48. fejezet

– 1843-ban születtem a texasi Houstonban. Az én neveltetésem merően különbözik a többiekétől. Egészen másmilyen. Én már egész fiatal korom óta katonának készültem, ahogyan az apám is az volt. Büszke voltam rá, de még büszkébb voltam a sikereire, amiket katonai pályafutása alatt ért el. Jómagam még nem töltöttem be a tizenhetet, amikor 1861-ben csatlakoztam a Konföderáció seregéhez. Ez viszont csak úgy volt lehetséges, hogy a toborzó tisztekkel elhitettem, hogy elmúltam húsz éves. Viszonylag könnyen sikerült átvernem őket, lévén, hogy nagyra nőttem a korán elkezdett katonai gyakorlatoktól részben. Apám szerint mindig is jó karizmám volt, ám most már tudom, miért. Akkoriban persze nagyon örültem ennek a képességemnek, hiszen hála ennek az emberek kedveltek, meghallgatták a mondandóimat, így gyorsan haladtam felfelé a ranglétrán. A nálam idősebb, tapasztaltabb katonákat is magam mögé gyűrtem.

Jasper egy pillanatra maga elé meredt.

– Tisztán emlékszem a galvestoni csata minden egyes pillanatára. Az én feladatom volt megszervezni a város kiürítését, kimenekíteni a nőket, gyermekeket. A polgári lakosság első csoportját elkísértem Houstonig, ahova sötétedés után étünk csak el. Miután meggyőződtem a civilek megfelelő biztonságba helyezéséről, új lóval visszaindultam Galvestonba. Alig egy mérföldnyire három nő gyalogolt az úton. Rögtön az jutott az eszembe, hogy lemaradhattak a többiektől, így megálltam a lóval, leszálltam, hogy közelebb lépve hozzájuk segítséget nyújtsak nekik. Talán nem kellett volna… – vágott egy fintort Jasper.

Bella kíváncsisága Jasper minden egyes szava után folyton csak növekedett. Így mikor az újból megállt egy hosszabb lélegzetvételnyi szünetre, türelmetlenül csettintett egyet nyelvével, mire Edward végigsimított hátán nyugtatólag.

– Érzem, mennyire feszülten várod a végét, Bella, azonban a rémmese még csak most veszi kezdetét.

– Rémmese? – kérdezte megdöbbenve.

Jasper bólintott, aztán ismét mesélni kezdett.

– Az én történetem nem egészen úgy alakult, ahogyan a többieké. Teljességgel más, mint ahogy már elmondtam. És bár az előbb még azt mondtam, hogy lehet, nem kellett volna segítenem annak a három nőnek, már most visszaszívom azokat a szavakat. Hiszen ez a találkozás sorsdöntő volt számomra… de számukra is.

– Miért, mi történt? – kérdezte kíváncsian Bella, még mielőtt átgondolhatta volna.

Kissé előredőlt, szemeit kitágította izgalmában.

– Késő éjjelre járt, így csupán a hold halvány fényében tudtam kivenni az arcukat, ám az is elég volt. Soha életemben nem láttam három annyira gyönyörű teremtést, mint ők. Ám belül valami mégis megtorpanásra késztetett. Egyetlen pillantásból is több dolgot tudtam leszűrni: először azt, hogy teljes mértékben kizárható, hogy ők hárman a csoporthoz tartoztak volna, hiszen felejthetetlenül szépek voltak. Másodjára pedig valahol belül egyfajta vészcsengő szólalt meg bennem, ami egyre csak hangosabban zengte, hogy meneküljek, ahogyan közelítettek hozzám. De nem tudtam. Megbabonázott a látványuk, nem bírtam levenni róluk a szemem.

Bella lesunyta fejét. Hiába próbált csak és kizárólag Jasper mondandójára koncentrálni, akarva-akaratlanul is felbukkantak előtte a saját emlékei arról az esős napról, mikor ő maga találkozott először a Cullenekkel. Ő sem tudta levenni róluk a szemeit. Akkor még a legkülönbözőbb ötletek keringtek fejében emberfeletti szépségük és kisugárzásuk, megjelenésük miatt, így teljes mértékben bele tudta képzelni magát Jasper szemszögébe.

– Mi történt ezután? – kérdezte halkan Bella, érzékelve a történet tetőpontját.

– Egyikük, Lucy, jót mulatott azon, ahogy elakadt a szavam a puszta látványuktól. A másik lány, akinek egyébként természetellenesen szőke színű haja volt és Nettie-nek hívták, felém hajolva mélyen beszívta az illatomat. Erre a három közül a legkisebb nő, Maria, aki fekete hajú, mexikói származású volt, rászólt, hogy koncentráljon. Az akkori tudásommal könnyedén ki tudtam venni, hogy ő a vezető köztük. Ahogyan félig védekező állásba lendült, illetve amilyen módon rászólt… apró jelek utaltak rá. Maria szintén felém szagolt, mint előtte Nettie. Ezután számomra érthetetlen mondatokat váltott a másik kettővel, amiknek mára már megannyi értelme van. Azt mondta, hogy érzi, hatni tudok másokra, így sok hasznomat vehetné. Megbeszélték, hogy Maria csinálja, majd a másik kettő elszaladt. De olyan gyorsan, hogy pislogni se tudtam, máris olyan messze kerültek tőlem, hogy nyomuk sem volt. A félelemérzetem ekkor már a tetőfokára hágott, hiszen természetellenesen gyorsan mozogtak. Ráadásul különösen viselkedtek, fura beszélgetéseket folytattak egymással, amik semmi jót nem ígértek rám nézve. Egyre erőteljesebben éreztem, hogy menekülnöm kéne… miközben tudtam, már késő. Hogy kis időn belül már nem leszek az élők sorában.

