egy örökkévalóságnak tűnő másodpercig rám meredt. Egészen közel lépett és megérintette a kezem.

- A nevem Seth Clearwater - remegő hangja különösen csengett.

- Dawn Daniells - apró suttogásom izgalommal volt teli.

Hogyan lehetséges, hogy valaki ennyire emberi, de mindeközben ennyire csodálatos legyen?

- Dawn Cullen – táncolt le Jasperrel az oldalán Alice, a lassan zsúfolttá váló nappaliban.

- Cullen? – kérdeztem meglepetten.

- Mivel vörös hajad van, mint Edwardnak – mondta nevetve.

- Dawn Cullen - ízlelgettem a nevem - Szépen elhagytad a családnevem – feleltem mosolyogva – De nem érdekes, hisz, úgysem velük nőttem fel – mondtam szomorúsággal a hangomban, majd zavaromban lehajtottam a fejem.

Mindenki meglepve nézett rám, kivéve Seth-et és Renesmeét, akik valami különös szeretettel figyelték mozdulataim. Kelletlenül magyarázni kezdtem.

- Szóval, nem az igazi szüleim neveltek fel, hanem más – megráztam fejemet, ezzel próbálva elhessegetni gondolataimat – De muszáj épp most a családi ügyeimről beszélni – kérdeztem zaklatottan.

- Nem, természetesen nem – válaszolta Alice, majd mosolyogva megpróbált belekezdeni egy újabb mondatba, azonban Edward félbeszakította.

- Dawn! Csak még egy kérdés – nézett rám, majd sóhajtott egyet.

- Igen? Bár nem hiszem, hogy ezt épp most kellene elkezdenünk – mondtam Edward felé fordulva.

- Ha nem a szüleid neveltek fel, hanem az, akire gondolok – itt rám nézett. Tehát tud mindent. Miért nem tudom visszafogni a gondolataimat? – akkor ők emberek voltak? – fejezete bekérdését.

- Hát  – kezdtem bele, s közben egy hatalmasat sóhajtottam –  az anyukám volt csak az – mondtam ismét ki préselve tüdőmből egy hatalmas adag levegőt.

- És apád vámpír – fejezte be mondatomat Edward, majd meglepve és értetlenül nézett rám. Gondolataimat ismét nem tudtam féken tartani. Éreztem a következő kérdést, amivel bombázni fognak.

- Csak, hogy biztos legyek benne...bocsáss, meg ha tévednék, de az anyád Quileute indián volt? – mondta ki következő kérdését.

- Mit számít ez? - morogtam.

Mi köze hozzá! Az anyám Quileute volt, és?

 - De ti épp az előbb... és mindketten, Jasper érezte – mondta ki Edward hangosan gondolatait.

- Mindketten? – lepődött meg Seth.

Én még mindig nem értettem miről is van szó valójában. Nem értem, hogy mi köze volt anyámnak Sethez.

- Micsoda? – kérdeztem értetlenül.

- Édesanyád nem volt véletlen farkas vagy alakváltó? – kérdezte ismét egy hang.

- Nem! Csak a vérvonalat örököltem – mondtam – vagyis, hogy ez sem biztos és nem is tudok sok mindent, hisz még azelőtt elvettek a szüleimtől, mielőtt felfogtam volna mi is vagyok valójában, milyen egy szánalmas, lélek nélküli teremtmény – habogtam.

Iszonyatos gyűlölet lángolt fel bennem. Ez nem érdekes! Mintha valami kísérleti nyuszi lennék! Nem! Nem azért születtem erre a világra és képeztek ki, mert valakinek kipattant ez a fejéből.

Edward felkapta a fejét és aranyszínű szemeinek könyörgő tekintete az enyémbe fúródott.

Morgás szakadt fel torkomból. A kezem remegett az indulattól.

Félrelöktem az utamba álló zavarodott Emmettet, feltéptem az ajtót  és csak futottam és futottam hosszú, kínzó órákon át.

Bocsáss meg Seth, de én soha sem lehetek a tökéletes pár számodra.

- Bocsáss meg – összeestem kavargó érzelmeim viharától, majd, mint a zápor úgy indultak meg könnyeim.

Lám sírni is tudok. Bár sose jöttem volna rá. Bocsáss meg Seth.

Ki tudja mennyi szívszaggató perc után egy jéghideg kéz, érintette meg a vállamat.

- Dawn, sajnálom, hogy megbántottalak. Azt hittem tisztában vagy a dolgokkal - Edward hangja könyörgő volt és én nem tudtam tovább haragudni rá, csak magamra.

- Úgy viselkedtem, mint egy neveletlen csitri. Bocsáss meg - rápillantottam könnyeim fátylán át. Mögötte egy homokszínű farkas szűkölve szuszogott.

- Bocsáss meg! - futottam Sethez és öleltem meg csapzott, homokszínű  bundáját.

Alig hallottam Edward hangját a hátam mögül.

- Nem neheztel rád, mindenki nehezen veszi ezt, Quilt leszámítva – beszélte

- Nem tudom ki az a Quil, de én nem vagyok farkas - suttogtam Seth szőrébe és magamhoz szorítottam remegő testét. Már amennyire tudtam.

 - Én félig vámpír vagyok, tehát semmi jelentősége annak, amit az előbb beszéltél – feleltem, miközben megrántottam a vállam – Azt tudom, hogy mi vagyok, de már mondtam, hogy nem akarok még róla beszélni, vagyis inkább még nem tudok – mondtam, majd zavaromban közelebb simultam Sethez.

- Tudom, tudom. Sajnálom – beszélte Edward, bűnbánó szemekkel.

- Rendben, csak kíváncsi voltál – könyveltem el magamban, amit nagyvalószínűséggel ő is hallott.

- Szóval – mondtam egy pillanatnyi levegővétel után – akár vissza is mehetnénk. Már kiderült, hogy sírni is tudok, ha nagyon akarok – elnevettem magam – és kiderült az is, hogy miről nem akarok még nektek beszélni – ismét egy sóhaj hagyta el szétnyíló ajkaimat.

- Oké, menjünk – egyezett bele Edward, majd bólintott egyet Seth-nek és néhány méter hátrányt hagyott nekünk.

Megpusziltam farkasom puha bundáját, majd egymásra pillantva indultunk Edward után.