(Edward szemszöge) 

Esme és Carlisle már néhány hete visszaértek a nászútról, és én azt hittem, hogy a hazatérésükkel el fognak tűnni a fejemből a kétség szikrái is. Amíg nem voltak itthon, és egyedül voltam, sokat gondolkodtam a létünkről, és gyakran bejártam a városba is. Carlisle és én az utazásaink során gyakran találkoztunk nomád vámpírokkal, és ők mind természetellenesnek tartották Carlisle elveit. Azt mondták, hogy a vámpíroknak emberekkel kell táplálkoznia, mert ez az élet rendje. Vajon kinek a felfogása helytálló? Hiszen amíg ember voltam, addig természetes volt, hogy megölni egy másik embert bűn, de most a vámpírok között ez a természetes, és Carlisle elveit tartják egyfajta véteknek a saját fajtánk ellen. A lehető legteljesebb mértékben összezavarodtam. Azt hiszem, hogy az lesz a legjobb, hogyha megpróbálom finoman kipuhatolni Carlisle fejéből a válaszokat az engem égető kérdésekre. Lehet, hogy már ő is megingott, csak nem meri bevallani. Nem ismerem a múltja minden titkát. Talán már ő is folytatta a hagyományos vámpír életmódot, és utána tért át. Ez esetben mindenképpen tartom magam a mostani életmódomhoz. Viszont hogyha még soha nem követte a klasszikus életvitelt, akkor fogalma sincs, hogy mi ellen hadakozik teljes erőbedobással. Meg kell tudnom a teljes igazságot.

• Min gondolkozol ennyire, kicsim? – ült le mellém Esme.
• Semmi különösön – vágtam rá azonnal.
• Feszült vagy mostanában – kezdett bele. – Nem akarsz beszélni róla? – kérdezte kedvesen. Néha nagyon utáltam, hogy tökéletesen átlát rajtam. Én vagyok a gondolatolvasó, de ő sokkal jobban érzi bárkinél a hangulatváltozásaimat.
• Nem, nincs semmi gond, ne aggódj – válaszoltam, de nem néztem a szemébe. Nem akartam erről Esmével beszélni, mert féltem, hogy megrázná a dolog. Hiszen ő tökéletesen egyetért Carlisle álláspontjával. Ráadásul nem hiszem, hogy valaha is eszébe jutna kételkedni benne.
• Biztos vagy benne, hogy nem szeretnél valamit megbeszélni? – kérdezett rá még egyszer.
• Nem, köszönöm. Minden rendben, anya – mondtam neki halványan elmosolyodva. Az anya megszólításra mindig ellágyul, és nem faggatózik tovább. Nem szép dolog kihasználnom a szó erejét, de most tényleg nem akartam erről beszélni. Előbb inkább szeretnék még egy kicsit puhatolózni. – Felmegyek egy kicsit olvasni, rendben? – adtam egy puszit az arcára.
• Hát persze, édesem. Menj csak – simított végig a karomon, majd elengedett.

Én pedig felvonultam a szobámba, és ott is maradtam a gondolataimmal együtt, még azután is, hogy Carlisle hazaért. Esme persze azonnal elmesélte neki, hogy szerinte valami baj van velem. Bár félreértette a problémát, mert az volt az elmélete, hogy nyilván egyedül érzem magam kettejük mellett társ nélkül. Pedig erről szó se volt. Nagyon is jól éreztem magam velük, és nem gondoltam, hogy társra van szükségem. Egyébként is. Mennyi lenne annak az esélye, hogy találjak egy vámpírlányt, akibe beleszeret, ráadásul pedig még a mi életmódunkat is folytatja. Amennyire tudom összesen három ilyen vámpírlány él a világon. Méghozzá Tanya, Irina és Kate. Viszont a három lányt a húgomnak tekintem, és soha nem gondolnék rájuk úgy, mint a szerelmemre. Bár tisztában vagyok a ténnyel, hogy Tanya sokkal intenzívebb érzelmeket táplál az irányomba, de én egyszerűen nem voltam képes viszonozni az érzelmeit. Gondolatmenetemből Carlisle aggódó gondolatai szakítottak ki. Fogadott apám az ajtóm előtt állt, és éppen kopogni készült.