Jasper ismét szünetet tartott. Lehajtotta fejét, ám Bella még így is tisztán láthatta az arcán mutatkozó érzelmeket: fájdalom, szenvedés, kín, és… félelem. A lány akkor döbbent rá, hogy soha azelőtt egy pillanatra sem látta Jasperen a félelem legkisebb jelét sem. Most viszont mindez megdőlni látszott, ahogy az egyszerű félelmet páni félelem vette át.

Önkéntelenül nyúlt Jasper felé. Kezét rátette annak vállára, félénken megszorítva. Erre a fiú rákapta tekintetét, mely a várt arany szín helyett majdhogynem feketében tündökölt. A kétségbeesés tükröződött rajta, ahogy a lány arcába nézett, aki csak döbbenten figyelte.

– Jasper… – suttogta végül nehezen kinyögve.

Edward finoman megszorította Bella másik kezét.

– Nem muszáj megosztanod velem, Jasper. Megértem, ha túl fájd…

– Annyira hirtelen történt az egész, és annyira fájdalmasan! – törtek fel Jasperből a szavak – Maria a nevemet kérdezte, mire én készségesen válaszoltam neki. Ezután azt felelte, reméli, hogy élve megúszom ezt, mert jó előérzetei vannak velem kapcsolatban. Időm se volt rá, hogy felfogjam azt, amit mondott, máris a nyakamnál éreztem, hogy valami hegyes felhasítja a bőrömet, mire engem hatalmas fájdalom áraszt el. Azt is érzékeltem, ahogy egy csepp vérem lassan lefolyt a nyakam mentén, a mellkasom felé. Amint felfogtam, hogy mindezt az a nő csinálja, aki olyannyira szép, és annyira vonzónak tűnt, elborzadtam tőle. Megpróbáltam eltolni magamtól, miközben úgy kiabáltam, mint egy őrült. Borzasztóan fájt, égetett, már akkor. Egy pillanatra Maria rám nézett, mire tisztán láthattam a szemeit: félig éjfeketék voltak, ám félig vérvörösek is, és csak úgy égtek a szomjúságtól, az őrült vadságtól. Újból felüvöltöttem, mire Maria elmosolyodott, és megnyalta alsó ajkát, mire nyelve végéről az én vérem folyt le az állára. Hátrálni akartam, azonban ő újból megharapott, a nyakam másik oldalán. Annyira fájt, hogy térdre estem a kínoktól. A látásom is homályosult, aztán már csak arra emlékszem, hogy ismerős hangok közeledtek felénk. Három napra rá pedig felébredtem, mint újszülött vámpír, aki mit sem tudott erről a létről vagy arról, hogy vámpírok igenis vannak.

Jasper mindezt egy szuszra hadarta el, melynek következtében Bella szemei tágra nyíltak a rémülettől. Kezét továbbra is Jasper vállán tartotta, ám csak most tudatosult benne, hogy remeg. Egész testében. Tompán érzékelte, amint mögötte Edward mocorogni kezd, ám ezúttal nem fordított különösebb figyelmet neki; szinte lebilincselte Jasper története - még ha az efféle borzalmakkal is járt.

– Amikor magamhoz tértem, Maria ott volt mellettem. Elmesélte, hogy pusztán azért vagyok még életben, mert azok a hangok, amiket még azelőtt hallhattam, mielőtt az átváltozásom végérvényesen is elkezdődhetett volna, azoktól az emberektől származtak, akik utánam jöttek megnézni, minden rendben van-e. Ha nem jöttek volna, meghaltam volna ott helyben. Kérdeznem sem kellett, büszkén mesélte nekem, hogy mindkettejüket megölte. Egyrészt azért, mert lebukott előttük, felfedte valódi énjét. Másrészt pedig elmondása szerint túlságosan csábító volt neki a vérem, így muszáj volt levadásznia őket, hiszen engem magának akart. Ezek után pedig elmesélte, mivé változtatott, illetve azt is, hogy miért.

Tudod, Bella, szerencsésnek mondhatjuk magunkat mi itt, északon, hogy nem tartozunk a déliekhez. Mert ami ott megy, azt nem is lehet szavakkal jellemezni. Borzalmas… öldöklések és folyamatos harcok egymással és egymás ellen. Mindezt azért, hogy elérjék, hogy csupán egyetlen vámpír uralkodjék délen. Ott, ahol a legtöbb az ember, akire úgy tekintenek, mint a táplálékra. Nem tartják őt se többnek, se kevesebbnek. Némely emberek azonban véleményük szerint rendelkezhetnek azzal a kiváltsággal, hogy ők is vámpírokká váljanak - feltéve, ha megvan hozzá a kellő képességük. Hozzájuk képest itt roppant civilizáltak vagyunk. Ugyan többségünk itt is nomád életet él, mégis engedjük, hogy az emberek gyanú nélkül érintkezhessenek velünk, mert mindannyiunknak fontos, hogy senki se sejtse, kik vagyunk mi igazából. Délen azonban teljesen más a helyzet. Ott a vámpírok csakis éjszaka jönnek elő. A napvilágot elbújva töltik, mialatt tervezgetnek, vagy éppen az ellenség taktikáját próbálják kisakkozni. Délen háború dúl, évszázadok óta, megszakítás, tűzszünet nélkül, aminek én pontosan a közepébe csöppentem bele akkoriban.

