Még mindig egy helyben álltam, képtelen voltam bármiféle reakcióra. Az agyam egyre csak zakatolt. Hogy lehettem ilyen idióta? Most mit tehetnék? Reálisan gondolkodva, villámgyorsan rohannom kellene Seth-hez, bocsánatot kérnem és egy csók mellett – ha még akarná – a karjaiba omlanék. De erre képtelen lennék. Nem tudnék a szemébe nézni. Szégyelltem magam. Nem! Nem állhatok elé, azzal, hogy azt hittem Leah a szerelme, és engem csak szerető-ként tartott. Ez pofátlanság lenne. Gyűlöltem magam. Hogy lehettem ilyen buta? Hogyan is képzelhettem, hogy az én farkasom képes lenne ilyet tenni? Uramisten! Mit tettem? Azt sem csodálnám, ha többé szóba sem állna velem.

- Dawn! Itt vagy? – szólított meg ismét Alice. Körülbelül 10 perce állhattam ugyanazon a helyen és elmondása szerint bőven nem ez volt az első, hogy beszélt hozzám.

- Már azt hittem sokkot kaptál – mondta, majd megfogva kezeimet, maga után kezdett húzni. Lassan, még mindig teljesen önkívületi állapotban lépkedtem utána. Ha most Alice visszavisz és Seth ott lesz, nem tudok majd mit tenni. Nem így kellene a szeme elé állnom. Főleg nem a többiek előtt.

- Alice! Ne! Kérlek! – emeltem fel a hangom elrántva kezeimet az övéi közül. Megállt és bűnbánó arccal emelte rám a tekintetét.

- Sajnálom, de nem állhatok így a szeme elé – mondtam, majd lehajtva fejemet, ismét a kar-kötőmmel kezdtem babrálni. Visszanéztem rá. Egy bólintással jelezte, hogy megértette.

- Azt hiszem egy darabig, még sétálnék – beszéltem ismét. Megöleltem Alice-t, majd hátat fordítva neki futva indultam ismételt önszáműzetésemre.

Az idő  lassan telt, de ez kellett most nekem. Muszáj volt gondolkodnom. Már egy jó néhány kört megtettem az erdő ezen felén. A szomjúság még mindig égette a torkom. Eldöntöttem, hogy vadászni fogok. Hangtalanul suhantam a vér illatának irányába. Átengedtem magam ösztöneimnek. Ugyan az állatvérnek fele annyira sem volt zamatos illata, mint egy emberének, de eldöntöttem, hogy többé nem gyilkolok. Ott volt. Éhesen legelt a mezőn. Némán mögé lopóztam. Vámpír énem teljesen előtört. Hallottam a vér lüktetését az ereiben. A hatalmas szarvas még mindig tudatlanul falatozott a bőséges növényzetből. Támadóállásba helyezkedtem, majd hirtelen ugrottam, rávetve magam prédámra. Most én voltam a vadász. Éles, méreggel teli fogaimat belemélyesztettem ereibe. A vér íze drogként hatott rám. Telhetetlenül nyelkedtem a számomra édes és tápláló nedűt, egyre többet akarva. A szíve lassan állt meg elvesztve erejét. Az élettelen test mellett foglaltam helyet, megtöröltem az ajkamról lecseppenő vért. A torkom égető érzése szűnni kezdett.

A nap sugarai utolsó perceiket töltötték az égen, ezzel kölcsönözve narancsos-rózsaszínes fényeket az elém táruló horizontnak. Úgy döntöttem eleget voltam már büntetésben. Hazaindultam, reménykedve, hogy Seth már nincs a Cullen házban. Néhány másodperc alatt el is értem úti célom. Beléptem a bejárati ajtón. Lehajtott fejjel kullogtam a nappali irányába. Az egész család itt volt. Nessie a földön ülve – szorosan Jake mellett – játszadozott néhány apró babával. Hol Bella és Edward, hol pedig Jacob felé tologatta őket. A fiú minden alkalommal hangosan felnevetett, mikor Renesmee felé irányította a játékokat.

- Jake! – kiáltott rá, mikor belépve a szobába minden jelenlévő felém nézett. Kínomban rágcsálni kezdtem alsó ajkam.

- Gyere Dawn! Ülj le! – szólalt meg Edward, majd rámutatott az egyik helyre közöttük.

- Hát  – hezitáltam.