• Gyere csak be, Carlisle – szóltam ki. Még mielőtt bekopogott volna. Az ajtó pedig azonnal kinyílt, és Carlisle lépett be rajta.
• Szia, beszélhetnénk? – sétált oda a kanapémhoz.
• Hát persze – csúsztam arrébb, hogy leülhessen.
• Esme aggódik érted – kezdett bele. – Van valami gond? Tudod, hogy velünk bármilyen problémát megoszthatsz – nézett rám komolyan.
• Tudom – vágtam rá azonnal. – Tulajdonképpen lenne egy kérdésem – kezdtem bele bizonytalanul.
• Csak bátran – mosolygott rám biztatóan. „Lehet, hogy találkozott valakivel, amíg távol voltunk? Vagy talán Tanyával mégis közelebb kerültek egymáshoz? – kezdett Carlisle találgatásokba boldogan.”
• Sosem folytattad a vámpírok hagyományos életmódját? Még akkor sem, amikor a Volturinál éltél? – tettem fel az engem leginkább égető kérdést. Láthatóan megdöbbentette a kérdés, de azért válaszolt rá.
• Nos, nem erre a kérdésre számítottam, de természetesen szívesen válaszolok – kezdett bele. – Nem, én még soha nem táplálkoztam emberből, és nem is tervezem ezt soha. Persze nehéz volt megállni, hogy ne uralkodjon el rajtam a szomjam, de azért nem volt lehetetlen. Addigra, amikor találkoztam a Volturival, már tökéletes volt az önuralmam. Így eszembe sem jutott, hogy bármikor is csatlakozzam a trónteremben történő gyilkosságokhoz. Nem ítélem el őket, azért, amit tesznek, mert a legtöbb vámpír nem akar harcolni a szomja ellen. Ez nem bűn. Ilyen a természetük, de miért ne lehetnénk jobbak, hogyha egyszer a természet megadja azt az állatok révén is, amire szükségünk van. Talán nem vagyunk olyan erősek, mint azok, akik a hagyományos életmódot folytatják, de nekünk megmaradt az emberségünk, és ez fontosabb, mint az, hogy egy fát milyen messzire tudok elhajítani, vagy milyen hatásfokkal török ketté valamit. Valamit valamiért. Ez a világ rendje. Az utat mindenki maga választja meg, és senkinek nincs joga beleszólni, legfeljebb csak megpróbáljuk egymást tanítani. Ha csak egy vámpír is meghallgat, és megpróbál máshogyan élni, már érdemes volt létezned. Ha csak egy életet is visszahozok, akinek még nem kell távoznia, már nem volt felesleges az életem. Apró szemek vagyunk a világ körforgásában, de egy porszem is képes nagy dolgokat tenni – mondta teljes meggyőződéssel. A gondolatai pedig szintén pontosan ezek körül a szavak körül jártak. – Gondolkodj el ezen, Edward – tette a vállamra a kezét. – Másnak lenni nem könnyű, de ha belegondolsz, akkor szerintem te is tudod, hogy helyesen cselekedtünk, amikor elköteleztük magunkat a vegetáriánus életmód mellett – állt fel apám mellőlem. Majd kisétált a szobából.

Azt vártam, hogy csalódott lesz, vagy szomorú, amiért ilyesmi egyáltalán megfordult a fejemben, de ehelyett csak megpróbált észérvekkel meggyőzni, hogy mi döntünk helyesen. Mindezt mégis úgy tette, hogy egy cseppnyi parancsoló hang nem hagyta el a torkát. Egyszerűen elképesztő, hogy hogyan képes ennyire tökéletes lenni. Leheveredtem a kanapémra, és egész éjszaka csak is a szavai jártak a fejemben. Mérhetetlenül őszinte volt, egyetlen egy szavában sem kételkedett. Akkor én miért kételkedem? Miért nem tudok én is olyan jó lenni, mint ő? Nincs jogom ahhoz, hogy a fia legyek. Az én jellemem sokkal sötétebb, és kegyetlenebb, mint amilyen Carlisle vagy Esme lelke valaha is lesz. Vajon miért van ez? Nem mondhatom, hogy azért, mert más korban születtünk, mert Esme annyival nem idősebb nálam, hogy ez igaz legyen. Egyszerűen csak a lelkem sötétebb, legalábbis minden jel erre mutat. Az illatok csábítanak, és talán igaz a mondás, hogy a tiltott gyümölcs édesebb. Nem, ez rossz gondolatmenet. Akármilyen csábító is, nem szabad. Nem lehetek gyenge, nem adhatom fel az elveket, amelyeket a nevelőapám tanított nekem. „Talán beszélnem kellene vele, hiszen én már öltem.” Hallottam meg fogadott anyám kétségbeesett gondolatait az ajtóm elől.