Maria, Nettie és Lucy csak nemrég voltak együtt, mind a hárman az akkor lezajlott csata túlélői voltak, így egymásnak támaszt nyújtottak. Csupán érdekből tartottak össze, semmi fajta érzelem nem volt köztük. Maria gyűjtötte maga köré a jobbnál jobb harcosokat, hiszen bosszúra szomjazott, vissza akarta szerezni a területeit. Az érdek mindhármukban azonos volt: minél nagyobb földre fájt a foguk. Mivel Mariától féltek, már első pillantástól, így mellé csapódtak. Ő különb hadsereget akart, jóval erősebbet, mint bárkinek valaha volt. Olyan embereket vont maga köré, akikben megfogta valami megmagyarázhatatlan erő. Több figyelmet fordított ránk, megtanított harcolni illetve, hogy hogyan tudunk láthatatlanok maradni az emberek között. Nagyon alapos kiképzésben részesítette a csapattársait. És ha jól teljesítettünk, megjutalmazott minket… azonban, ha nem, akkor annak csúnya vége lett…

Nem egy társunkat úgy vesztettük el, hogy Maria saját maga tépte darabokra a szemünk láttára és  égette el máglyán. Borzalmas látvány volt mindannyiunknak, de főleg azoknak, akik valamelyest ragaszkodtak vagy jobban kötődtek ahhoz, akire éppen haragudott Maria. Mindenkinek, aki az emberének mondhatta magát, kivétel nélkül meg kellett jelennie ezeken a „büntetéseken”, és végig kellett néznie mindazt, amiktől még a mai napig is hányni tudnék, vámpír létemre is. Mikor tehetetlenül ülsz ott a földön, miközben melletted vagy sikoltoznak a látottaktól, vagy épp kacarásznak szerencsétlen áldozaton, akinek még védekeznie se marad ideje, máris letépik egy-egy tagját… nem tudom körülírni, mennyire kínszenves. Mikor nem tudod eldönteni, hogy segítenél rajta, vagy épp örülsz neki, hogy nem te vagy a soron… De azt hiszem, mindenfajta felvágás vagy egyéb megkülönböztetés nélkül mondhatom azt, hogy talán én jártam a legrosszabbul mindannyiunk közül. Én nem csak szem- és fültanúja voltam ezeknek az eseményeknek, hanem éreztem is mindenki érzelmeit. Senkinek sem kívánom ezt… még a puszta ellenségemnek sem. Ráadásul azt kell, hogy mondjam, sajnálatomra Maria egyik legjobb katonájává váltam. Ügyesebb voltam a többieknél, a katonai múltam miatt, illetve képességemből kifolyólag. Mikor először találkoztam az embereivel, hatan voltunk összesen, többségében férfiak. Nagyon rövid időn belül újabb vámpírokkal bővült a csapatunk, így első csatáimat is bajtársaimmal vívtam meg. Igaz, Mariát kissé bosszantotta a dolog, hogy mindig új társakat kellett keresnie vagy épp teremtenie magának, mégis roppant büszke volt rám, és ami a legjobban megdöbbentett, kedvence lettem. Gyakran megjutalmazott, amitől csak még erősebb lettem. Szépen lassan a többiek Maria után tőlem is félni kezdtek, ahogy egyre inkább elterjedt a hírem. Maria pedig hiába büntette napról-napra embereit, akiknek létszáma így folyamatosan ingadozott, sürgette őt az idő.

Tisztában volt vele, hogy az újszülöttek hatalmas ereje egyetlen év után vészesen gyengülni kezd, főleg akkor, ha nem használja ki azt nap, mint nap. Ám  ő még azelőtt le akart csapni az ellenségeire, mielőtt mindez bekövetkezhetett volna. Jó emberismerő lévén engem nevezett ki egy kisebb csapat élére, melynek következtében hihetetlen büszkeség töltött el engem. Meg akartam felelni neki, így tanítgattam őket én is, mire egyre kevesebb összetűzés történt köztük, és a létszámunk is inkább csak gyarapodott. Akkoriban majdnem mi voltunk a legnagyobb csapat azon a vidéken, így nagyon óvatosnak kellett lennünk, hogy ne keltsünk feltűnést. Maria elmesélt egy történetet, melyben a Volturi kegyetlenül elbánt a lázadókkal, így nem akartam én is úgy végezni, mint ők. Akkoriban nagyon hasznosnak bizonyult, hogy képes vagyok befolyásolni mindenki érzelmét, hangulatát. Rövid idő alatt az egész táborban nagyon jó együttműködés alakult ki köztünk, olyan, amilyen soha sem volt a déli háborúk ideje alatt. Maria senkinek sem árulta el a képességem, így ez kettőnk közt maradt. Határozottan megkedvelt, én pedig úgy ugrottam minden szavára, akár egy pincsi kutya… mai megfogalmazásban. Maria kért, hogy szóljak neki, ha úgy látom, készen állunk a harcra. Minden zsigerem égett a bizonyítási vágytól, így a lehető legjobb kiképzést tartottam annak a huszonhárom fős seregnek, akikkel Maria vezetésével Monterrey-ben csaptunk le. Az ottaniak csupán kilencen voltak, két idősebb vámpírral, mi pedig olyan győzelmet arattunk felettük, amit még Maria sem remélt: mindössze négyen vesztek el közülünk, mialatt ő rá tehette a kezét egykori lakóhelyére. Ezután persze vérszemet kapott, így még abban az évben sikerült kiterjesztenie uralmát Texas nagy részére, valamint Észak-Mexikóra. Ám a többieknek itt telt be a pohár; irigykedtek Mariára, így elindultak délről, hogy megküzdjenek velünk.

