Jasper behunyta csodás, szigorú szemeit és sátort formált jéghideg ujjaival. Ezernyi apró, ezüst sebet láttam bőrén. Hányan próbálhatták már megölni Jaspert? Milyen erővel bírsz, hogy mindezt túlélted?

Lassan kinyitotta szemeit és tekintete azonnal az enyémre talált.

- Megengedsz nekem két kérdést is? – nézett rám arany szemeivel.

- Akár hármat is – bátorítóan rá mosolyogtam.

Ne húzd az időt Jazz. Érzed, milyen nyugtalan vagyok, ne kínozz...

 - Ki volt az a mester, akit emlegettél? Hiszen mindannyian láthattuk, hogyan is harcolsz. Emmett legyőzéséhez nem elég a nyers fizika erőd. Én még a technikáddal kapcsolatban arra a részre lennék kíváncsi, hogy meddig tanultad?

- Szökésem előtt körülbelül 25 évig tanultam ezt a technikát, amit kifejezetten a számomra alkottak meg és kifejezetten egyfajta – itt rettegve Sethre és Jakere pillantottam - ellenség ellen – fejtettem ki, még jobban.

- Emlékszel még, hogy hogyan is reagáltam, amikor először találkoztunk Jacobbal? És Embryvel? – néztem rá kérdőn.

Jacob olyan fejet vágott, mint akit péklapáttal vágtak tarkón. A csend teli volt feszültséggel, elkalandozott gondolatokkal.

Seth nem nézett rám. Tudtam. Túlbecsültem az érzéseit.

- Ha ez számít - kezdtem kissé remegő, halk hangon - soha nem öltem ezzel a technikával -

Jasper továbbra is mélységes nyugalommal, bölcs szemekkel figyelt. Alicere néztem segítségért esedezve, de Jasper megtörte a csendet.

- A másik kérdésre még nem adtál választ – folytatta tovább Jasper.

Nem utáltok még eléggé? Kétségbeesésemben sírva nyöszörögtem volna a padlón.

- Caius - suttogtam lecsukott pillákkal, mintha magának az ördögnek gyűlöletes neve szűrőd-ne ki ajkaim között.

Valaki nyugalmat erőltetett rám. Köszönöm Jasper.

Ettől féltem. Féltem? Rettegtem. A kérdések végére sem érünk, előbb kidobnak az otthonukból, Seth se szeret már, Alice és Emmett is undorodik tőlem.

- Ne légy már ilyen ostoba! - Edward hirtelen jött ingerült mordulása úgy ért, akár egy váratlan villámcsapás.

- Mindenki takargat valamit a múltjából - Esme hangja lágy és megértő  volt. Hogy képes valaki ennyire szeretetre méltó?

- Ez tényleg nem jelent semmit - Bella hangja hasonló érzelmekkel volt tele, mint Esmeé. Mivel érdemeltem ki ennyi szeretetet?

Jacob mélyről jövő, karcos morgást hallatott.

- Ha jól  értettem, téged vérfarkasok ellen képzett egy olyan olasz fickó - arca összpontosításról árulkodott.

- Igen - Tehát egy lény unszimpátiáját már sikerült kivívnom. És ha Jacob utál  és elfog kerülni, Seth is követni fogja. Látom Jacobon, hogy született alfa. De arca komorság helyett egy mosolyra húzódott.

Olyan lehetetlenül viselkednek ezek a vérfarkasok. Ki érti őket? Minden épeszű  bundás négy-lábú a teremben utálna. Ez meg vigyorog.

- Király - Éreztem, ahogy az arcomra kiül a megrökönyödés. Jobban teszem, ha figyelmen kívül hagyom Jacob megjegyzéseit. Teljesen összezavar. Vagy épp ez a célja?

- Nem utáltok? - kérdeztem szinte rosszallóan. Fel voltam rá készülve - vagy legalábbis ezzel áltattam magam - hogy rövidúton kidobnak innen. Erre ők teljesen másképp reagálnak.

- Ostoba - hallottam Edward dallamos búgását.

- Ezt már mondtad – ejtettem ki a szavakat gúnyosan.

- De ha egyszer ilyen gondolataid vannak – megrántotta vállát.

Kedves Edward! Ha nem hallgatóznál folyton a fejemben, esetleg megkímélhetnéd magad – mint ahogy már mondtad - ostoba gondolataimtól. Tehát a jövőben, ha lennél szíves…

Gondolataimat megspékeltem némi dühödt fújtatással és gyilkos pillantással. De Edward csak nevetett.

- Sajnálom, de túlontúl szórakoztató – felelte vihorászva.