• Nyugodtan gyere be, Esme – mosolyodtam el. Ő pedig azonnal benyitott és rám mosolygott.
• Nem mondtam még neked, hogy nem kell mindig kihallgatnod? – intett játékosan. – Tehát tudod, hogy miért jöttem – sóhajtott fel.
• Igen, és nem akarom felszakítani a sebeidet, úgyhogy egyáltalán nem várom el, hogy ilyesmiről beszélj, anya – néztem rá lágyan.
• Figyelj, kicsim – ült le mellém. – Én tudom, hogy nem könnyű neked. Hiszen fiatal vagy, és nem volt alkalmad igazán kitapasztalni az életet. Nem azt mondom, hogy ne gondolkozz el dolgokon, de a mi fajtánknál a kihágás az életmódunkból nagyon nehéz. Miután megtámadtam azt a férfit, hetekig alig mertem lélegezni, ha elhagytam a házat. Legszívesebb örökre eltűntem volna a világ színe elől, de ti nem hagytátok, hogy magamba forduljak – simított végig a karomon. – Hidd el, hogy helyesen döntöttünk, amikor Carlisle életvitelét választottuk mi is. Nem csak a létezés formája tehet minket emberré, hanem a viselkedésünk is. Lehet, hogy már nem vagyunk emberek, de az emberségünk megmaradt, mert így döntöttünk. A lelked tudja, hogy mit kell tenned, és a szíved is, hallgass rájuk.
• Már nem dobog a szívünk, így nehéz hallgatni rá – motyogtam magam elé.
• Drágám, a te szíved sokkal jobban érez, mint néhány emberé, akinek még dobog. Nem az a lényeg, hogy mi vagy, hanem, hogy ki – mosolygott rám. – Most magadra hagylak a gondolataiddal, de hogyha szükséged lenne társaságra, akkor a nappaliban megtalálsz – simított végig az arcomon. Majd felállt, és kecsesen emberi tempóban elhagyta a szobámat.

Esmét is megértem, hiszen ő olyan lágy, és gyengéd. Soha nem lenne képes szörnyeteggé  változni, és nem akartam tiszteletlen lenni, mert szentül hiszem, hogy az ő lelke megmaradt, de az enyém biztosan elveszett. Engem vonz az emberek illata. Már évek óta gyakorlom az önmegtartóztatást, de mégsem tudok olyan lenni, mint Carlisle. Hiába harcolok ellene, mégis elképzelem néha, hogy magamhoz ölelek egy lányt, ajkaimat az ütőerére tapasztom, hagyom, hogy az illata elbódítsa az elmémet, majd beleharapok… Ezekre a gondolatokra ösztönös morgás tört fel a torkomból, és éreztem, hogy az égés a torkomban elviselhetetlenné válik.

• Esme, elmegyek vadászni – kiáltottam le a földszintre.

Majd kivetettem magam az ablakon, és azonnal rohanni kezdtem az erdőben. Miért kellett Carlisle-nak megmentenie? Meg kellett volna halnom ott és akkor, amikor spanyolnáthában haldokoltam. Nem lett volna szabad egy szörnyet szabadítani a világra. Dühösen rohantam végig az erdőn, és amint megéreztem egy oroszlán illatát utána vetettem magam. Azt hittem, hogy már sosem találok egyet. Gyorsan elkaptam, és azonnal a nyakába mélyesztettem a fogaimat. Ahogy a vére lecsorgott a torkomon, azonnal jobban éreztem magam. Ilyenkor, miután frissen végeztem a vadászattal, mindig rájövök, hogy nekem nem kell ennél több. Van családom, aki szeret, és létezem. Mégis, valami nem stimmel velem. Az ösztöneim ki akarnak törni a börtönükből, és tudom, hogy egyszer sikerülni fog nekik.

