Finoman visszahajtogattam a levelet az eredeti formájára, majd egy hatalmas levegő adagot kipréselve a tüdőmből – suttogva – szólítottam Alice-t. Reméltem, hogy meghallja, hisz most szükségem volt rá. Néhány pillanat múlva jelent csak meg a szobámban.

- Mi történt? – a hangja – aggódása ellenére is – úgy csengett, mintha énekelne.

- Találkozni akar velem! – feleltem, majd ismét sóhajtottam. Teljesen tanácstalan vagyok. Hogyan is állhatnék a szeme elé? Ez annyira abszurd. Tisztára, mint valami filmben vagy egy béna szerelmes regényben.

- És ezzel mi a probléma? – lepődött meg reakciómon. Felkaptam a levelet és a kezébe nyomtam. Széthajtogatta, majd olvasni kezdett. A levél tartalma mindössze egyetlen sorból állt.

„Várlak alkonyatkor a parton! Szeretlek”

Alice egy rosszalló  pillantással vetette újra rám szemeit.

- Dawn! Te elolvastad ezt? – kérdezte szemrehányóan.

- Igen, de…  - kezdtem bele.

- Nincs de! Mért nem hiszed el, hogy szeret? Miért kételkedsz benne? –  beszélt, majd emberi lassúsággal mellém ült az ágyra.

- Nem tudom – suttogtam. Ismét elszégyelltem magam. Én és a hülye gondolataim. Mindig mindent félreértek.

Lesütöttem szemeimet és megint a karkötőmmel kezdtem matatni. Alice egyik kezét az enyémre helyezte, majd halkan folytatta mondanivalóját.

- Nézd, nem hinném, hogy bármiféle baj származhat abból, ha elmész és találkozol vele. Sőt biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog – felelte, egy apró mosolyt engedve az arcára.

- Láttad, hogy mi fog történni? – kérdeztem.

- Nem értem miről beszélsz! – válaszolta, majd ezúttal vámpír gyorsasággal kelt fel mellőlem. Megállt az ajtóban és végül felém fordult.

- Menj el! Nem lesz semmi baj – felelte egyet rám kacsintva, majd kisietett a szobából.

- Rendben! Elmegyek, és beszélek vele – jelentettem ki – inkább saját magam meggyőzésére – hangosan. Gondolataimba merülve sétáltam az ablakhoz. Már besötétedett. Néhány perc leforgása alatt agyamon ezerféle gondolat cikázott végig. Ma este bocsánatot kérek tőle és elmondom neki, hogy sokat jelent nekem. De ha szakítani fog velem? Az nem lehet, hisz az üzenetben azt írta, hogy szeret. De ha csak nem akarta, hogy a többiek megtudják? Nem! Nem! Ezt abba kell hagynom! Biztos, hogy szeret. Különben nem is írta volna meg a levelet. Várlak alkonyatkor a parton. Tehát vár, ami azt jelenti, hogy szeretne velem találkozni, még-hozzá alkonyatkor, ami már elmúlt. Te jó ég! Hogy lehetek ilyen idióta? Elkéstem! A francba!

Villámgyorsan rohantam le a nappali felé. Ránéztem a többiekre, akik döbbenten figyelték cselekedeteimet. Alice egy gyors pillantást vetett Jake-re, majd szinte egyszerre mosolyodtak el.

- Elmentem! Majd jövök! – beszéltem és elindultam.

- Dawn! –  szólt utánam Jacob - Sok szerencsét!

- Köszönöm! – kiáltottam vissza futólag.

Vámpírként rohantam végig az erdőn keresztül. Pár másodperc alatt jutottam el a határhoz, amin töprengés nélkül loholtam át. Már nincs messze a part. Mi lesz, ha már nincs ott? Minden energiámat beleadtam a mozgásba. Szinte kezdtem fáradni. Már éreztem a tenger vizének sós illatát, hallottam, ahogy a hullámok belecsapódnak a kemény szikla falába. Kiértem a homokba. Jól láttam a sötétben, de Seth nem volt itt. Körülnéztem, de hiába. Tudtam! Túl lassú voltam. Tessék Dawn! Sikerült elvesztened a saját ostobaságod miatt. Mint eddig mindenkit.

Felmásztam az egyik szikla tetejére. Fejemet felhúzott térdeimre hajtottam. Könnyek nélkül bőgtem. Átadtam magam gondolataimnak. Emlékek hada ostromolta fejem minden egyes porcikáját, s közben figyeltem a sötét égbolton feltűnően feszülő hold vásznát. A szél fújt, a közelben lévő erdő fái hangos susogással jelezték az áruló levegő áramlásának mozzanatait.

