14. fejezet

  (Bella szemszöge)

Miután Rosalie elhagyta a szobát, bevetettem az ártatlan kislányka figurát.

- Edward. Én úgy félek. Meg fenyegetett.- mondtam rémült arccal. Bár csak tudnék sírni is. A francba.

- Ne félj Bella. Megvédelek tőle. Nincs mitől félned.- olyan édesen mondta. Esküszöm, elfolyok mindjárt. Bár, ha ő nyalna fel bevállalnám.

- Kérlek ölelj át.- kértem szempillarebegtetés közben. Két karom felé nyújtottam, míg ő átölelt. Hideg érintésétől megremegett a testem. Arcát hajamba fúrta, míg én a mellkasára hajtottam a fejem. Ölelésünket ő szakította meg pár perc múlva.

- Jobban vagy már?- kérdezte kisfiús somolygással. Hát ki tudna ennek ellenállni? Legszívesebben rávetnem magam. Vajon ki tudná hozni belőlem a vadállatot? Olyan élményekben tudnám részesíteni, amiket sose felejtene el. Elvégre mi a jobb egy szeretkezésnél? Kettő. Hát vele vétek lenne csak kettő... Nagyon elkalandozhattam, mert Edward húzott ki a gondolataim közül.

- Bella. Bella hallasz?- integetett a szemem előtt, mintha dilis lennék. Nem vagyok az. Csak feltüzel minden egyes másodpercben. Muszáj az ajkának ilyen közel lennie az enyémhez? Még a végén megfeledkezem a tervemről, és rámászok. Az nem lenne okos döntés, mert ő azt hiszi jó kislány vagy. Neki ez jön be. Ez van, ne panaszkodj. Játszd ügyesen a szereped.

- Persze. Csak nagyon megrémisztett Rosalie.-elengedett, és mélyen a szemembe nézett. Jaj, ne már. Miért kellett eltávolodnia?

- Nem kell tőle tartanod. A szavamat adom.-végig simított karomon. Ez a pasi direkt csinálja? Ígyis alig tudom elnyomni a képzelgéseimet, de még tetézi? Nem baj. Ha játék, akkor játék. Lassan az arcához közelítettem, és lágy csókot leheltem ajkára. Kezemet végig simítottam arcán, majd vártam a reakcióját. Edward jéggé dermedt. Percekig nem szólalt meg. Kissé megijesztett, ezért visszatértem kislányos énemhez.

- Ne haragudj...én... én nem tudom mi ütött belém...én nem szoktam ilyeneket csinálni- bevetettem a szokásos lehajtom a fejemet,mert akkor azt hiszik zavarban vagy trükköt. Edward felemelte a fejemet, és az arcomon nem látott mást, csak megbánást. Jó hogy. Én se vagyok idióta.

- Semmi baj. Csak kissé megleptél. És...- mielőtt befejezte volna a mondatot felállt és járkálni kezdett. Mit akart mondani? Hogy ez mennyire idegesítő. Nem szeretek várni. Ha sokáig várnom kell, hisztériás állapotba kerülök. Ráadásul még járkál is itt nekem. Be fogok golyózni tőle.

- És?- lehet, hogy a kelleténél kissé mérgesebben kérdeztem, de nem érdekel. Minek kezd bele, ha nem fejezi be? Edward megállt az ágyam előtt, de tétovázott. Bíztatásként rámosolyogtam.

- Valamit el kell mondanom neked Bella. Tudom, hogy korábban kellett volna, de ha hiszed, ha nem, teljesen elfelejtettem. Megbocsáthatatlan a részemről. Megértem, ha soha többé nem akarsz majd szóba állni velem, ha elmondom az igazságot. Szeretném, ha tudnád, hogy én nem akartalak becsapni.- lehajtott fejjel beszélt. Nem mert a szemembe nézni. Mi lehet az a nagy titok, amitől ennyire fél, hogy kiderül? Jaj, ez a pasi az őrületbe tud kergetni. Annyira szexi, mikor magát hibáztatja. A megbánás felizgat engem. Fejezd be! Szólt rám Bellácska. Edward valami fontosat akar mondani, te meg itt ilyenekre gondolsz. Jól van na. Még ezt a kis örömöt is elveszed tőlem. Kérdezem már, kérdezem már. Majom. Hééé, ezt hallottam. Szex mániás. Na és? Én legalább élvezem az életet. Beee.

- Mit szeretnél mondani Edward?- így jobb könyvmoly? Sokkal. Az agyamra tudsz menni. Annyira aggódsz. Lazítani is lehet néha. Cöh... Jól van, nem szóltam.

- Bella...én...

- Jó hírem van. Nálunk maradhatsz Bella.- már épp kimondta volna Edward, amikor vigyorogva belépett a szobába Carlisle. Fantasztikus időzítés doki. Szeretek veled lenni, de most ku... Köhöm. Bocsi. De most nagyon fontos beszélgetést szakítottál félbe. Ááááá. Kitépem a hajam. Tudni akaaaaaaaaaaaaaarom.

- Valamit megzavartam? Igazán nem akartam.-kérdezte Carlisle, miközben a szeme köztem és Edward között járt.

- Nem. Semmit. Igazán semmit, Carlisle.- válaszolta morogva Edward, aztán kirohant a szobából.

- Valami rosszat mondtam?-kérdezte értetlenül Carlisle.

- Nem.-igazából igen. Legszívesebben az arcába kiabáltam volna, hogy ennél rosszabb pillanatban nem is jöhettél volna. De jó kislányok ilyet nem tesznek.

- Komolyan mondtad az előbbit?- kérdeztem reménnyel teli hangon.

- Igen.-válaszolta vigyorogva.

- Hát ez fantasztikus. És mikor mehetek? Úgy értem, mikor engednek már ki innen?- ebből a nyavalyás kórházból. Tettem magamban hozzá.

- 1 hét múlva.- miiiiiii? Na, ne már. Addig bírjam ki cukipofa nélkül? Na, nem baj. Ez is jobb, mint a semmi.

- De most ha megbocsátasz, mennem kell. Később még visszajövök és mindent megbeszélünk.

Miután Carlisle kiment visongatni kezdtem. Ez annyira nagyszerű. Már csak 1 hét. Áááá. Köszönöm, köszönöm, köszönöm. A vigyort egész nap le sem lehetett vakarni az arcomról. Délután Carlisle bejött, ahogy megígérte, és megbeszéltünk mindent. Anyám visszautazott apámhoz, 3 nappal ezelőtt, nagy nehézségek árán. A napok azóta csigalassúsággal teltek, főleg, hogy Edward nem látogatott meg, a bizonyos incidens óta. Péntek délután indulásra készen vártam Carlislet a szobámban. 6 órakor meghallottam a várva várt kopogtatás hangját.

- Kész vagy?- kérdezte Carlisle kissé idegesen.

- Persze. Csak induljunk már.- nem tehetek róla, de nem tudtam visszafogni magam.

A kocsiban csendesen ültünk egymás mellett, míg nem megláttam a Cullen házat. Szívem gyorsabban kezdett el verni. Idegesen szálltam ki az autóból. Carlisle mellettem lépkedett a csomagjaimmal. 3 lépésre álltam az ajtótól, amikor az hirtelen kicsapódott. A látványtól, ami elém tárult, földbegyökerezett a lábam.

- Ez nem lehet igaz.- csak ennyit bírtam kinyögni.