Örülök, hogy legalább te jól mulatsz. Dühöngtem magamban, de nem tudtam elfojtani felszín-re törő mosolyom.

Edward a szertelenebbik húgára pillantott.

- Szeretsz engem Dawn? - Alice hangja gyermeki izgalomtól volt meleg.

- Hát, hogy a fenébe ne? - bukott ki belőlem a válasz, bár Alice cinkos mosolya láttán kezdtem kissé kételkedni, hogy nem tervelt ki valami cseppet sem helyénvalót, amire épp most készül rávenni. Mintha a halálos ítéletemet írtam volna alá.

- Akkor ugye utazgatsz majd velem? – nézett rám édes, borjú szemekkel.

- Persze Alice - Csak ennyi? Rám hoztad a frászt. Hogy képes egy ilyen apró, törékeny lény ennyi félelmet kicsalni belőlem?

- Elmondod, hogy hol jártál már? -

- Hát, nem túl hosszú a lista. Londonban, ahol születtem és jó darabig ott is éltem, majd elrabolt Caius valamelyik csatlós bandája, akik Volterrába vittek – dühösen ejtettem ki ezeket a szavakat – majd sikerült megszöknöm, először Belgiumban töltöttem el néhány évet, majd most itt vagyok.

- Megjegyeztem. Most úgyis Afrikába vágyom – beszélte Alice, majd mosolyogva rám nézett.

- Na de Alice. A nap! - hallottam Bella ijedt hangját, amihez csatlakozott Esme hirtelen fel-erősödött szuszogása és Rosalie elkerekedett szemei, Emmett elismerő ciccentése.

- Nem lehet akadály - Alice hangja mindenkit meggyőzött. Már van terve.

Jacob elmélázva bámulta Alicet, bár biztos voltam benne, hogy nem látja. Pedig kíváncsi vagyok az ő kérdésére. Valaki megrúghatta az asztal alatt, mert egy tompa puffanás- talán síp-csontrúgás?- után visszatért a valóságba egy fájdalmas nyögéssel.

Hatalmas sötétbarna szemeivel egyenesen a szemembe nézett.

- Megtanítanád nekünk a technikád lényegét? Kíváncsi vagyok rá, tényleg olyan hatásos-e."

Két levegővételnyi szünet után folytatta.

- És arra is kíváncsi vagyok, hogy az olaszok - itt érezni lehetett, hogy elnyom valami csípős sértést – látnak e minket, vagy vakok – itt felnevetett – mint Alice?

- Megígérem, hogy egyszer, majd megmutatom a technikát, amit azt illeti nem tudom, hogy látnak e titeket.

- Bella? - kérdeztem csilingelően nevetve.

- Az édesapádra és az édesanyádra lennék kíváncsi. Meg tulajdonképpen a gyermekkorodra. 

A jókedvem egyből lelohadt. Bella rátapintott a témára, amiről egyáltalán nem akartam beszélni. Ha már itt tartunk gondolni sem akartam rá. Főleg azért sem, mert tulajdonképpen ez volt a buta kirohanásom okozója.

- Ha nem akarsz róla beszélni megértem.

- Megígértem. Nem? - de halvány mosolyom és remegő hangom úgy tűnt, nem győzte meg.

- Tehát most értünk a probléma gyökeréhez - Edward hangja olyan tisztán  és határozottan csengett, hogy összezuhanni készülő világomban szinte földrengésként hatott. Seth gyengéden megcirógatta a kezem. Hát mégis szeret? Mély levegőt vettem, bár semmi szükségem nem volt rá, és mégis.

- Anyám  Quileute indián volt. Apám vámpír - itt tartottam egy Jacob- lélegzetvételnyi szünetet – Olyan egy éves lehettem, mikor elraboltak tőlük – feleltem. Újabb levegővétel következett - A tehetségem miatt Aro rögtön a szárnyai alá vett, de, amint kiderül, hogy ki az anyám, Caius új lehetőségeket látott bennem. Valamiféle beteges félelemtől hajtva nevelt fel, taníttatott és dolgoztatta ki velem a tökéletes technikát, amivel bármilyen vérfarkast legyőzhetek. Aro tanított a képességem használatára, Marcus az alapvető műveltségre, Caius pedig a harci technikákra. Többször is megpróbáltam elszökni, mert nem mondanám, hogy kíméletesen tanított volna. Mármint Caius. Aro és főleg Marcus rendkívül kedvesek és türelmesek voltak. Aro természetesen az erőmet akarta maga mellett tudni. Marcus a mai napig nem tudom miért volt velem kedves.