Újabb harcok kezdődtek, de ezek erősebbek voltak az előzőeknél, hevesebbek. Sokan tartottunk attól, hogy a Volturi visszatér, azonban félelmünk alaptalannak bizonyult. Hol győztünk, hol veszítettünk, és tizennyolc hónappal később a mi csapatunkból már csupán én voltam életben. Lucy és Nettie is Maria ellen fordult, akiket könnyedén legyőztünk. Mariával jó párosnak bizonyultunk, amit az is alátámasztott, hogy egyedül minket nem tudtak kiszorítani Monterrey-ből. A területszerzés hamar átcsapott bosszúhadjáratokba. Nagyon sokan vesztették életüket. Mi ketten pedig újabb bevetésre készen tartottunk egy csapat újszülöttet, akik egyáltalán nem jelentettek nekünk többet könnyen pótolható katonáknál. Múltak az évek, nekem pedig minden perccel egyre jobban elegem lett a folyamatos öldöklésből, vérengzésből. Már nem akartam annyira harcolni, mint azelőtt. Szerencsére Maria mindezt nem vette észre, annyira lefoglalták őt a harcok. Én viszont tudtam, hogy kiégtem, és ha gyorsan valami változás nem következik be, valószínűleg végem lesz. Majd akkor, mintha csak valaki pont nekem küldte volna, megjelent Peter, évtizedekkel később. Újszülött volt, aki három év után is megállta a helyét a csatákban, igaz, gyűlölte azokat. Megkedveltem őt, másnak bizonyult a többieknél. Jóval többet tudott, civilizáltabb viselkedést tanúsított mindenben. Maria megbízta őt, hogy egy csapat újszülött felett „dadáskodjon”, ami teljes odafigyelést igényelt. Aztán eljött az újabb tisztogatás…

Ez a feladat annyiból  állt, hogy mivel az újak már nem voltak annyira erősek, le kellett cserélnünk őket. Lefordítva ez annyit tesz, hogy aki Maria szerint már nem használható, egyesével el kellett hívni őt, majd megölni. Nem szerettem ezt a feladatot, már csak a képességemből adódóan sem. Úgy éreztem, sose lesz vége egy-egy ilyen éjszakának.

Egyik este Peterrel voltam beosztva. Próbált meggyőzni róla, hogy egyes vámpírokban van még remény, nem kell mindenkit elpusztítani csak azért, mert Maria azt mondta. Megmondtam neki, hogy számomra a parancs az parancs. Már több, mint a felével végeztünk, és tudtam, éreztem, mennyire megviseli mindez Petert. Egy nőt szólítottam, Charlotte-t, aki alig múlt egy éves. Éreztem, ahogy Peter mellettem hirtelen éktelen haragra gerjed, mire felkészültem a legrosszabbra is… ő mégsem támadott rám. Mikor pedig megjelent Charlotte, odakiabált neki, hogy meneküljön, aztán egy pillanattal később már csak annyit láttam, hogy mindketten menekülnek… előlem, Maria elől, ez elől az egész elől. Akkor, ott megértettem, hogy szeretik egymást. Tisztán éreztem a belőlük áradó szeretetet. Nagyon furcsa volt számomra. Tudtam, hogy utánuk menve meg kellene ölnöm őket, mégsem tettem. Tétován néztem, ahogy elnyeli őket az éjszaka. Nem éreztem mást, mint ürességet. Persze mikor Maria megtudta, szörnyen dühös lett, mégsem csinált semmit sem. Szinte már betegesen vágytam arra, hogy engem is megöljön. Peter és Charlotte távozása után üresnek, kiszáradtnak éreztem magamat. Míg Peter itt volt, szórakoztatott a jelenléte. Úgy éreztem, mintha valóban egy társam lenne, aki törődik velem, nem csak a harc, az érdek miatt van mellettem. Sorra halmoztam fel hibákat, abban a reményben, hogy megbüntetnek. És habár Maria mindig dühös volt, nem ölt meg engem… annál fájdalmasabb dolgot tett: életben hagyott. Ráadásul nem akárhogy: a testem különböző pontjain a mai napig magammal hordozom harapásainak nyomát, akárcsak te, Bella, a bal csuklódon Jamesét.

Bella jobb keze rákulcsolódott bal csuklójára. Ahogy Jasper kiejtette a száján az utolsó mondatot, önkéntelen is eszébe jutott az a phoenixi éjjel, mikor James megharapta őt. Ahogy a méreg lassan beivódott vérébe, amit aztán Edward kiszívott, csak azért, hogy ne váljon eggyé közülük.

A lánynak elképzelése sem volt, milyen érzés az, mikor már úgy éri ez a harapás, hogy vámpír. Vajon ugyanolyan fájdalmas? Vagy még jobban az? Esetleg egyáltalán nem is érzi? Utóbbi kérdését rögtön el is hessegette, hiszen ahogy Mariát megismerte az eddig elmondottak alapján, tudta, hogy a nő nem harapta volna meg Jaspert, ha nem okozna vele fájdalmat neki.