- Nyugi! Nem kell olyanról beszélni, amit nem akarsz – mondta Alice – Csak lenne néhány kérdésünk – tette még hozzá, majd egy bíztató mosolyt küldött felém. Felbátorodva léptem közelebb hozzájuk, majd leültem az egyetlen üres helyre. Jacob még mindig engem figyelt. Szánalommal és sajnálattal teli szemei elárulták, hogy tud róla. Ismét elszégyelltem magam.

- Jake! –  visított Nessie, elérve, hogy Jacob figyelme ismét ráterelődjön.

- Szóval – kezdtem bele – mire vagytok kíváncsiak? Bármire válaszolok – mondtam, sóhajtva egyet. – Carlisle? – hívtam fel figyelmét a tegnapi kérésére és ígéretemre. Edward egy gyors pillantást váltott nevelőapjával, aki felém fordulva feltette az első kérdését.

- Változtál már át farkassá?

- Nem. De álltam már közel hozzá – feleltem.

- Ezt honnan tudod? – nézett rám értetlenül Emmett.

- Megfigyelte, hogy Leah, hogyan reagált az átalakulásnál – mondta ki Edward hangosan a gondolataim.

- És…  sérültél már meg? – kérdezte Jasper

- Egyszer, mikor még – sóhajtottam, még a nevét is utáltam kimondani – Caius volt a mesterem. Az volt az első alkalom, hogy… - nem fejeztem be. Segítségkérés képpen Edward-ra pillantottam.

- Hogy farkassal harcolt.

 - Tehát, lényegében engem is elpusztíthat egy farkas, pont úgy, mint egy vámpírt – feleltem - Annyi különbséggel, hogy még ti képesek lennétek, megölni egy alakváltót én nem – mondtam, majd egy gyors pillantást vetettem Jacob-ra.

- Hol vannak a szüleid? – kérdezte nem messze tőlem Esme.

- Hát…  – hezitáltam. Emlékek hada rohamozta meg agyam nyugodni kívánó  részeit. Sóhajtottam, majd lesütve szemeim, folytattam – a mamámat soha nem ismertem. A papa azt mondta, hogy az életét adta értem. Akkor még nem is gondolkodtam rajta, hogy ez valójában mit is jelent. Néhány tized éve jöttem rá, mikor Caius az apám megöletése után a képembe vágta, hogy árva vagyok, és mindezt a szüleimnek köszönhetem, akik felelőtlenül megalkottak egy felemás gyereket. Könnyek nélkül sírtam. Nessie Bella felé vette az irányt, odasétált az édesanyja mellé, majd két aprónyi kezecskéjét annak arcára szorította.

  - Igen, kincsem – válaszolta Bella. Egy bátorító mosolyt küldött Renesmee felé, majd megsimogatta annak feje búbját.

- Miért ölte meg az apád? – ezúttal hozzám beszélt Bella.

- Mert meg akart védeni – egy hatalmas adag levegőt préseltem ki tüdőmből  – Legalábbis nekem azt mondta, hogy az egyik alkalommal a papa vissza akart engem rabolni a Volturi-tól és Aro látta gonosz szándékait velem. De tudod, hogy mindez nem igaz. A papa csak meg akart menteni.

- És végül is kiderült, hogy az édesanyád hogyan halt meg? – érdeklődte meg Esme a valódi választ.

- Igen…ő a szülésbe halt bele, mint később megtudtam. De gondolom erről ti is értesültetek, hogy nem sokan élik túl egy fél vámpír gyermek megszülését – beszéltem – Végeztünk? –  néztem végig a többieken, a téma elég rosszul érintett. Fájtak az emlékek, hogy naiv módon

nem tudtam megmenteni a saját apámat, és ráadásul az anyám életét is én vettem el.

- Dawn! Ne! – hallottam Edward hangját.

- Nem kell ilyeneket gondolnod! – most már Jasper is hozzám beszélt. Éreztem a lazító meg-könnyebbülés hullámot, amit felém küldött, és amitől szinte azonnal ellazultam.

- Ha nem haragszotok, felmennék a szobámba – vetettem fel, majd egy lendületből felkeltem és elindultam a hálómba.

- Dawn! –  szólt utánam Jake, majd néhány ütemesebb lépést téve felém kezembe nyomott egy papírdarabot. Nem néztem meg, mit rejt, csak tovább haladtam. Lehajítottam magam az ágyra, majd az aprócska lapot kezdtem hajtogatni. 4 vagy talán 5 soron lehetett összegyűrve. Mikor az utolsó réteghez értem, mindössze akkor vettem észre. Ez egy levél, méghozzá Seth-től. Megint saját könnyeim nélkül sírtam, majd halk olvasásba kezdte.