Egy teljes percig csak a farkasok szívverését hallottam.

Úgy tűnt elég információt adtam magamról, mert Edward vette át a szót.

Reméltem megértették a kirohanásom okát. Hiszen most jöttem csak rá, hogy Caius milyen fegyverként nézhetett rám, pedig én szinte apámként rajongtam érte. És csak álmodhattam róla, hogy nem jön értem.

- Te csak most álltál át egy vegetáriánus életmódra, ha jól sejtem – kezdett bele.

- Igen – válaszoltam röviden.

- De a szemed mégsem vörös. Ez a félvérsége miatt van? – érdeklődött.

Megráztam a fejem.

- Mikor rájöttem, hogy az emberi étel is ugyanolyan megfelelő, minimalizáltam a gyilkolást – mondtam.

- Minimalizáltad? – értetlenkedéssel a szemükben kérdeztek újra.

- Egy évben egy vagy kettő, többnyire beteg vagy bűnös emberek. Nem mintha kibúvót keresnék. Gyilkos vagyok - hangom hidegen csengett az utolsó szavaknál, élettelenül.

- Attól függetlenül igazán figyelemreméltó a próbálkozásod - Carlisle hangja komoly volt, de igen erős késztetést győztem le, nehogy epésen fölnevessek. Éreztem, hogy komolyan gondolja, de ettől még nem tekintettem magamra másként.

- Seth? –  néztem rá farkasomra.

- Igen? –  pillantott felém.

- Te nem akarsz kérdezni? – beszéltem ismét.

- Nem tudtam, hogy én is kérdezhetek – válaszolta.

- Bolond kölyök. Te kérdezhetsz csak igazán – mosolyogva néztem, édesen csillogó szemei-be. Egy örökkévalóságnak tűnő pillanat múltán szólalt meg elbűvölő hangján.

Egész hátralévő  életem során hallgattam volna ezt a mennyei hangot.

- Az édesanyád nevére lennék kíváncsi.

- Az anyám nevére? – értetlenkedtem.

- Azt szeretném tudni, hogy a falkában kinek a rokona vagy – beszélte.

Rokon? Nekem? Lehet, hogy élnek rokonaim? Kissé beleremegtem a gondolatba.

- Elég lenne a családnév is - Pillantása fürkésző volt. Mintha minden rezdülésemet ismerni szeretné. Mintha az elevenembe látna.

- Ha jól emlékszem Ateara. Igen az. – válaszoltam megvonva vállaimat.

Seth boldogan fújt egyet. Megkönnyebbült? De mitől félt?

- Hé! Akkor Quil a rokonod! – beszélte. Már megint ez a Quil, aki örült annak, hogy farkas, legalábbis Seth ezt mondta. Hát ez sajnos nem családi vonás.

- Várjunk csak! Akkor én is! Quil a másod unokatestvérem! - Jacob arca egészen felvillanyozódott.

Nem tudom örüljek-e ilyen lökött rokonnak? De ismét bevethettem a legelbűvölőbb mosolyom.

- Mielőbb szeretnék Quillel is találkozni – mondtam.

- Rendben. Repesni fog az örömtől. - Seth hangja furcsán morcos volt.

Mit követtem el már megint?

- De előbb... Carlisle? – néztem rá a családfőre.

- Igen - Összeszorította szépívű szemöldökeit. Biztos voltam benne, hogy a kérdése tényleg érdekes lesz - A képességedről szeretnék tudni.

- Ó  - Biztos voltam benne, hogy valaki rákérdez majd. Kezdtem kétségbeesni, hogy senki sem kíváncsi rá, de Carlisle ezek szerint igen. Talán Edward épp ezért nem kérdezte meg. Tőle számítottam rá. Edwardra pillantottam. Némán bólintott. Csaló. Az összes kérdésedre választ kaptál. Válasza csupán egy szemkápráztató mosoly volt.

- Azt kell, hogy kérdezzem, mondjam, vagy mutassam?" Hangom meglepően cinkos volt, mosolyom a teljes fogsorom megmutatta. Láttam, ahogy Emmett ugyancsak hasonlóan vigyorog. Edward mohón tekintett rám, de nem adtam meg neki az élvezetet, hogy a képességemre gondoljak. Esme Carlisle arcát fürkészte, Seth pedig gyengéden simogatta tovább a kezemet. Jacob közelebb hajolt felém, mintha azzal is hamarabb hallaná meg válaszom. Rosalie továbbra is úgy festett, mint egy valódi dáma, némi izgalommal a szemében. Bella szemeiben különös fény csillant. Egyedül Jasper tűnt nyugodtnak.