– Aztán, mint derült égből a villámcsapás, Peter visszatért. A lehető legjobban időzített, ugyanis Mariánál kezdtem észrevenni lázadásra utaló jeleket személyem ellen, amiket korábban akkor éreztem, mikor Lucy és Nettie fellázadt. Peter elmesélte az új életét Charlotte-tal, hogy létezik más lehetőség, nem kell folyamatosan harcolni és ölni. Ami pedig a legjobban megdöbbentett az az volt, mikor arról beszélt, miszerint sok vámpírral találkozott itt, északon, akikkel nem kellett harcolnia, akik csendesen, nyugodtan éltek egymás mellett, békességben. Ez a beszélgetés elég volt arra, hogy döntsek. Még aznap este elhagytam az addigi életemet, Mariát, az újszülötteket; egyszóval mindent és mindenkit. Nem köszöntem el senkitől, csak úgy eljöttem. Hatalmas megkönnyebbülés és szabadság-érzet tört rám, amint kikerültem a harcok hatóköréből.

Néhány évtizedig Peterrel és Charlotte-tal jártam a világot, célok nélkül. Szabadságra vágytam, megkaptam. De emellé az érzelem mellé párosult egy sokkalta rosszabb is, a depresszió. Peter jött rá, hogy mindig azután érzem magam a legrosszabbul, miután vadásztam. Ez elgondolkozatott, hiszen oly’ sok éven át szabadon gyilkolásztam, amikor csak kedvem akadt rá. És én mindannyiszor átéltem, amit az áldozatom is, miközben megöltem őket. Ugyanazokat az érzéseket tapasztaltam meg, amik bennem is lejátszódtak, mikor Maria, Lucy és Nettie megállásra késztetett. Undorodni kezdtem magamtól, attól, amivé váltam Maria által. Hiába éltem legalább annyi ideig együtt vele, mint Carlisle és Edward, mégsem alakult ki köztünk az, ami Edwardék közt. Eljutottam egy végpontra, mikor úgy éreztem, nem bírom tovább. Súlyosbodott az állapotom, leváltam Peteréktől, egyedül kóvályogtam. Azonban kénytelen voltam gyilkolni, hiába gyűlöltem magam minden egyes vércsepp után. Próbáltam korlátozni magam, ritkábban ölni, kibírni pár napot anélkül, hogy bárkit is megölnék… mondanom sem kell, csúfos kudarcot vallottam. Egyedül nem voltam elég erős hozzá. Ha nem is ismertem be magamnak, tudtam, hogy társra van szükségem.

Jasper egy pillanatra hallgatásba merült, amit Bella ki is használt.

– Kérdezhetek valamit? – a fiú bólintott – Említetted a Volturit… Miért féltetek tőle?

Jasper egy hangosat sóhajtott.

– Bella, ebben a világban, a déliek világában az örök fiatal újszülöttek életkilátásait hetekben mérik, nem évszázadokban. Pár évtizeddel azelőtt, hogy én magam is vámpírrá váltam volna, létezett egy Benito nevű vámpír, aki viszonylag fiatal volt, mégis roppant intelligens. Az ő idejében kezdődtek az álmok a hatalmas területszerzésekről, miszerint, ha valaki megszerezné mondjuk Mexico City-t, akkor minden éjszaka többször is vadászhatna korlátok nélkül. Tervezgetni kezdtek, hogyan tudnának megszabadulni egymástól, ám ezek a tervek mind-mind selejtesek voltak. Benito korábban Dallastól északra élt. Mindenki akkor tudta meg, hogy egyáltalán létezik, mikor lemészárolt két csoportot, akik addig Houston környékén osztoztak, két éjre rá pedig egy sokkal erősebb vámpírszövetséget, ami az észak-mexikói Monterrey-t uralta. Mondanom sem kell, hogy mind a kétszer győzelmet aratott. Új taktikája volt, amit akkoriban még senki sem ismert előtte. Benito egy egész hadsereg új vámpírt teremtett, akiket nem lehetett megfékezni; ezt pedig ő alaposan ki is használta. A nagyon fiatal vámpírok fürgék, vadak és szinte fékezhetetlenek, épp ezért nagyon veszélyesek, fizikumuk hihetetlenül erős körülbelül az első életévük végéig. Ha pedig megengedik nekik, hogy kihasználják ezt az erőt, könnyedén elintéznek egy-egy idősebb vámpírt is akár; az ösztöneik rabjai. Egyetlen újszülöttet még nehezen ugyan, de meg lehet tanítani, azonban egy csoportot semmiképpen sem. Egy valósággá vált rémálom, a legborzalmasabb, amit valaha is elképzelhettél. Legtöbbször pedig az ellenség helyett egymásnak esnek, így Benitónak is újabb és újabb vámpírokat kellett létrehoznia, hogy valóra válthassa terveit. Ő maga jól ismerte az újszülötteket, így tudta, hogy nem valami ügyes harcosok, csupán erősek és hajtja őket a vérszomjuk, így erre és számbeli fölényükre alapozott.

A dél-mexikói vámpírok már felismerték, mi fenyegeti őket. Úgy gondolták, Benitót a saját csapdájába csalják: ők is létrehoztak egy saját újszülöttekből álló hadsereget. Ekkor szabadult el a pokol. Hálát adok az égnek, hogy én magam akkor még nemhogy vámpír nem voltam, de meg sem születtem még. Hiszen akkoriban embernek sem volt épp kellemes Mexikóban. Az emberek történetírói is egyfajta járvánnyal magyarázzák a lakosság tömeges pusztulását, és csak a vámpírok tudnak róla, mi is történt pontosan. Aztán jött a Volturi…

A teljes őrség felkerekedett, és Észak-Amerika déli felében minden egyes vámpírt felkutattak és megöltek. Benito elmenekült Pueblába, ahol tovább folytatta „munkásságát”: a legrövidebb idő alatt a legtöbb vámpírt változtatta át, mert továbbra is fájt a foga Mexico City-re. Ám a Volturi megtalálta őt, kivégezte, aztán sorra mindazokat, akiket az újszülöttek közelében találtak. Emiatt Mexikó egy időre úgymond vámpír-mentes hely lett. Ez a tisztogatás közel egy évig tartott, ám még súlyosabb és brutálisabb volt, mint amilyen tisztogatást én végeztem. Ezt onnan tudom biztosra állítani, hogy egyszer találkoztam valakivel, aki azon kevés szemtanúk közé tartozott, akik elmesélték, mi történt akkor. Borzalmas… akkora brutalitást én még sehol sem tapasztaltam, és őszintén mondva nem is szeretnék.