Emberi tempóban sétáltam hazafelé, és egyre csak gondolkoztam a jövőn. Milyen életem lehet, hogyha a családommal maradok, és milyen, hogyha elhagyom őket. Nem tudom, hogy mit akarok valójában, de az biztos, hogy valami baj van velem, és nem tudom megmondani, hogy mi.

• Edward – szólított meg Carlisle. Észre sem vettem, hogy itt van. Egyáltalán hogy került ide? Nem is hallottam a gondolatait.
• Tessék – mosolyogtam rá.
• Jól vagy? – kérdezte kissé idegesen.
• Hát persze, miért? Csak vadászni voltam – mutattam az erdő felé.
• Tudod, hogy már két napja mondtad, hogy vadászni mész, és azóta nem jöttél vissza? – húzta fel a szemöldökét nevelőapám.
• Két napja? – néztem rá döbbenten. Hogy veszíthettem el ennyire az időérzékemet.
• Igen, két napja. Esmét már majd szétveti az idegesség – mondta Carlisle kicsit dorgálón. – Azt hittük, hogy sosem találunk meg.
• Nem vagyok már gyerek, Carlisle – sóhajtottam fel.
• Valóban nem, de a fiamnak tekintelek, és jobban örülnék, hogyha tudnám, hogy merre jársz. Találkozhattál volna veszélyes nomádokkal is.
• Tudom, hogy mit csinálok – dörrentem rá. – A világ mindig is veszélyes volt, és az is lesz, de mi vagyunk benne a legveszélyesebbek. Ezzel nincs mit tenni. Az emberek gyanútlanul mászkálnak, míg mi szörnyek bárhol lesben állhatunk, hogy megöljük őket - üvöltöttem. – Miért változtattál át? Miért csináltál belőlem egy két lábon járó vadállatot?
• Nem vagy az, Edward. Te egy nagyon is tisztességes, és kedves férfi vagy, csak most elbizonytalanodtál egy kicsit. Nyugodj meg, és mindent megbeszélhetünk – próbálta a vállamra tenni a kezét. Viszont én egy határozott mozdulattal elrántottam magam. – Kérlek, nyugodj meg – próbálkozott újra Carlisle.

Én viszont most nem akartam megnyugodni. Elegem volt már belőle, hogy mindig csak próbálom magam lenyugtatni. Ez soha nem lesz jobb. Nem leszek már ember, és a lelkem sem kapom vissza. Akkor viszont minek ez az önsanyargatás? Soha nem léphetem már át a mennyek kapuját, mert már elkárhoztam. Akkor viszont teljesen mindegy, hogy a pokol hányadik bugyrában fogok égni.

• Nem akarok megnyugodni – kiabáltam tovább. – Eszem ágában sincs lehiggadni. Tudod, hogy miért? Mert ezen már nem lehet segíteni, ilyen maradok örökre. Ha már így kell élnem, akkor legalább a saját utam fogom választani, és te nem tudsz benne megakadályozni – mondtam dühösen, majd elrohantam. Vissza az erdő felé, ahonnan jöttem.
• Edward – kiáltott utánam Carlisle.

Nekem viszont eszem ágában sem volt megállni. Át kellett gondoltam még egyszer mindent. Valahol mélyen én is hinni akartam, hogy a vámpírok lehetnek jók is, de a tapasztalataim azt súgták, hogy a mi viselkedésünk a természetellenes.

A kérdés már csak az, hogy Edward Cullen maradok, és megtanulok együtt élni a kételyeimmel, vagy újra Edward Masen leszek, és saját tapasztalataim alapján döntöm el, hogy mit akarok kezdeni az idővel, ami megadatott.