Figyelmem a felém közeledő személyre terelődött. Nem fordultam meg, de hallottam a homok és a bőr találkozásának sistergését, ahogy a lábra nehezedő súly alatt besüpped a fövenyes talaj. Néhány méterre volt tőlem. Éreztem édes illatát.

- Azt hittem már el sem jössz – felelte, majd még egy lépést tett felém.

- Azt hittem már elmentél – válaszoltam cinikusan, persze saját magamra haragudva.

Lassan fordultam meg. Csak egy rövidnadrágot viselt. A szél játszott rövid hajának tincseivel, ide-oda ringatva azokat. Elmosolyodott, mikor tekintetünk egybefonódott. Mély levegőt vett.

- Nézd! –  kezdett bele – Nem akartalak megbántani! – beszélte, majd mellém telepedett a sziklára.

- Te nem is tettél semmit! – mondtam – Ezt a helyzetet én értettem félre. Azt hittem, hogy Leah a barátnőd – mondtam, és mint már oly sokszor, szégyenemben a karkötőmmel kezdtem babrálni.

- Mi? –  értetlenkedett, elfojtva egy nevetést.

- Azt hittem, hogy velem csalod Leah-t.

- De hát nem tudtad, hogy a nővérem? – még mindig küszködött a vihogás ellen.

- Nem! –  feleltem.

- Tudod, mikor azt mondtam, hogy Leah fontos nekem, nem így gondoltam! – ránéztem viszszafojtott röhögésétől deformálódott arcára, majd szinte egyszerre kezdtünk hangos nyerítés-be.

- Sajnálom! – kacagtam tovább. Az eddigi napok gondolatai egyetlen pillanat alatt tűntek el a fejemből. Az eddig kínosnak tűnő helyzet most röhejesen vette ki magát.

- Nincs semmi baj! – válaszolta, majd egy hirtelen mozdulattal rántott magára. Finoman, de mégis akaratosan csókolt meg. Egyik kezét tarkómra helyezte – ezzel akadályozva meg, hogy elhúzódjak – másik karját, pedig derekamra kulcsolta. Ujjai finom simításokkal kényeztették egyre melegebb bőröm. Forrónak éreztem a testem. Égtem a tűzben.

- Nézz rám! – utasított. Behódolva tekintettem rá.

- Megint zöldek a szemeid – jegyezte meg.

- Tényleg? – néztem rá kérdőn. Éreztem, ahogy az arcom színe vörössé válik.

- Igen! –  felelte komoly arccal.

- Ez fura, eddig még sosem fordult elő hasonló – válaszoltam elkomorodva.

- Mi? –  kérdezte.

- Hát, hogy magától… mármint, hogy a testem úgy vonjon el a környezetétől hőt, hogy ne én irányítsam a képességem – hadartam. Felé hajoltam, éreztem leheletét az ajkaimon. Számat az övéire tapasztottam. Lassan és érzékien játszott nyelveimmel. Kezei lágyan simítottak végig a hátamon. Szívem hangos dörömbölésbe kezdett. Testem minden porcikája láztól parázslott. Éreztem emberi tulajdonságaim visszatérését.

Körülöttünk már minden fekete volt. Csak a tenger morajlását és az erdő  apróbb visszhangjait lehetett hallani.

- Késő  van! – húzódtam el.

- Menned kell? – kérdezte meglepődve.

- Hát…  - feleltem tanácstalanul.

- Tudod mit, elkísérlek haza!

Elmosolyodtam, majd egy rövid puszi után – amit persze a szájára adtam – leugrottam az eddig ülőkének használt szikla tetejéről. Néhány lépést tettem az erdő irányába.

- Várj meg! – kiáltotta utánam.

Egyetlen pillanat múlva már ujjait az enyéim közé kulcsolta.

- Azt hittem, hogy én bántottalak meg valamivel – mondta.

- Nem mertem veled beszélni – vallottam be vöröslő arccal. Újra felnevetett, majd egy érzelmes csókot küldött ajkaimra.

Az elkövetkező  negyed órában lassan sétáltunk a Cullen ház felé. Az erdőn keresztül  – persze a hosszabb úton – haladtunk, amit valójában ő választott ki. Ez azért aranyos volt. Mikor elérkeztünk a végállomásnak számító épülethez, még egyszer megcsókolt. Tenyerei satuként szorították arcom két oldalát. Érzékien és vággyal teli telhetetlenséggel kényeztette ajkaim.

- Köszönöm a szép estét! – feleltem.

- Nincs mit – válaszolta.

- Jó  éjt Dawn! – beszélte lágy, kisfiús hangon.

- Neked is Seth! – mondtam. Figyeltem, ahogy az erdő felé halad. Még egyszer hátrapillantott. Nem bírtam ki. – Seth! – kiáltottam utána.

- Igen? –  mohón fordult vissza.

- Nincs kedved ma éjjel itt maradni?