Jasper akaratlanul is összébb húzta magát.

– Ahogyan a Benito féle újszülött hadseregeket, úgy a Volturi tisztogatását sem fogja senki sem elfelejteni a világon a vámpírok közül. Ez is olyan pontja a történelmünknek, amire senki sem emlékszik derűsen, inkább félelemmel telve. Mindenki tud róla, az is, aki ott sem volt.

Jasper az utolsó mondatát már csak suttogva mondta. Hangjából kihallatszódott az a borzalom, amire mindaddig burkoltan célzott a története mesélése közben. Lehajtotta fejét, behunyva szemeit.

Bella ebben a pillanatban a végsőkig sajnálta Jaspert. Csak most, hogy megtudta annak múltját, világosodott meg, miért volt Jasper annyira távolságtartó  vele még akkor is, mikor már mindenki érintkezett vele valamiféle úton-módon. Miért állt mindig a legtávolabb tőle, miért vágott olyan sokszor fájdalmas képet, miért látta mindaddig csak oly’ kevés alkalommal mosolyogni vagy nevetni. Félt. A fiú félelemből és talán egy kicsit gyávaságból igyekezett mindig a háttérben maradni. Nem volt biztos magában, az önuralmában. Azt pedig nem merte volna megkockáztatni, hogy a bátyja szerelmének általa baja esne.

Bella hirtelen ötlettől vezérelve felpattant Edward öléből, letérdelt Jasper előtt, aki ugyanúgy törökülésben ült továbbra is, jelét sem adva annak, hogy érzékelné a lány jelenlétét. Ám az nem is akarta megvárni, míg felnéz: fogta magát, és megölelte a fiút.

Jasper dermedten ült, miközben érezte, hogy Bella bátortalanul átöleli őt. Azonban a lány érzései nem hazudtak, így tisztában volt vele, mennyire őszintének szánja ezt az ölelést, hogy mekkora megértés és szeretet, békesség honol benne. Óvatosan ő is felemelte kezeit, és félszegen rátette két tenyerét Bella háta közepére. Fejét továbbra is lehajtva tartotta, míg szemeit kinyitva átlesett a lány vállán.

Szemei Edwardon akadtak meg, aki boldog mosollyal ajkán figyelte a jelenetet, míg mögötte Alice állt, aki örömében fülig érő szájjal ugrált Esme körül. Esme a szájára tapasztotta bal kezét, míg szemeiből a tőle megszokott meleg szeretet mellett csodálkozás ült. Ám ami Jaspert a leginkább döbbenetre sarkallta, az az volt, hogy Emmett és Félix is párosukat bámulták. Újból behunyta szemeit, ölelését a lány körül pedig egy határozott, erős szorítással pecsételte meg.

– Hálás vagyok neked, Jasper, hogy megosztottad velem a történetedet. Most már úgy vélem, sokkal jobban megértem némely reakciódat egyes helyzetekben, mint eddig bármikor. Köszönöm!

Jasper válaszul még egyet szorított rajta finoman, majd lecsúsztatta róla kezeit, miképp Bella is elengedte őt. Felállva rá mosolygott, aztán szembe fordult Edwarddal.

– Oh… – nyögte, mikor meglátta, hogy a Cullen család java része szerelme mögött tartózkodik.

Alice úgy repült a nyakába, mint valami őrült kismadár.

A hirtelen lökettől, amit Alice „megérkezése” okozott neki, hátra tántorodott egy kicsit, de ezúttal meg bírt állni a saját lábán.

– Bella, nem akarod véletlenül kérdőre vonni Jaspertől azt a részt, mikor velem találkozott? – nézett rá Alice szempilláit rebegtetve.

– Dehogyisnem. Hiányoltalak is a történetből – vigyorgott rá Bella, azzal Jasper felé fordult – Elárulod nekem, hogy ismerted meg Alice-t?

Jasper készségesen biccentett.

– 1948-ban Philadelphiába mentem, miután elváltam Peteréktől. Emlékszem, még akkor is furcsa volt nekem, hogy nappal, még ha vihar is tombol, de az utcán vagyok. Tudtam, hogy ha még sokáig ácsorgok a hidegben, esőben, egy idő után gyanús leszek az embereknek, így betértem egy apró, félig üres, út menti vendéglőbe. Alice akkor már ott volt, és mintha magától értetődő lenne, rám várt. Rám, aki soha azelőtt nem találkozott vele, és aki már első pillantásra belehabarodott. A pult mellett ült, de amint beléptem, leszökkent a bárszékről, hogy felém induljon rögvest. Úgy véltem, meg akar támadni, tekintve a múltamból. Ő azonban mosolygott, ami mélységesen megdöbbentett. Senki nem mosolygott rám annyira őszintén, mint ő! Ráadásul, ha mindez nem lett volna elég, olyan érzések áradtak belőle, amikről azelőtt képzelni sem mertem. Mikor már előttem volt, csak azt mondta: „Nagyon megvárakoztattál!”.

– Mire Jasper jól nevelt, déli úriember módjára fejet hajtott, azt felelve: „Sajnálom, hölgyem!”.

– Erre ő felém nyújtotta a kezét, én pedig, mint valami fuldokló, kaptam utána. Száz év után először csillant fel bennem a remény lángja… Ami csak úgy izzani kezdett, mikor ez a tünemény elmesélte, mit tapasztalt a Cullen családnál a képessége segítségével. Nem akartam hinni neki, mikor azt mondta, állatok vérén élnek. Azelőtt sose gondoltam más életvitelre, erre jön ő, és mindent felforgat az életemben! Mindent, amit addig hittem, eltörölt, és új célokat, eszméket tűzött elém - egyetlen pillantásával. Tudtam, ha másért nem, azért mindenképp ki kell, hogy próbáljam ezt az életmódot, hogy vele lehessek. Így elindultunk, hogy felkutassuk őket.

– Alaposan meg is rémítettetek bennünket, nem mondom! – nevetett fel Emmett, mire Edward is csatlakozott hozzá – Edwarddal épp vadásztunk, mikor ők ketten előbukkantak. Először persze Jaspert vettük észre, aki tetőtől talpig harci sebekben volt, és úgy nézett ki, mint egy forradalomból hazatérő hős katona.

– Aztán pedig megpillanthattuk ezt az aprócska csodabogarat is, akit soha azelőtt nem láttunk, mégis régi ismerősként üdvözölt minket, tudta a nevünket, sőt, szinte az egész életünket, valamint az iránt érdeklődött, hol fog lakni ezentúl.

Alice, Jasper, Edward és Emmett az emlék hatására hangosan felkacagtak.

– Arra is emlékszem ám, hogy mire hazaértem, az összes cuccom a garázsban volt, mivel Alice kipakolt a szobámból, azzal takarózva, hogy az én szobámból nyílik a legjobb kilátás. Később persze mindent visszapakolt, mert nem engedtem a szobámból – vigyorgott Edward, mire Alice játékosan nyelvet öltött rá.

Bella felkacagott.

– Ez aranyos!

– Én nem igazán ezzel a jelzővel illettem, mikor megláttam, mit művelt – morogta halkan Edward, felállva a fűről, Bellához sétálva.

Mikor odaért hozzá, egyik karjával magához húzta, puszit adva halántékára.

Bella félmosollyal ajkán felé fordult, miközben a többiek elindultak, ki-ki a maga dolgára. Mikor Jasper is felkászálódott a földről, hogy Alice-szal a ház felé induljanak, a lánynak eszébe jutott valami, így utána kiáltott.

– Jasper!

A szólított visszafordult.

– Kérdezhetnék még egyetlen dolgot?

– Persze.

– Tudod, mi történt Mariával? – kérdezte Bella.

Jasper szemöldök ráncolva Edwardra nézett, aki Bellát mustrálta vizslató tekintetével.

– Amióta eljöttem onnan, nem beszéltem vele, nem is találkoztunk. De amennyire én megismertem őt, véleményem szerint továbbra is harcol a déliekkel. Miért kérdezted?

Bella szájához emelte mutatóujját, és elgondolkozva figyelte a füvet.

– Nem érdekes… – motyogta.

Jasper egy sokat mondó  pillantást vetett Edwardra, aki bólintott, aztán ő is besétált a házba.

Bella továbbra is elmélyülten tanulmányozta a füvet, így kicsit megugrott, mikor Edward a füle mögé tűrte haját.

– Elárulod nekem, min gondolkozol ennyire elmélyülten, hogy sikerült rád ijesztenem?

Bella pár pillanatig nem válaszolt semmit.

– Tudsz egy helyet, ahol kettesben lehetnénk most? – fordult felé.

Edwardnak idő sem kellett a gondolkozáshoz, azon nyomban megfogta a lány csuklóját, és az erdő fákkal sűrűn nőtt része felé vezette.

Futva tették meg az utat, ami alatt egy szót sem szóltak egymáshoz. Bella továbbra is elmélyülten gondolkozott magában, homlokráncolva, míg Edward őt figyelte. Mikor megérkeztek, szóvá is tette, mivel a lány tovább futott volna.

– Ez a hely megfelelő?

– Igen – vágta rá Bella anélkül, hogy egy pillanatra is körülnézett volna.

– Bella – vette két keze közé annak arcát Edward, aggódóan vizslatva őt – Minden rendben?

A lány egyetlen szó  nélkül bújt hozzá szorosan, akár egy védelmet kereső kiscica.

Edward viszonozta az ölelést, karjaival szorosan átfogta.

– Mi történt?

– Jasper… a története… annyira borzalmas! Ha más élete lett volna azelőtt, mielőtt találkozott volna Alice-szel, talán sokkal másabb személyiség lenne most. Gyűlölöm Mariát! Ha ő nincs, akkor Jaspernek egy sokkal szebb élete lett volna. Mikor mesélte az emberi életét, láttam rajta, hogy mennyire szeretett katona lenni. Hogy mennyire örült annak, mikor egyre feljebb került a ranglétrán. De aztán jött Maria, és mindent összezavart. Jasper katonai pályáját már az elején derékba törte, miközben minden kétséget kizárólag a valaha élt legjobb katona lehetett volna. Gyűlölöm őt!

A szavak csak úgy ömlöttek belőle, mint amikor Jasper mesélte el az átváltoztatását. Edward kissé döbbenten hallgatta őt.

– Ráadásul miért kellett ennyit szenvednie? Mi haszna származott neki abból, ha Jasper depressziós lett? Miért vele végeztette a piszkos munkát? Ha pedig valóban kedvelte őt, akkor miért büntette úgy, hogy… össze-vissza harapdálta őt? Miért kellett ennyit szenvednie neki? Főleg a képessége miatt… Maria pontosan tisztában volt vele, mégse tett semmi olyat, hogy megkönnyítse a dolgát. Gondolhatta volna, hogy Jaspernek nem könnyű éreznie mindazt az érzést, amit a tisztogatások során érzett! Tudhatta volna!

– Cssh, cssh, Bella, nyugodj meg, kérlek! – szorította magához Edward.

– Mindazonáltal örülök annak, hogy Peter felkarolta Jaspert. De annak még inkább, hogy időben érkezett vissza hozzá. El sem tudom képzelni, mi történt volna, ha Jasperre támad Maria… – Bella testén apró remegés ment végbe, majd zokogni kezdett.

– Bella! – nyögte kétségbeesve Edward.

Karjaiba kapta őt, és leülve a földre az ölébe ültette.

Bella úgy fonta nyaka köré  a karjait, mint aki az utolsó szálba kapaszkodna azért, hogy élhessen. Lábait felhúzta a fiú oldalánál, míg az szorosan fogta zokogó testét.

– Ha tudtam volna, hogy ennyire megvisel Jasper története, nem engedtem volna, hogy elmondja neked. Legalábbis ennyire részletesen biztosan nem.

– Ne haragudj Jasperre, kérlek! Én örülök neki, hogy végre az ő történetét is megismerhettem. Számomra sok, eddig megválaszolatlan kérdésre kaptam választ vele kapcsolatban.

– Félre ne érts, nem haragszom rá. De annak semmiképp sem örülök, hogy például az átváltoztatását is úgy részletezte, ahogy… mikor Rosalie-nak mesélte el, koránt sem volt ennyire aprólékos!

– Edward… – suttogta Bella, csituló zokogással.

A fiú válaszul megcsókolta a feje búbját.

– Kérdezhetek tőled valamit?

– Mikor fogod elfelejteni feltenni ezt a bugyuta kérdést? Persze, hogy kérdezhetsz!

– Mennyire fájdalmas az, ha megharap egy másik vámpír, mikor már te is vámpír vagy?

Edward megdermedt ültében.

– Nem tudom elmondani ezt neked. Pontosan semmiképp, mivel engem mindeddig senki nem harapott meg vámpírrá válásom után. De amit Jasper emlékeiből ki tudtam venni, az az volt, hogy majdnem olyannyira fájdalmas, mintha ember lennél.

– Csak majdnem?

– Miért gondolkodsz ezen?

– Csak meg szeretném tudni, Jaspernek mennyi fájdalmat kellett még ezen kívül is elviselnie.

Edward felsóhajtott.

– Sokat, drágám. Borzasztóan sokat. Ő az egyedüli közülünk, akinek ennyi szenvedéssel, kínnal telt vámpírságának első komolyabb szakasza. Hiszen rajta, Alice-on és rajtad kívül mindenkit Carlisle választott át közülünk. Alice-t, mint tudod, az egyik orvosa változtatta át abból az elmegyógyintézetből, ahová bezárta őt az édesanyja. Ám mikor felébredt, senki nem volt ott mellette, hogy elmagyarázza, mi is történt pontosan. Őt a látomásai segítették. Jasper helyzete teljesen más, mint ahogy a tied is. Mindhárman merően különböztök ebben a tekintetben.

– De miért van az, hogy mindig annak kell leginkább szenvednie, aki meg sem érdemli?

– Nem tudom, Bella. Nem mindig alakul úgy az életünk, ahogy szeretnénk. Nem minden esetben van beleszólásunk a saját sorsunkba. Ám mikor van rá lehetőség, akkor valóban rajtunk áll, hogyan döntünk. Mikor Jasper választás elé került, úgy vélem, a helyes utat választotta mind a kétszer.

– Arra gondolsz, mikor Peter elment érte, és mikor Alice-szal találkozott?

– Pontosan.

Bella immár teljesen elcsitult. Edward ölében feküdt továbbra is, ám fejét most a fiú felé fordította, aki melegen rámosolygott. Ujjaival megérintette annak ajkait, mire egy-egy puszit nyomott ujjaira Edward.

– Ez a mosolyod emlékeztet engem Esme mosolyára.

Edward szélesen elvigyorodott.

– És ez kire emlékeztet?

– Hmm… talán Emmettre, mielőtt valami perverz dolgot mondana – mosolyodott el Bella is.

– Chh! Még hogy Emmett…

– Most, hogy mondod, lehet, hogy inkább saját magadra hasonlít. Nem tudom eldönteni! Mindkettőtöknek piszkosul jól áll ez a mosoly – vigyorgott leplezetlenül immár.

– Ó, igen?

– Ez az igazság. Bár, ha jobban belegondolok, Emmettnek talán egy fokkal jobban áll.

– Ez már igazán sértő számomra!

– Sajnálom!

– Egy frászt sajnálod te – vigyorgott rá mindentudóan.

– Azért még kaphatok egy csókot tőled? – nézett rá könyörgően Bella.

– Biztos tőlem akarsz? Nem inkább Emmettől?

– Hááát, nem is tudom. Elbizonytalanítottál…

Edward megvetően felhorkantott.

– Na, szép! Mé…

Mondatát azonban már nem tudta befejezni, mivel Bella betapasztotta ajkait sajátjával. Beletúrt tarkóján annak hajába, mire Edward is mohón viszonozta csókját. Hátradöntötte magukat a fűbe, úgy folytatva csókcsatájukat.